Sulak Sivaraksa-A buddhista, aki nem maradt csendben
A buddhista, aki nem maradt csendben
Sulak Sivaraksa különös élete – száműzetés, börtön és egy világméretű buddhista mozgalom születése
Vannak emberek, akik számára a buddhizmus a csendet jelenti. Egy meditációs párnát, egy kolostor nyugalmát, néhány órát, amikor végre elhallgat a világ. Sulak Sivaraksa számára azonban a buddhizmus soha nem jelentette azt, hogy az embernek hallgatnia kell, amikor körülötte mások szenvednek. Éppen ellenkezőleg. Úgy gondolta, hogy ha valaki valóban megérti a Buddha tanítását a szenvedésről, akkor előbb-utóbb kénytelen lesz feltenni a következő kérdést is: miért szenvednek ennyien, és mit tehetünk azért, hogy ez megváltozzon?
Ez a kérdés egy jómódú bangkoki család gyermekét különös útra vitte. A fiatalemberből, aki szerzetesi ruhát öltött, majd Angliában jogot tanult, idővel Thaiföld egyik legkényelmetlenebb gondolkodója lett. Folyóiratot alapított, könyveket írt, közösségeket szervezett, és olyan dolgokról beszélt, amelyekről sokan jobbnak látták hallgatni. Bírálta a katonai diktatúrát, a féktelen fogyasztást, a társadalmi igazságtalanságot és azt a buddhizmust is, amely szerinte túlságosan kényelmesen elfért a templomok falai között. Ezért megfigyelték, megvádolták, száműzetésbe kényszerült, letartóztatták, és újra meg újra szembe kellett néznie azzal, hogy a kimondott szavaknak ára van.
Mégsem lett belőle keserű ember. Barátságokat kötött korunk legnagyobb buddhista tanítóival, többek között Thich Nhat Hanh-nal, kapcsolatokat épített vallások és országok között, és segített létrehozni egy nemzetközi hálózatot, amelynek tagjai ma a békéért, az emberi méltóságért, a környezetért és a társadalom peremére szorult emberekért dolgoznak. Sulak Sivaraksa története ezért nem egyszerűen egy thai buddhista gondolkodó életrajza. Sokkal inkább egy különös és néha veszélyes kérdés története: mi történik akkor, ha valaki komolyan veszi a buddhizmust – és nemcsak meditálni kezd, hanem körülnéz a világba is?
Egy fiú Bangkokból
Sulak Sivaraksa 1933. március 27-én született Bangkokban, egy jómódú, kínai származású thai családban. Gyermekkora nem a szegénység vagy a társadalom peremének világa volt. Olyan közegben nőtt fel, ahol természetes volt a műveltség, a hagyományok tisztelete és az a fajta biztonság, amely sok ember számára egész életében elérhetetlen maradt. Később éppen ez vált gondolkodásának egyik fontos kiindulópontjává. Sulak nem kívülről érkezett a kiváltságosok világába. Ismerte azt, és tudta, milyen könnyű úgy élni benne, hogy az ember közben nem veszi észre mások szenvedését.
Thaiföld ebben az időben hatalmas változásokon ment keresztül. Az ország alig egy évvel Sulak születése előtt váltott az abszolút monarchiáról alkotmányos rendszerre, miközben a régi rend, a katonai hatalom és a modernizáció erői folyamatosan egymásnak feszültek. A fiatal Sulak azonban mindebből eleinte keveset érzékelt. Saját későbbi visszaemlékezései szerint gyermekkorában nem volt különösebben vallásos. A buddhizmus ott volt körülötte, ahogy szinte minden thai ember életében: a templomokban, az ünnepekben, a szerzetesek reggeli alamizsnakörútjaiban és a családi szokásokban. De sokáig inkább örökölt hagyomány volt számára, mint személyes út.
Tizenhárom éves korában azonban olyan helyre került, ahol a buddhizmus már nem egyszerűen a háttér része volt. Egy kolostori iskolába küldték, és a szerzetesi világ közelségében először találkozott igazán azzal a kérdéssel, amely később egész életében elkísérte: mit jelent valóban buddhistának lenni? Nem azt kérdezte, hogyan lehet valaki vallásosabb, vagy hogyan lehet több szertartást végezni. Sokkal veszélyesebb kérdés kezdett lassan formálódni benne: ha a Buddha tanítása igaz, akkor annak vajon látszania kell-e azon is, ahogyan a társadalom működik?
