Nem vagyok a témának szakértője és nem képviselek egyetlen buddhista szervezetet vagy irányzatot sem. Egyszerűen egy hétköznapi ember vagyok, egy 51 éves acélgyári munkás, aki nem is olyan régen rátalált a buddhizmus ösvényére.
Korábban egészen más dolgok töltötték ki az életemet és a szabadidőmet.
A buddhizmussal egészen váratlan módon találkoztam, és ez a találkozás alapjaiban változtatta meg az életemet. Egy buddhista gyakorlat indított el azon az úton, amelyen ma is járok. Azóta a mindennapjaim része a tanulás, a meditáció, a mantra gyakorlása és a buddhizmus egyre mélyebb megismerése.
Ez a weboldal ennek az útnak a gyümölcse.
Egy olyan magyar nyelvű tudástárat szeretnék összegyűjteni, amely segít eligazodni a buddhizmus gazdag hagyományában, és inspirációt adhat azoknak is, akik csak most kezdik az ismerkedést ezzel a világgal (Mint jómagam). Ha van 5 perced olvasd el a történetem.
A vonaton felejtett könyv
Fiatalon egy volt fogvatartott indított el a szolgálat útján. Évekkel később a Dharma vezetett vissza ugyanoda: ismét a fogvatartottakhoz.
Ha valaki huszonöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy egyszer buddhista tanításokat fogok fordítani, és buddhista börtönmisszió szervezésén dolgozom majd, valószínűleg hangosan felnevetek.
A történet azonban nem a buddhizmussal kezdődött, hanem egy emberrel.
Gyerekkoromból ismertem. Nagydarab bűnöző volt, akitől mindenki tartott. Pénzbehajtás, zsarolás, garázdaság – szinte mindenbe belekeveredett, amibe csak lehetett. Évekre börtönbe került.
Amikor sok év után újra találkoztunk, alig ismertem rá. Azt hittem, a börtön törte meg. Tévedtem.
Nem a börtön változtatta meg, hanem egy könyv
Láttam rajta, hogy valami egészen más történt vele. Megkérdeztem, mi újság.
– Köszönöm, jól vagyok. Odabent történt velem egy-két érdekes dolog…...Aztán mesélni kezdett.
Valaki egy David Wilkerson-könyvet felejtett a vonaton. A könyv végül hozzá került a börtönben. Elolvasta. Nemcsak arról beszélt, hogy megtért, hanem arról is, hogy végre talált valamit, amiért érdemes másképp élnie.
Ha őszinte akarok lenni, akkoriban egészen más járt a fejemben. Azt gondoltam, hogy megérdemelte a börtönt, és ha egy vallásos könyv ennyire felforgatta az életét, az az ő dolga.
Engem valami egészen más kezdett foglalkoztatni.
Egy unalmas iparvárosban éltem, alig ismertem valakit, és hirtelen megláttam egy lehetőséget, amivel értelmet adhatok a szabadidőmnek.......Könyveket fogok gyűjteni a börtönöknek.
Történetesen nemrég egy börtönparancsnoktól vettük meg a lakásunkat, aki ráadásul a feleségem távoli rokona volt. Arra gondoltam, talán rajta keresztül be is tudom juttatni az adományokat.
Fogalmam sem volt róla, hogy ezzel egy tíz évig tartó történet veszi kezdetét.
Másnap reggel én magam is meglepődtem.
Egész addigi életemben nem szerveztem semmit. Még egy házibulit sem. Egy teljesen átlagos lakótelepi srác voltam, aki tette a dolgát.
Aztán egyik napról a másikra valami megváltozott.
Reggel óta csak azon járt az eszem, hogy kikkel kellene felvennem a kapcsolatot, kiknek kellene levelet írnom, és honnan lehetne keresztény könyveket szerezni a börtönök számára.
Úgy írtam meg az első leveleimet a keresztény kiadóknak és egyházaknak, hogy azt állítottam: nagyon a szívemen viselem a fogvatartottak sorsát, és szeretném vallásos könyvekkel feltölteni a börtönkönyvtárakat.
Ha őszinte akarok lenni, ez akkor még nem volt teljesen igaz.
