Ajahn Chah - A mester, aki nem azt adta a tanítványainak, amit akartak.
Ajahn Chah – Az erdei mester, aki nem hagyta, hogy elbújj önmagad elől
Vannak buddhista mesterek, akik lenyűgöznek a tudásukkal. Mások a különleges életükkel. És vannak olyanok, akik mellett az embernek egyszerűen nem marad hová menekülnie.
Ajahn Chah ilyen volt.
Nem írt nagy filozófiai műveket. Nem épített bonyolult rendszert. Nem érdekelte különösebben, hogy tanítványai mennyi buddhista könyvet olvastak, hány páli szót ismernek, vagy milyen mély meditációs élményekről tudnak beszámolni.
Ő inkább figyelt.
Figyelte, hogyan eszel. Hogyan dolgozol. Hogyan panaszkodsz. Hogyan ragaszkodsz a véleményedhez. Hogyan próbálsz "spirituális embernek" látszani. És legfőképpen azt figyelte, hogyan csapod be saját magadat.
Egy szegény thaiföldi faluból indult, éveken át vándorolt az erdőkben, temetőkben meditált, maláriától szenvedett, és olyan egyszerű kolostort hozott létre, ahol a szerzeteseknek néha nem a meditáció volt a legnehezebb gyakorlat, hanem maga Ajahn Chah.
Mert képes volt órákig beszéltetni valakit – majd egyetlen mondattal megmutatni neki, hogy egész idő alatt önmagát kerülgette.
Képes volt megváltoztatni a kolostor szabályait éppen akkor, amikor valaki végre megszokta őket.
Képes volt a legkomolyabb tanítást egy tréfával félbeszakítani.
És képes volt egy nyugati szerzetest olyan helyzetbe hozni, ahol annak döntenie kellett: valóban a Dharmát akarja követni – vagy csak a saját elképzelését a Dharmáról.
Az erdei hagyomány egyik legnagyobb mestere lett. Nyugati tanítványai később kolostorokat alapítottak szerte a világon. De talán nem ez a legérdekesebb benne.
Hanem az, hogy a mosolygó, egyszerű öreg szerzetes mögött egy rendkívül éles ember állt, aki pontosan tudta, hol bújik meg az ego – még akkor is, amikor buddhista köntöst vesz magára.
1. Egy falusi fiú, akiből senki sem nézte volna ki a nagy mestert
Ajahn Chah 1918-ban született Thaiföld északkeleti részén, Ubon Ratchathani tartomány egyik kis falujában. Családja földművelésből élt. Nem volt előkelő származású, nem kapott különleges oktatást, és gyermekkorában semmi sem jelezte, hogy egyszer nyugati buddhisták ezrei fogják olvasni a tanításait.
A falusi élet egyszerű volt és kemény. Munka a földeken, állatok, rizsföldek, család, betegség és halál. A buddhizmus nem különálló "spirituális érdeklődés" volt, hanem a mindennapi élet természetes része. A szerzetesek reggelente alamizsnáért járták a falut, az emberek a kolostorban ünnepeltek, gyászoltak és hallgatták a tanításokat.
A fiatal Chah tizenévesen novícius lett. Egy ideig tanult, majd – ahogy sok thaiföldi fiú tette – levetette a szerzetesi ruhát, hazament, és segített a családjának a gazdaságban. A világi élet azonban nem tudta igazán visszatartani. A család, a munka és a hétköznapi jövő lehetősége nem adott választ arra a nyugtalanságra, amely egyre erősebben dolgozott benne. Húszéves korában végül teljesen felszentelt szerzetes lett.
Eleinte ő sem volt az a legendás erdei mester, akit ma ismerünk. Tanult, vizsgázott, páli szövegeket memorizált, kolostorról kolostorra járt. Megpróbálta megérteni a buddhizmust ugyanúgy, ahogy oly sokan mások: a fejével.
És egy ideig úgy tűnt, hogy ez működik.
Aztán meghalt az apja.
Ez az esemény mélyen megrázta. A halál addig tanítás volt, buddhista igazság, valami, amiről a szerzetesek beszéltek. Most azonban ott állt előtte. Nem könyvben. Nem prédikációban. Hanem visszavonhatatlanul.
Ha minden, amit szeretünk, megváltozik és eltűnik, akkor mire építjük az életünket?
A könyvek erre tudtak válaszolni. De a válasz már nem volt elég.
A betegség, amely majdnem hazaküldte
Fiatal szerzetesként sokat vándorolt és tanult, de az egészsége nem volt erős. Súlyos emésztési problémákkal küzdött. Olyan rossz állapotba került, hogy egy időre vissza kellett térnie a családjához.