Szerzetesi ruha, majd egy hajó Európa felé
A kolostori iskola világa mély nyomot hagyott a fiatal Sulakban. Egy időre maga is felöltötte a szerzetesi ruhát, ahogy Thaiföldön sok fiú és fiatal férfi tette. A kolostorban azonban nemcsak szertartásokat és buddhista szövegeket ismert meg. Közelről látta azt is, hogy a vallás intézménye és a Buddha tanítása nem mindig ugyanaz. Egy ember viselhet szerzetesi ruhát anélkül, hogy valóban együttérző lenne, és élhet világi életet úgy, hogy közben mélyen a Dharma szerint cselekszik. Ez a felismerés később egész életében elkísérte. Sulak tisztelte a hagyományt, de soha nem volt hajlandó pusztán azért elfogadni valamit, mert régi volt, mert tekintélyes emberek mondták, vagy mert mindenki más így szokta.
Fiatalemberként olyan lehetőséghez jutott, amely akkoriban kevés thai embernek adatott meg: Európába utazhatott tanulni. Az 1950-es években Angliába került, ahol a University of Wales hallgatója lett, majd Londonban jogi tanulmányokat folytatott, és a Middle Temple tagjaként készült a jogi pályára. A távolság azonban furcsa dolgot tett vele. Miközben egyre többet tanult a Nyugatról, egyre másképpen kezdte látni saját hazáját. Európában találkozott a modern demokrácia, a szabadságjogok és a nyilvános vita eszméivel, de közben azt is észrevette, hogy a nyugati fejlődésnek ára van. A jólét mögött ott állt a gyarmatosítás öröksége, a fogyasztás mögött a kapzsiság, a technikai haladás mögött pedig egyre gyakrabban a természet pusztítása.
Ekkor kezdett kialakulni benne az a különös gondolkodásmód, amely később annyi barátot és ellenséget szerzett neki. Sulak nem akarta lemásolni a Nyugatot, de nem akarta vakon idealizálni Thaiföldet sem. Nem hitt abban, hogy minden modern dolog rossz, ahogy abban sem, hogy minden hagyományos dolog jó. Azt kereste, hogyan lehetne a modern világ szabadságát összekapcsolni a buddhizmus bölcsességével, anélkül, hogy közben átvennénk a fogyasztás, a versengés és a végtelen növekedés eszméjét is. Már ekkor kezdte sejteni, hogy a jövő egyik legnagyobb kérdése nem az lesz, hogyan válhat egy ország gazdagabbá, hanem az, hogy közben milyen emberré válik.
A folyóirat, amely túl sok kérdést tett fel
Amikor Sulak Sivaraksa az 1960-as évek elején visszatért Thaiföldre, könnyen választhatott volna magának kényelmes életet. Külföldön tanult, jogi műveltséget szerzett, beszélt angolul, ismerte a nyugati világot, és olyan családi háttérrel rendelkezett, amely sok ajtót megnyithatott előtte. Dolgozott a Thammasat és a Chulalongkorn Egyetem környezetében, de hamarosan kiderült, hogy nem egy szokványos egyetemi pályára készül. 1963-ban megalapította a Social Science Review című folyóiratot, és ezzel – talán anélkül, hogy akkor még teljesen tudta volna – belépett abba a világba, ahol egy jól megfogalmazott kérdés néha veszélyesebb lehet, mint egy hangos tüntetés.
A folyóirat olyan időszakban született, amikor Thaiföldön nem volt természetes, hogy valaki nyilvánosan megkérdőjelezze a hatalom döntéseit. Sulak mégis teret adott fiatal íróknak, diákoknak és gondolkodóknak, akik a demokráciáról, a szegénységről, a társadalmi egyenlőtlenségről, az oktatásról és az ország jövőjéről akartak beszélni. Nem forradalmi jelszavakat akart gyártani. Valami ennél sokkal kellemetlenebbet tett: arra biztatta az embereket, hogy gondolkodjanak. A folyóirat körül lassan kialakult egy fiatal értelmiségi közeg, és Sulakból olyan ember lett, akihez egyre többen fordultak, ha nem elégedtek meg a hivatalos válaszokkal.