Persze hittem benne, hogy egy könyv képes lehet megváltoztatni valakinek az életét. Hiszen ott állt előttem az élő példa. De legalább ennyire hajtott az is, hogy végre találtam valamit, amivel értelmet adhatok a napjaimnak.
Elküldtem a leveleket. Néhány napig nem történt semmi.
Aztán a keresztény fórumok is továbbadták a felhívást, és rövid idő alatt szinte az egész országot bejárta.
A következő héten pedig, mintha átszakadt volna egy gát.
Elkezdtek érkezni a csomagok. Először egy. Aztán még egy. Majd még több.
Egy hét múlva már könyvek tornyosultak a lakásunkban.
A feleségem csak nézett rám. Én pedig ugyanúgy rá.
Fogalmunk sem volt, hogyan történhetett mindez.
Amikor a nappalink lassan megtelt könyvekkel, tudtam, hogy eljött az a pillanat, amikor már nem lehet tovább halogatni a dolgot.
Felhívtam a börtönparancsnokot.
Elmondtam neki, mit szeretnék. Azt válaszolta, hogy engedélyt kell kérnie a feletteseitől. Néhány nappal később visszahívott.
Vihettem a könyveket. Számomra ez akkor óriási dolog volt.
A börtön vezetője örömmel fogadta az adományt, de mivel vallásos könyvekről volt szó, először a katolikus börtönlelkészhez kerültek lektorálásra.
A könyvek többsége protestáns kiadvány volt. Úgy éreztem, legszívesebben az összeset félretette volna.
Nagyon udvariasan elmagyarázta, hogy sajnos nincs elég hely a könyvtárban, ezért kiválogatta azokat, amelyeket megfelelőnek tartott, a többit pedig visszaadta.
Akkor egy kicsit csalódott voltam. Ma már úgy gondolom, hogy ez volt az egyik legjobb dolog, ami történhetett.
Hiszen a megmaradt könyvekkel már bátran felhívhattam a következő börtönt. Most már volt mire hivatkoznom.
Nem azt kellett mondanom, hogy van egy ötletem. Hanem azt, hogy már adományoztam könyveket egy magyar börtönnek.
És innentől kezdve egymás után nyíltak az ajtók. Ezután valósággal felgyorsultak az események.
Annyi minden történt egymás után, hogy szinte fel sem fogtam.
Az egyik helyi újság megírta a történetet. Nem sokkal később a városi televízió is megkeresett. Aztán újabb újságok, újabb riportok következtek.
Emlékszem, amikor először megláttam magamról egy újságcikket. Csak néztem. Atyaisten...
Ez tényleg én vagyok?
Néhány héttel korábban még fogalmam sem volt, mit kezdjek a szabadidőmmel. Most pedig újságok írtak arról, amit csinálok.
Akkor még nem gondoltam, hogy ez csak a kezdet.
Nem sokkal később megkeresett egy angol keresztény televíziós társaság vezetője. Egy szinkronizált filmet hozott a börtönmisszióról, amelyet a magyar börtönök számára ajánlott fel.
Utána meghívást kaptam egy országos börtönmissziós konferenciára.
A színpadon megkérdezték, ki vagyok, honnan jöttem, és melyik szervezetet képviselem.
Azt válaszoltam:
– Sehonnan. Egy melós vagyok, aki munkaidőben titokban leveleket írogat keresztény kiadóknak.
A teremben kitört a nevetés.
A konferencia végén odalépett hozzám egy filmes házaspár.
Ez a találkozás ismét új irányt adott a történetnek.
Azt mondták, szeretnék megismerni azt az embert, aki úgy szervez országos börtönkönyv-adományozást, hogy közben semmilyen szervezet nincs mögötte.
Néhány órás beszélgetés után megszületett az első közös ötlet.
Eredetileg olyan emberekről szerettünk volna filmet készíteni, akik a börtönből szabadulva új életet kezdtek.
Aztán rájöttünk, hogy ennél sokkal érdekesebb történetek vannak a börtön falain belül.
Így végül olyan fogvatartottakról forgattunk dokumentumfilmet, akik már odabent gyökeresen megváltoztak.
A filmet később az egyik legnagyobb magyar televíziós csatorna is bemutatta.