Különös helyzet volt ez. Miközben sokan baloldali forradalmi eszmékben keresték a társadalmi változás útját, Sulak egyik politikai táborhoz sem akart feltétel nélkül csatlakozni. A kapitalizmusban felismerte a kapzsiság intézményesített erejét, de a kommunista rendszerekben sem látott valódi szabadságot. A katonai diktatúrát elutasította, ugyanakkor a vak nyugatosodást sem tekintette megoldásnak. Újra és újra visszatért a Buddha tanításának három mérgéhez: a kapzsisághoz, a gyűlölethez és a tudatlansághoz. Azt kérdezte, mi történik, ha ezek már nemcsak egyetlen ember elméjében jelennek meg, hanem egész gazdasági rendszerekben, politikai intézményekben és társadalmakban.
Ez lett későbbi gondolkodásának egyik legfontosabb felismerése. A buddhizmus hagyományosan arra tanítja az embert, hogy ismerje fel önmagában a kapzsiságot. De mi történik akkor, ha egy egész gazdaság arra épül, hogy az emberek mindig többet akarjanak? Arra tanít, hogy ne tápláljuk a gyűlöletet. De mi történik akkor, ha politikai rendszereknek érdekükben áll ellenségeket teremteni? Arra tanít, hogy oszlassuk el a tudatlanságot. De mi történik akkor, ha egy társadalom nem akar tudomást venni a szegényekről, a kizsákmányoltakról vagy a természet pusztulásáról?
Sulak számára ettől kezdve a meditáció és a társadalmi cselekvés többé nem két külön út volt. Úgy látta, hogy az ember hiába próbálja legyőzni saját kapzsiságát, ha közben olyan világot épít, amely minden reggel arra biztatja: vásárolj többet, szerezz többet, légy több másoknál. És hiába beszél együttérzésről, ha nem hajlandó észrevenni azokat a rendszereket, amelyek embereket taszítanak szenvedésbe. Ez a gondolat akkor még sokak számára szokatlan volt. Néhány évvel később azonban nevet is kapott: elkötelezett buddhizmus.
A fiatal szerkesztő ekkor még talán nem sejthette, milyen messzire vezetnek majd ezek a kérdések. A folyóirat körül felnövő nemzedék egyre bátrabban követelt változást, Thaiföld politikai légköre pedig egyre feszültebbé vált. Sulak lassan olyan emberré vált, akit a fiatalok figyelmesen hallgattak – és akit a hatalom is egyre figyelmesebben figyelt.
Amikor a kérdések veszélyessé váltak
Az 1970-es évek elejére Thaiföld felszíne alatt már forrt az elégedetlenség. Az országot hosszú ideje katonai vezetők irányították, miközben az egyetemeken felnőtt egy új nemzedék, amely egyre kevésbé fogadta el, hogy a politikáról csak néhány ember dönthet. A diákok demokráciát, szabadabb nyilvánosságot és igazságosabb társadalmat követeltek. Sokan közülük ismerték Sulak folyóiratát, hallgatták előadásait, vagy személyesen is megfordultak abban az értelmiségi körben, amely körülötte alakult ki. Ő nem pártvezér volt, és nem akart forradalmi hadsereget szervezni. Sokkal veszélyesebb szerepet vállalt: arra tanította a fiatalokat, hogy ne higgyenek el automatikusan mindent, amit a hatalom mond.
1973 októberében hatalmas diáktüntetések rázták meg Bangkokot. Százezrek vonultak az utcára, a békés tiltakozás azonban erőszakba torkollott, és emberek haltak meg. A katonai vezetés végül megingott, és egy rövid időre úgy tűnt, Thaiföld előtt megnyílhat egy demokratikusabb korszak. A remény azonban nem tartott sokáig. Az országban egyre mélyebb lett a megosztottság. A hidegháború idején járunk: Vietnam, Laosz és Kambodzsa eseményei miatt a kommunizmustól való félelem szinte mindent áthatott. Aki társadalmi igazságosságról, szegénységről vagy hatalmi visszaélésekről beszélt, arra könnyen rásütötték, hogy veszélyes felforgató.
Sulak egyik táborba sem illett bele. Nem volt kommunista, és nem hitt az erőszakos forradalomban. Ugyanakkor nem volt hajlandó hallgatni a katonai hatalom visszaéléseiről sem. A buddhizmusból kiindulva próbált egy harmadik utat keresni, amely egyszerre utasítja el az elnyomást és a gyűlöletet, a diktatúrát és az erőszakos bosszút. Ez azonban egy olyan korban, amikor mindenkit barátra vagy ellenségre akartak osztani, különösen kényelmetlen álláspont volt.
- október 6-án aztán bekövetkezett a modern thai történelem egyik legsötétebb napja. A bangkoki Thammasat Egyetemen összegyűlt diákokra rendőri és jobboldali erők támadtak. Lövések dördültek, embereket vertek agyon, holttesteket gyaláztak meg. A hivatalos adatok több tucat halottról szóltak, de sokan úgy vélték, az áldozatok valódi száma ennél magasabb lehetett. Az ország ismét katonai uralom alá került, és megkezdődött azok üldözése, akiket a régi rend ellenségeinek tartottak.
Sulak számára világossá vált, hogy veszélyben van. Az otthonát átkutatták, könyveket és iratokat foglaltak le, ő pedig elhagyta Thaiföldet. Egy olyan ember számára, aki egész életében saját országának kultúrájából és buddhista hagyományából merített, a száműzetés különösen fájdalmas lehetett. De volt benne valami különös irónia is: miközben a hatalom megpróbálta elhallgattatni, az országhatáron túl egyre többen kezdték meghallani a hangját.
A száműzetés évei alatt Sulak olyan emberekkel és közösségekkel került kapcsolatba, akik hozzá hasonlóan azt keresték, hogyan válhat a spiritualitás a társadalmi változás erejévé. Találkozott békeaktivistákkal, keresztény gondolkodókkal, környezetvédőkkel és buddhista tanítókkal. Egyre világosabban látta, hogy a Thaiföldön tapasztalt problémák nem csupán thai problémák. A kapzsiság, az erőszak, a szegénység, a hatalommal való visszaélés és a természet pusztítása más-más formában, de mindenütt jelen van.
És ekkor kezdett igazán kibontakozni Sulak életének egyik legérdekesebb ellentmondása. Az ember, akit saját hazájában veszélyesnek tartottak, külföldön lassan a buddhista világ egyik legfontosabb összekötő alakjává vált. Nem volt híres láma, nem vezetett nagy kolostort, és nem állította magáról, hogy megvilágosodott mester lenne. Az igazi tehetsége valami más volt: embereket talált meg, akiknek találkozniuk kellett egymással.
Ebből a képességből később nemzetközi hálózatok, barátságok és mozgalmak születtek. De előtte Sulaknak még meg kellett tanulnia valamit, ami egész későbbi életét meghatározta: néha az ember éppen akkor válik igazán szabaddá, amikor elveszíti azt a helyet, ahol addig biztonságban érezte magát.
A barát, akit tanítójának is nevezett
1974-ben Sulak Sivaraksa Srí Lankán vett részt egy vallásközi találkozón. Ott találkozott először egy vietnámi zen szerzetessel, aki akkor már maga is száműzetésben élt. Thich Nhat Hanh-nak hívták.
Első pillantásra nehéz lett volna két különbözőbb embert találni. Thich Nhat Hanh halk volt, szelíd és szinte zavarba ejtően nyugodt. Sulak ezzel szemben szókimondó, szenvedélyes és gyakran provokatív. Thich Nhat Hanh úgy beszélt, hogy az emberek elcsendesedtek körülötte. Sulak úgy, hogy az emberek vitatkozni kezdtek. Az egyik a tudatos légzésről és a békés jelenlétről tanított, a másik hajlandó volt nyilvánosan nekimenni politikusoknak, tábornokoknak és még saját buddhista közösségének is.
Mégis azonnal volt valami, ami összekötötte őket. Mindketten tudták, milyen érzés elveszíteni az otthont. Mindketten megtapasztalták, hogy a politika nem valami távoli dolog, amelyről újságokban olvas az ember, hanem olyan erő, amely egyik napról a másikra száműzötté teheti. És mindketten elutasították azt a gondolatot, hogy a buddhizmus feladata csupán az egyén belső békéjének megteremtése.
Thich Nhat Hanh Vietnam háborújából érkezett. Látta a lebombázott falvakat, a menekülő családokat és azt, hogyan próbálja két politikai oldal arra kényszeríteni az embereket, hogy válasszanak közöttük. Ő azonban nem akart sem az egyik, sem a másik tábor gyűlöletéhez csatlakozni. Szerzeteseket és világiakat szervezett, hogy falvakat építsenek újj, iskolákat alapítsanak és segítsenek a háború áldozatainak. Nem azt kérdezte, ki melyik oldalon áll. Azt kérdezte: ki szenved, és mit lehet tenni érte?