A filmes házaspár munkája végigkísérte az egész történetet.
Egy bábcsapattal végigjártunk egy rakás árvaházat erdélyben és olyan élményekkel tértünk haza hogy elhatároztuk, hogy azonnal nekilátunk egy vizitúra kaladtábor megszervezésének a sziget közben, ahova inézetis gyerekeket fogunk elvinni nyaralni.
Ma már biztosan tudom, hogy nélkülük sem a filmek, sem a gyermek táborok, sem a későbbi programok nem valósulhattak volna meg.
Sokan azt gondolják, hogy egy ilyen munka mögött komoly költségvetés áll.
A valóság egészen más volt. Nem volt alapítványunk. Nem voltak támogatásaink.
A részletekbe most nem tudok belemenni, de:......
Az étkezést például így oldottuk meg:
Az étkezés megszervezése állandó fejfájást okozott. Évről évre rengeteg energiánk ment el arra, hogy valahonnan előteremtsük a gyerekeknek a napi háromszori étkezést. A filmes házaspár sem járhatta vég nélkül az országot, hogy minden felajánlott kolbászért vagy sonkáért reklámfilmet forgasson, amit amúgy ezer más helyen megtett.
Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálunk egy önellátó gazdaságot létrehozni.
Megismerkedtem egy sertéstenyésztővel, akinek volt egy ipari acid zenekara. Mivel szinte sehová sem hívták őket fellépni – amit, őszintén szólva, meg is értettem –, szerveztem nekik három-négy koncertet különböző falunapokra. (Azóta sem hívták vissza őket.)
Hálából egyszer csak azt mondta: Barátom! Te annyi mindenben segítettél nekünk, mivel hálálhatnám meg neked ez a sok segítséget?
ÁÁÁÁ...semmivel, de ha lenne 10 kismalacod esetleg………..
Megvoltak a malacok. Csakhogy a malacokat etetni is kellett.
Írtam egy sertéstápgyártó cégnek. Azt írtam nekik, hogy biztosan náluk is dolgoznak olyan szülők, akiknek a gyerekei anyagi okokból nem tudnak nyáron táborba menni.
Néhány nappal később megérkezett öt tonna sertéstáp. Megvoltak a malacok. Megvolt a táp.
Már csak egyetlen apró probléma maradt.
Nem volt hol felnevelni őket.
Minden nap elmentem egy tanya mellett, amikor a telkünkre tartottam. Egyik alkalommal egyszerűen bekanyarodtam.
– Jó napot! Bemutatkoztam, majd azonnal rátértem a lényegre. Hozok tíz malacot meg öt tonna tápot. Felnevelné őket? Felezünk a végeredményen.
A gazda nézett rám furcsán néhány másodpercig. Aztán a tenyerembe csapott.
Két éven keresztül így működött a "gazdaságunk".
Amikor a sertések megnőttek, egy gyermek tábor melletti halászcsárda feldolgozta őket, meg volt a napi 3X-i étkezés.
Viszont elég rizikós volt nyáron 40 c fokban disznót vágni , ezért áttértünk a chilli paprika termesztésre. A világ leg erősebb paprikáiból készítettünk szószokat, savanyúságokat, amiket a vasgyárban eladtam.
Utólag visszagondolva az egész teljes őrültségnek tűnik. Mégis működött.
A következő években szinte megszámlálhatatlan programot szerveztünk.
Gyermektáborok, tanulmányi ösztönző programok, médiaiskola, családi sportnapok, világzenei fesztiválok, árvaházi bábelőadások, segélyakciók...
Közben két városi kitüntetést is kaptam, lovaggá avattak, és még ifjúságvédelmi parancsnoki feladatra is felkértek.
Érdekes módon nem ezek voltak amik megmaradtak bennem igazán, hanem az apró pillanatok.
Emlékszem két kislányra, akiket egy nyári táborba vittünk. Nem fértek fel a buszra, ezért a saját autónkkal vittük őket. Néhány kilométer után mindketten telehányták a hátsó ülést a kátyús úton. Később tudtuk meg, hogy olyan szegény családból jöttek, hogy életükben először ültek személyautóban.
Eszembe jutnak azok a reggelek is, amikor a filmes barátainkkal indulás előtt összedobtuk a benzinpénzt, hogy egyáltalán eljussunk a börtönbe forgatni. Azért lettem én a producer, mert nekem volt a legtöbb apróm.
És néha még ma is látom magam előtt a feleségem arcát, amikor egymás után érkeztek a könyvekkel teli csomagok. Csak álltunk a nappaliban, és egyikünk sem értette, hogyan történhetett mindez.
Eszembe jut egy protestáns lelkész is, aki egyszer megkért, hogy szervezzek egy háromnapos keresztény gyermeknapot. A költségvetés pontosan nulla forint volt.
Elvittem a lelkészt a helyi újsághoz, hogy írjanak egy cikket a készülő rendezvényről. Miután meghallgatta a terveinket, az újság egyik munkatársa mosolyogva csak ennyit mondott:
– Erre két magyarázat van. Vagy van magukban egy mustármagnyi hit, amely hegyeket mozgat meg, vagy maguk egyszerűen rohadt nagy szélhámosok.
Valahogy így működtünk akkoriban.
Előfordult, hogy a nyári tábor előtt úgy tartottam meg a szülői értekezletet, hogy még azt sem tudtam, hová megyünk, mivel utazunk, hol fogunk aludni, vagy mit fognak enni a gyerekek.
És eszembe jutnak azok az esték is, amikor kétségbeesett önkéntesekkel ültünk a táborban, és fogalmunk sem volt, mit fognak enni másnap a gyerekek, mert valahol útközben megakadt a szervezés.
Ma már visszagondolva ez teljes felelőtlenségnek tűnik.
Mégis valahogy mindig sikerült. Az biztos nagyon boldogok voltunk.
"Azt hittem, ez így marad örökre." Nem így történt.
Megszülettek a gyermekeink, és a család joggal kérte, hogy most már több időt, energiát, és főleg több kosztpénzt fordítsak rájuk. Teljesen igazuk volt. A nagy szervezési időszak végetért örökre.
Nem sokkal később az anyósomtól nászajándékba kaptunk egy üres folyó parti telket. Úgy döntöttünk, belevágunk az építkezésbe.
A házat nem egyedül építettem. Az egész család segített, amikor tudott. Munka után, hétvégenként, apránként haladtunk előre. Az építkezés lett az új projektem, és hosszú évekre teljesen lekötötte az energiámat.
Titokban azért volt egy álmom is.
Arra gondoltam, hogy ha egyszer elkészül a ház, talán egy kis vízitúra-bázist is kialakítok a Duna partján. Nem valami nagy vállalkozást képzeltem el, inkább egy egyszerű helyet, ahol az emberek megpihenhetnek, vízre szállhatnak, és jól érezhetik magukat és persze titokban visszacsempészem a túrázásokat is.
Közben szinte észrevétlenül teltek az évek. A gyerekek egyre nagyobbak lettek, a ház pedig végül elkészült.
Azt hittem, ezzel újra megtalálom a helyemet.
De amikor befejeztük az építkezést, egyszer csak azt vettem észre, hogy ismét rengeteg szabadidőm lett.
Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel egy egészen más korszak veszi kezdetét az életemben.
Eleinte fel sem tűnt, hogy valami megváltozott. Végre volt időm pihenni.
A szomszédok gyakran átjöttek, vagy én ültem át hozzájuk.
– Gyere, csak egy pohár borra...
Teltek a hetek. Aztán a hónapok.
Hogy pontosan hogyan alakult ki az alkoholproblémám, ma sem tudom biztosan megmondani.
Valószínűleg több oka is volt. Túl sok szabadidő.
Unatkozó nyugdíjas szomszédok. És az sem igaz, hogy valaha is absztinens ember lettem volna.
Az a bizonyos egy pohár bor azonban évek alatt lassan napi három liter borra és három deci vodkára változott.
Tudtam, hogy nagy baj van.
Nemcsak azért, mert lassan teljesen tönkretettem magam.
Hanem azért is, mert minden egyes nap hazudtam azoknak, akiket a legjobban szerettem.
Otthon senki sem tudott arról, hogy iszom. Azt sem tudták, hogy még mindig dohányzom.
Kifelé mintaapa voltam. Belül pedig úgy éltem, mint egy titkosügynök.