Sulak felismerte benne azt, amit maga is keresett.
Később több mint negyven éven át barátok maradtak. Sulak azonban nemcsak barátjának nevezte Thich Nhat Hanh-t. Tanítójának is tekintette. Ez különösen érdekes egy olyan ember esetében, aki egész életében nehezen viselte a tekintélyt. Sulak szeretett kérdezni, vitatkozni és ellentmondani. Nem volt az a fajta tanítvány, aki csendben bólogatott. Talán éppen ezért volt olyan fontos számára Thich Nhat Hanh.
A vietnámi mester valami olyasmire tanította, amit egy társadalmi aktivista könnyen elfelejthet: az ember nem teremthet békét a világban, ha közben önmagát felemészti a harag.
Ez nem azt jelentette, hogy hallgatni kell. Nem azt jelentette, hogy el kell fogadni az igazságtalanságot. Éppen ellenkezőleg. A kérdés az volt, hogyan lehet úgy szembeszállni a hatalommal, hogy közben az ember maga ne váljon annak a gyűlöletnek a foglyává, amely ellen küzd.
Sulak számára ez egész életre szóló gyakorlat lett.
Körülötte közben lassan egy különös nemzetközi baráti hálózat alakult ki. Nem szervezetként kezdődött. Nem volt központi iroda, tagsági kártya vagy ötéves stratégiai terv. Egyszerűen emberek találkoztak egymással, akik ugyanazt a kérdést tették fel a világ különböző pontjain: hogyan lehet a Buddha tanítását használni ott, ahol valódi szenvedés van?
Ott volt Thich Nhat Hanh, aki a vietnámi háború tapasztalatából hozta magával az elkötelezett buddhizmus gyakorlatát. Ott volt a 14. Dalai Láma, aki saját népének száműzetését és Tibet elvesztését hordozta magával. Ott volt Maha Ghosananda, a kambodzsai szerzetes, akinek hazáját a vörös khmerek rémuralma pusztította el, és aki később békemenetekkel járta Kambodzsa háború sújtotta vidékeit. És ott volt Sulak, aki nem volt szerzetes, nem vezetett kolostort, és nem rendelkezett vallási címmel – mégis újra és újra kapcsolatot teremtett ezek között az emberek között.
Ez talán Sulak egyik legkülönösebb képessége volt.
Nem feltétlenül ő volt a legbékésebb ember a szobában. Nem ő volt a legmagasabb rangú. Nem ő volt a legnagyobb spirituális tanító. De gyakran ő ismerte azt az embert, akit a másiknak meg kellett ismernie.
Ha valahol egy fiatal aktivista érdekes munkát végzett, Sulak megjegyezte a nevét. Ha egy szerzetes új módon próbált segíteni a szegényeknek, felkereste. Ha egy országban társadalmi konfliktus tört ki, olyan embereket keresett, akik nemcsak beszéltek az együttérzésről, hanem tettek is valamit. Leveleket írt, bemutatott embereket egymásnak, találkozókat szervezett, fiatalokat küldött tanulni idősebb mesterekhez, és idősebb tanítókat vitt el olyan helyekre, amelyekről korábban talán nem is hallottak.
Sulak számára a buddhista közösség soha nem csupán azt jelentette, hogy néhány ember együtt meditál egy teremben. A szangha lehetett egy falusi közösség, egy békemozgalom, egy iskola, egy környezetvédő csoport vagy különböző vallások képviselőinek találkozása is. A lényeg nem az volt, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Hanem az, hogy az emberek felismerjék: egyedül egyikük sem képes megoldani azokat a problémákat, amelyekkel szemben állnak.
Évek teltek el, és a baráti kapcsolatokból lassan valami nagyobb kezdett kirajzolódni. Sulak körül már ott voltak a buddhista világ különböző hagyományainak képviselői, társadalmi aktivisták, szerzetesek, tanárok, környezetvédők és béketeremtők. Theraváda, mahájána és vadzsrajána buddhisták, akik sok mindenben különböztek egymástól, de egy dologban egyetértettek: a Dharma nem maradhat távol a világ szenvedésétől.
1989-ben ennek a különös baráti hálózatnak nevet adtak.
Megszületett az International Network of Engaged Buddhists.
Az INEB.
Harminchat ember egy szobában
1989 februárjában Thaiföldön harminchat ember gyűlt össze tizenegy országból. Voltak közöttük szerzetesek és világiak, buddhisták és más vallások követői, társadalmi aktivisták, gondolkodók és közösségszervezők. Nem azért érkeztek, hogy új buddhista iskolát alapítsanak. Nem akartak új tanítást létrehozni, és nem akarták eldönteni azt sem, melyik buddhista hagyomány érti helyesen a Dharmát. Sokkal gyakorlatibb kérdés foglalkoztatta őket: hogyan segíthetnének egymásnak azok az emberek, akik a világ különböző pontjain ugyanazzal próbálkoznak – a Buddha tanítását elvinni oda, ahol a szenvedés nem elmélet, hanem mindennapi valóság?
Ebből a találkozásból született meg az International Network of Engaged Buddhists, vagyis az Elkötelezett Buddhisták Nemzetközi Hálózata. Az INEB már a kezdetektől különös szervezet volt. Nem egyetlen kolostor köré épült, nem volt saját vallási irányzata, és nem várta el tagjaitól, hogy ugyanúgy gondolkodjanak. Sulak éppen az ellenkezőjét akarta. Olyan hálózatot képzelt el, amelyben az emberek megtartják saját hagyományaikat, saját országukat, saját problémáikat és saját módszereiket – de többé nem maradnak egyedül.
A gondolat egyszerű volt. Ha valaki Srí Lankán a háború által szétszakított közösségekkel dolgozik, talán tanulhat valamit attól, aki Kambodzsában próbál békét teremteni. Ha egy szerzetes Thaiföldön a szegény falusi közösségeket segíti, tapasztalata hasznos lehet valakinek Indiában vagy Bangladesben. Ha egy buddhista csoport a környezet pusztítása ellen küzd, nem kell mindent elölről kezdenie, ha máshol már vannak emberek, akik ugyanazzal a problémával találkoztak.
Sulak nem birodalmat akart építeni.
Hálózatot akart.
Ez a különbség talán mindennél fontosabb volt.
Egy birodalomnak központja van. A központból utasítások érkeznek, a helyi csoportok pedig végrehajtják azokat. Egy hálózat másképpen működik. Valaki ismer valakit, aki tud valamit, amire egy harmadik embernek szüksége van. Az egyiknek van tapasztalata, a másiknak kapcsolata, a harmadiknak helyismerete, a negyediknek pedig bátorsága ahhoz, hogy elkezdjen valamit.
Sulak egész életében pontosan ezt csinálta emberekkel. Most ugyanezt próbálta megtenni nemzetközi méretekben.
Az új hálózat mögött ráadásul a buddhista világ különböző hagyományainak rendkívüli alakjai álltak. Az INEB szellemi támogatói között ott volt a 14. Dalai Láma, a tibeti vadzsrajána buddhizmus legismertebb alakja; Thich Nhat Hanh, a vietnámi zen mester és békeaktivista; valamint Maha Ghosananda, a kambodzsai théraváda szerzetes, aki egy népirtás által elpusztított országban próbálta újra megtanítani az embereket a békére és a megbocsátásra.
Három ember, három ország, három buddhista hagyomány – és három olyan élet, amelyet a történelem erőszakosan kiszakított a megszokott kereteiből.
A Dalai Láma száműzetésben élt, miután el kellett hagynia Tibetet. Thich Nhat Hanh évtizedekig nem térhetett vissza Vietnámba. Maha Ghosananda hazáját a háború és a vörös khmerek rémuralma pusztította el. Egyikük számára sem lehetett többé elméleti kérdés, hogy van-e helye a buddhizmusnak a világ szenvedése közepette.
Sulak pedig összekötötte ezeket a világokat.
Talán ez volt az INEB megszületésének egyik legérdekesebb vonása. A buddhizmus nagy hagyományai évszázadokon keresztül gyakran egymástól távol fejlődtek. Más nyelven őrizték a szövegeiket, más szertartásokat végeztek, más ruhát viseltek, és néha még abban sem értettek egyet, mit jelent pontosan követni a Buddha útját. Az INEB-ben azonban nem kellett eldönteni, melyiküknek van igaza. Egy szegény család, egy politikai fogoly, egy háború elől menekülő gyermek vagy egy elpusztított erdő szempontjából ez nem volt a legsürgetőbb kérdés.