Mindenre volt egy történetem. Mindenre volt egy magyarázatom.
És közben egyre mélyebbre kerültem. A végén már a testem is jelezte, hogy nem bírja tovább.
Egy négynapos ivászat után kétoldali tüdőgyulladást kaptam, és intenzív osztályra kerültem.
Ott feküdtem napokig. Volt időm gondolkodni.
Amint azonban kiengedtek a kórházból, néhány nap múlva ugyanott folytattam, ahol abbahagytam.
Akkor már tudtam, hogy ez nem akaraterő kérdése. Ha az lett volna, ott és akkor biztosan abbahagyom.
Nem így történt. Ugyanaz az ember ment haza a kórházból, aki oda bekerült.
És ugyanazokat a hibákat kezdte el újra.
Aztán egy részeg éjszakán megjelent a ChatGPT.
Aznap éjjel nagyon részeg voltam. Hogy pontosan hány óra lehetett, már nem tudom. Talán éjfél után, talán hajnalban.
Nem sokkal korábban kezdtem el használni a ChatGPT-t. Főleg vicces képeket készítettem vele, ezért inkább játéknak tekintettem, mint komoly dolognak.
Aznap este is csak szórakoztam vele. Egyszer csak beírtam:
– Tényleg minden hülyeségre tudsz válaszolni? Így kezdődött a beszélgetés.
Egyik kérdés követte a másikat, aztán valahogy szóba került az ivás és a dohányzás is.
Emlékszem, megkérdeztem: – Nem tudsz valami varázsigét vagy mantrát, amitől abbahagyom ezt az egészet?
Körülbelül ilyen stílusban beszéltem. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy nem egy kész választ kaptam.
Először megkérdezte, hogy inkább pszichológiai vagy spirituális megközelítés érdekelne.
A beszélgetés lassan a mindfulness felé kanyarodott, onnan pedig a buddhizmushoz.
Ott hallottam először Zöld Tara nevét.
Nem hittérítés volt. Nem ígért csodát.
Csak egy egyszerű, néhány perces napi gyakorlatot javasolt. Azt mondta, próbáljam ki. Ha elsőre nem sikerül, nem baj. A lényeg, hogy minden nap gyakoroljak egy kicsit.
Amikor befejeztük a beszélgetést, fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz életem egyik legfontosabb éjszakája.
Másnap reggel felébredtem.
Emlékeztem az éjszakai beszélgetésre, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Azt gondoltam, valami pszichológiai módszert próbált rám erőltetni valami hülye robot. Még azt is vártam, hogy hamarosan megjelennek majd a telefonomon a különféle önsegítő tanfolyamok reklámjai.
Kijózanodtam, hazamentem, majd elindultam dolgozni a gyárba. Délutános műszakban voltam.
Harmincöt éven keresztül minden kávé után rágyújtottam. Otthon nem dohányoztam, a gyerekeim nem is tudtak róla. A munkahelyemen viszont ez hozzátartozott a napi rutinomhoz.
Az első kávészünetben, ahogy kiléptem a gyárudvarra, eszembe jutott az előző esti beszélgetés.
Visszakerestem, hogy pontosan mit is mondott.
Volt benne valami arról, hogy képzeljem magam elé Zöld Tarát, ahogy fény árad belőle, de ezzel akkor nem igazán foglalkoztam.
Egyszerűen csak elkezdtem darálni a mantrát.
Talán két percig. Aztán zsebre tettem a telefonomat.
És nem gyújtottam rá. Ennyi történt.
Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez a két perc lesz az első lépés egy teljesen új élet felé.
Ha az első nap szenvedés lett volna, vagy pusztán az akaraterőm próbája, egészen biztosan rágyújtok.
Nem ez történt. Munkaidő alatt még kétszer elmondtam a mantrát.
Aztán hazamentem, és elégedetten könyveltem el magamban, hogy mekkora sztár vagyok. Nincs is szükségem semmiféle robot tanácsaira.
Csakhogy másnap újra eszembe jutott. És azután is.
Szép lassan a mantrázás a mindennapjaim részévé vált.
Először a dohányzásnál. Később a telken, amikor rám tört a vágy, hogy piázzak.