A kérdés sokkal egyszerűbb volt:
Mit tudunk tenni?
És volt még valami szokatlan. Az INEB kezdettől fogva nem kizárólag buddhistákat akart összekapcsolni. Sulak számára az együttérzés nem lehetett egyetlen vallás tulajdona. Ha keresztények, muszlimok, hinduk vagy más hagyományok követői ugyanazért a békéért, igazságosságért és emberi méltóságért dolgoztak, akkor velük is együtt kellett működni. Egy olyan világban, ahol a vallást gyakran arra használták, hogy embereket elválasszanak egymástól, az INEB arra tett kísérletet, hogy a vallás éppen az együttműködés alapja legyen.
A hálózat az évek során növekedni kezdett. Országok és közösségek kapcsolódtak hozzá, programok indultak, konferenciák születtek, fiatalok és idősebb tanítók találkoztak egymással. Az INEB később több mint huszonöt országban jelen lévő nemzetközi közösséggé vált, de a lényege nem változott meg.
Nem az volt a cél, hogy Bangkokból megmondják a világnak, hogyan kell elkötelezett buddhistának lenni.
Hanem az, hogy ha valahol valaki azt mondja: "Van itt egy probléma, és szeretnék tenni valamit", akkor talán legyen valaki a világ másik részén, aki válaszol:
"Mi már próbálkoztunk ezzel. Beszéljünk."
Sulak Sivaraksa talán legnagyobb alkotása ezért nem egy könyv volt, nem egy intézmény és nem is egy tanítás.
Hanem a kapcsolatok.
Annak felismerése, hogy a világot megváltoztatni próbáló embereknek nem feltétlenül újabb vezetőre van szükségük.
Néha egyszerűen arra van szükségük, hogy megtalálják egymást.
A férfi, akit még egy négyszáz éves elefántcsata miatt is bíróság elé akartak állítani
Sulak Sivaraksa életében az INEB megalapítása sem jelentette azt, hogy véget értek a konfliktusok. Éppen ellenkezőleg. Idős korára Thaiföld egyik legismertebb társadalomkritikusa lett, és többször is eljárás indult ellene felségsértés vádjával. Volt, hogy börtönbe került, volt, hogy el kellett hagynia az országot, és volt, hogy évekig tartott, mire tisztázta magát. Sulak azonban újra és újra visszatért ahhoz az elvéhez, amelyet önéletrajzának címe is kifejez: a hűség megköveteli az ellenvéleményt.
Életének egyik legkülönösebb ügye 2014-ben kezdődött. Egy egyetemi előadáson megkérdőjelezte, hogy valóban pontosan úgy történt-e egy híres, 16. századi elefántháti párviadal, ahogyan azt a thai nemzeti emlékezet őrzi. A történet szerint Naresuan király 1593-ban elefántháton győzte le a burmai trónörököst. Sulak nem a jelenlegi uralkodóról beszélt, hanem egy több mint négyszáz évvel korábbi történelmi esemény hitelességét kérdőjelezte meg. Mégis felségsértési eljárás indult ellene, és ha elítélik, akár tizenöt év börtön is fenyegethette.
Az ügy szinte tökéletesen összefoglalta egész életét. Egy nyolcvanas éveiben járó buddhista gondolkodó állt szemben az államhatalommal azért, mert feltett egy történelmi kérdést. Sulak azonban még ekkor sem veszítette el a humorérzékét. A bíróság előtt arról beszélt, hogy az embernek humorérzékre van szüksége ahhoz, hogy egy ilyen helyzetet elviseljen. A vádat végül ejtették.
Talán ezért nehéz Sulak Sivaraksa életét egyszerűen buddhista tanítóként, politikai aktivistaként vagy társadalomkritikusként leírni. Ő mindegyik volt, és közben egyik sem egészen. Nem akarta lerombolni a hagyományt, de nem volt hajlandó vakon engedelmeskedni neki. Nem utasította el a modern világot, de figyelmeztetett arra, hogy a fejlődés könnyen a kapzsiság másik neve lehet. Nem fordult el a buddhizmustól, amikor annak intézményeit bírálta. Éppen azért bírálta őket, mert komolyan vette a Buddhát.
Sulak egész életében ugyanazt a kellemetlen kérdést tette fel:
Ha látjuk a szenvedést, meddig maradhatunk csendben?
Az ember, aki összekötötte a világokat
Sulak Sivaraksa hosszú élete során több mint száz könyvet és számtalan tanulmányt írt, iskolákat, folyóiratokat és társadalmi kezdeményezéseket indított, miközben újra és újra konfliktusba került saját hazájának hatalmával. 1995-ben megkapta a Right Livelihood Awardot, amelyet gyakran "alternatív Nobel-díjként" emlegetnek. Mégsem egyetlen könyv, díj vagy szervezet lett életének legfontosabb öröksége.
Hanem egy gondolat.
Az, hogy a buddhizmus nem ér véget a meditációs párna szélén.
Sulak szerint az ember nem beszélhet együttérzésről úgy, hogy közben nem akar tudomást venni a szegénységről. Nem keresheti a belső békét úgy, hogy közömbös marad a háborúval szemben. Nem próbálhatja legyőzni önmagában a kapzsiságot anélkül, hogy észrevenné: egész gazdasági rendszerek épülhetnek arra, hogy soha ne érezzük elégnek azt, amink van.
Talán ezért vált élete során annyi ember számára kényelmetlenné.
És talán ezért vált mások számára nélkülözhetetlenné.
Sulak nem volt olyan buddhista, aki minden kérdésre kész választ adott. Inkább olyan ember volt, aki újra és újra feltette azokat a kérdéseket, amelyeket mások nem akartak hallani. Néha ezért el kellett hagynia a hazáját. Néha bíróság előtt állt. Néha egy egész ország vitatkozott vele.
De közben embereket kötött össze.
Egy thai társadalomkritikust egy vietnámi zen mesterrel. Szerzeteseket aktivistákkal. Fiatalokat idős tanítókkal. Buddhista hagyományokat egymással. Végül pedig embereket több mint huszonöt országban.
Az INEB ma is ennek a felismerésnek az egyik legnagyobb élő példája: nem kell mindenkinek ugyanúgy gondolkodnia ahhoz, hogy együtt tegyen valamit a szenvedés enyhítéséért.
Sulak Sivaraksa története pedig talán egyetlen kérdésben foglalható össze.
Mire való a buddhizmus, ha nem visszük magunkkal oda, ahol a legnagyobb szükség van rá?
Források
A cikk Sulak Sivaraksa életéről, gondolkodásáról és az elkötelezett buddhizmus nemzetközi mozgalmában betöltött szerepéről szóló életrajzi, szervezeti és történeti források alapján készült.
International Network of Engaged Buddhists (INEB)
Az INEB története, küldetése, nemzetközi hálózata és Sulak Sivaraksa alapítói szerepe.
Right Livelihood Foundation
Sulak Sivaraksa életrajza, társadalmi munkássága és az 1995-ben neki ítélt Right Livelihood Award háttere.
Sulak Sivaraksa: Loyalty Demands Dissent – Autobiography of a Socially Engaged Buddhist
Sulak önéletrajzi munkája, amely életének, társadalmi szerepvállalásának és buddhista gondolkodásának egyik legfontosabb elsődleges forrása.
Sulak Sivaraksa: Seeds of Peace – A Buddhist Vision for Renewing Society
Írások a buddhizmus, a társadalmi igazságosság, a béke és az emberi felelősség kapcsolatáról.
Sulak Sivaraksa: The Wisdom of Sustainability – Buddhist Economics for the 21st Century
Sulak gondolatai a fogyasztói társadalomról, a kapzsiságról, a gazdasági növekedésről és a buddhista szemléletű fenntarthatóságról.
Buddhistdoor Global
Sulak Sivaraksa visszaemlékezése Thich Nhat Hanh-ra, akit barátjának és tanítójának nevezett.
Amnesty International
A Sulak ellen indított felségsértési eljárás dokumentációja, amely egy 16. századi elefántháti párviadal történelmi hitelességének megkérdőjelezéséhez kapcsolódott.
Bangkok Post
Beszámolók a Sulak Sivaraksa ellen indított jogi eljárásokról és az elefántcsatával kapcsolatos ügy fejleményeiről.
Történeti háttéranyagok
Thaiföld 1970-es évekbeli politikai válságáról, az 1973-as diáktüntetésekről és az 1976. október 6-i Thammasat Egyetemen történt vérengzésről szóló történeti források.