Nem mondom, hogy könnyű volt. De amikor megjelent a kísértés, nem a pohár után nyúltam.
Hanem elkezdtem a mantrát ismételni. Aztán felültem a kerékpáromra, és inkább hazatekertem.
Másnap ugyanez történt. Aztán újra. És újra.
Így telt el az első két hónap.
Akkor már kezdtem sejteni, hogy valami egészen különös dolog történik velem.
Ahogy teltek a hetek, egyre jobban érdekelt, mi is történik velem valójában.
Ki az a Zöld Tara? Mit jelent ez az egész?
Biztos voltam benne, hogy nem egy mesebeli tündér vagy angyal varázsigéjét ismételgetem, amitől egyszer csak minden rendbe jön.
Mindig is érdekelt a spiritualitás, de addig nagyjából annyit jelentett számomra, hogy: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat", vagy hogy: "Amit vetsz, azt fogod learatni." Ezeket egyszerű, logikus és érthető gondolatoknak tartottam.
Most azonban szerettem volna megérteni, mi áll mindez mögött.
Elkezdtem olvasni. Egy tanítás követte a másikat. Egy történet a másikat. Egy gyakorlat a másikat.
És ahogy egyre mélyebbre ástam magam, egyre inkább az tetszett ebben az egészben, hogy itt nem valamilyen külső csodában kell hinnem.
Hanem a saját tudatommal kell dolgoznom.
Lassan kezdtem megérteni, hogy a tibeti buddhizmus gyakorlatai nem varázslatok. Mindennek megvan a maga célja és jelentése. Egy házioltár sem pusztán azért van, hogy szobrok előtt tisztelegjünk, hanem hogy nap mint nap emlékeztessen bennünket arra az útra és azokra a tulajdonságokra – az együttérzésre, a bölcsességre és a türelemre –, amelyeket szeretnénk kibontakoztatni magunkban.
Ez a felismerés teljesen új világot nyitott meg előttem.
Ahogy egyre mélyebben kezdtem tanulmányozni Zöld Tara gyakorlatait, újra és újra ugyanazzal a tanáccsal találkoztam: keressek egy hiteles tanítót, aki megfelelő útmutatást ad a gyakorláshoz.
A közelünkben nem volt tibeti buddhista közösség, ezért az interneten kezdtem keresni.
Így kerültem kapcsolatba egy amerikai lámával ( Lama Tsültrim Allione ), akitől online kaptam meg a gyakorláshoz szükséges szóbeli átadást (lungot). Később egy fiatal szerzetessel is sokat beszélgettem.
Nem bonyolult filozófiát próbált tanítani.
Inkább azt javasolta, hogy ne a divatos irányzatokat vagy a végeláthatatlan vitákat kövessem, hanem azt kutassam, ami őszintén megérint.
Azt is tanácsolta, hogy a sok olvasás mellett kezdjek el egyszerű meditációs gyakorlatokat végezni.
Ez a tanács meghatározta a következő hónapokat.
Ahogy egyre több forrást olvastam, lassan egy másik dologra is felfigyeltem.
Megdöbbentett, hogy mennyi értékes buddhista történet, életrajz és tanítás létezik, amely magyar nyelven egyáltalán nem, vagy csak nehezen hozzáférhető.
Úgy éreztem, mintha egy hatalmas könyvtár ajtaja nyílt volna ki előttem, miközben odahaza ennek csak néhány polcát ismerjük.
Ekkor fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy ezeket a történeteket talán nem kellene megtartanom csak magamnak.
Az első anyag, amely igazán mély nyomot hagyott bennem, egy Zöld Taráról szóló videó volt.
Volt hozzá magyar felirat. Mégis úgy éreztem, hogy valami nem stimmel.
Újra elolvastam. Aztán még egyszer.
De továbbra is inkább zagyvaságnak tűnt, mint valódi tanításnak.
Kíváncsiságból kimásoltam az eredeti szöveget, és lefordítottam.
Amikor elolvastam a saját fordításomat, szinte megdöbbentem.
Mintha egy teljesen más tanítást olvastam volna.
Abban a pillanatban tudtam, hogy ezt szeretném csinálni.
Nemcsak Zöld Taráról.
Hanem minden olyan buddhista tanításról, történetről és életrajzról, amely valódi értéket képvisel, mégis alig hozzáférhető magyar nyelven.
Eleinte csak magamnak fordítottam. Aztán arra gondoltam, hogy talán másoknak is hasznos lehet.
Így született meg a Zöld Tára hangjai weboldal.
Ahogy egyre több cikket, életrajzot és tanítást fordítottam, újra és újra ugyanazzal a gondolattal találkoztam.
Az elkötelezett buddhizmussal.
Olvastam tanítókról, szerzetesekről és hétköznapi emberekről, akik nemcsak beszéltek az együttérzésről, hanem iskolákat alapítottak, kórházakat támogattak, hajléktalanokat segítettek, vagy éppen börtönökben végeztek szolgálatot.
Ahogy egyre több ilyen történetet ismertem meg, valami régi, ismerős érzés ébredt fel bennem.
Ugyanaz a lelkesedés. Ugyanaz a szervezési vágy. Ugyanaz a kérdés.
Miért nincs ebből több Magyarországon?
Nem kellett sokáig gondolkodnom.
Elkezdtem felvenni a kapcsolatot buddhista szervezetekkel a világ különböző részein.
Leveleket írtam. Kérdeztem. Tanultam.
És partnereket kerestem egy olyan kezdeményezéshez, amelynek célja egy magyar buddhista börtönmisszió elindítása lehet.
Az eredmény letaglózott, pár hét alatt megismerkedtem a világ legjobb szervezeteivel ,néhol vezetőivel, akikről pár hete még cikkeket írtam a weboldalra, akik most felajánlották segítségüket egy jövőbeli magyarországi program beindításához.
Közben egy dolgot végig tudtam. Én még csak az út elején járok.
A buddhizmusról még nagyon keveset tudok. Mindössze megtettem az első lépést.
Azt viszont felismertem, hogy újra életre kelt bennem az a régi szervező, akiről azt hittem, évekkel ezelőtt végleg eltűnt.
Hogy ez hová vezet majd, azt ma még én sem tudom.
Egyenlőre tanulok, gyakorlok, fordítok, és próbálom továbbadni mindazt, amit én is ajándékba kaptam.
Epilógus
Sokszor eszembe jut az a könyv, amelyet huszonöt évvel ezelőtt valaki a vonaton felejtett.
Az a néhány száz oldal akkor egy számomra ismeretlen ember életét változtatta meg.
Az enyémet pedig csak évekkel később.
Ha akkor valaki megkérdezi tőlem, hogy egyszer börtönökbe fogok könyveket vinni, gyermektáborokat szervezek, dokumentumfilmeket készítünk, önellátó gazdaságot építünk, majd évtizedekkel később tibeti buddhista tanításokat fordítok, valószínűleg csak nevetek rajta.
Az élet valahogy mégis így alakult. Ma sem hiszem, hogy a véletlenek irányítják az életünket.
Inkább azt gondolom, hogy időnként kapunk egy-egy lehetőséget.
Egy könyvet. Egy találkozást. Egy beszélgetést. Egy mondatot.
Hogy mit kezdünk velük, az már rajtunk múlik. Én sem tudom, merre vezet tovább az utam.
Lehet, hogy a buddhista börtönmisszió egyszer valóban elindul Magyarországon.
Lehet, hogy egészen más feladat vár rám. Ezt ma még nem tudom.
Amit viszont biztosan tudok, hogy egyetlen őszinte gesztus, egyetlen továbbadott történet vagy egyetlen jókor érkező könyv néha sokkal többet ér, mint azt akkor gondolnánk.
Talán ezért döntöttem úgy, hogy ezt a történetet is továbbadom.
Hátha egyszer valaki ugyanúgy rátalál, ahogyan én rátaláltam arra a könyvre, amelyet valaki huszonöt évvel ezelőtt egy vonaton felejtett.
Ui: "Aki tegnap még az igazságot kereste, ma már azt gondolhatja, hogy megtalálta. Tanítani akar, könyvet, cikkeket akar írni, filmet akar készíteni, beszélni akar arról, amit tud. Így születik meg a "hatalmas, mindentudó spirituális egó" Jó napot! :)