Ez könnyen lehetett volna szerzetesi életének vége. Egy beteg fiatalember hazamegy, felépül, visszatér a földekre, családot alapít – és az élet megy tovább.
De Chah visszament.
Talán éppen itt kezdődik az igazi története. Valami már nem hagyta nyugodni. Egyre kevésbé érdekelte, hogy mit tud a buddhizmusról. Azt akarta tudni, hogy működik-e.
Mit ér a Buddha tanítása, amikor az ember beteg? Mit ér, amikor elveszíti az apját? Mit ér, amikor fél? Mit ér, amikor egyedül van? És mit ér akkor, amikor senki sem látja, hogy valóban gyakorol-e?
Ez a kérdés lassan elvezette őt a könyvektől az erdőbe.
Ott pedig találkozott egy emberrel, akivel talán csak néhány napot töltött együtt. Mégis ez a találkozás fordította más irányba az egész életét.
Az ember neve Ajahn Mun Bhuridatta volt.
És az első találkozásukból már látszott, hogy Ajahn Chah nem egy kényelmesebb buddhizmust fog találni.
Éppen ellenkezőleg.
2. A néhány napos találkozás, amely megváltoztatta az életét
1946-ban Ajahn Chah elindult vándorolni. Nem volt terve arra, hogy híres mester legyen. Nem akart saját kolostort alapítani. Egyetlen dolog érdekelte: találni valakit, aki nemcsak beszél a Buddha tanításáról, hanem valóban végig is járta az utat.
Így jutott el Ajahn Mun Bhuridatta kolostorába. Ajahn Mun ekkor már legenda volt a thaiföldi erdei szerzetesek között. Évtizedeket töltött vándorlással, magányos erdőkben, hegyekben és barlangokban meditált. Szigorú ember hírében állt, aki nem sokra tartotta a puszta könyvtudást.
Ajahn Chah mindössze néhány napot töltött vele. Ez első hallásra szinte hihetetlen. Később egész életét meghatározta ez a találkozás, mégsem éveken át tanult Ajahn Mun mellett. Nem lett hosszú időre a személyes tanítványa. Nem kapott tőle bonyolult meditációs rendszert.
Néhány nap. De úgy tűnik, éppen ennyi kellett.
Ajahn Chah ekkoriban tele volt kérdésekkel. Sok buddhista szöveget tanult, és minél többet tudott, annál bonyolultabbnak látta az utat. A különböző tanítások, szabályok és meditációs módszerek mintha egymásra rakódtak volna a fejében. Ajahn Mun azonban valami egészen egyszerűre mutatott rá: a tanítások sokfélének tűnhetnek, de ha az ember valóban megérti a saját elméjét, akkor mindegyik ugyanoda vezet.
Figyeld az elmét.
Nem a könyvet, nem az elméletet, nem azt, hogy mások mit tapasztaltak. Azt nézd, ami benned történik.
Ajahn Chah számára ez nem újabb tanítás volt a sok közül. Inkább olyan lehetett, mintha valaki hirtelen lesöpörte volna az asztalról mindazt, amit addig felhalmozott. Később úgy emlékezett vissza a találkozás hatására, hogy addig a tanítás rendkívül bonyolultnak tűnt számára, Ajahn Mun mellett azonban egyszerre világossá vált: a lényeg nem valahol kívül van. Az út közvetlenül a saját testén és elméjén keresztül vezet.
Az éjszaka, amikor valami megváltozott
A történet egyik legérdekesebb része, hogy Ajahn Chah állítólag már az első este mélyen megrendült. Ajahn Mun tanítását hallgatva egész éjjel meditált. Nem azért, mert valaki erre utasította, hanem mert úgy érezte, végre megtalálta azt, amit keresett.
Addig buddhizmust tanult. Most először úgy érezhette, hogy gyakorolnia kell.
A különbség óriási. Sokan éveken át olvasnak a szenvedésről, a ragaszkodásról és az elmúlásról. Megtanulják a megfelelő szavakat. Képesek elmagyarázni, mi a tudatosság, mi az én-nélküliség, mi a meditáció. De amikor megsértik őket, dühösek lesznek. Amikor elveszítenek valamit, összeomlanak. Amikor a testük fáj, menekülni akarnak.
Ajahn Chah lassan megértette, hogy a Dharma nem az, amit az ember tud. A Dharma az, ami megmarad, amikor az élet kellemetlenné válik.
Néhány nap múlva továbbindult. Ez talán a történet legkülönösebb része. Megtalálta azt az embert, akit keresett – aztán elhagyta. De Ajahn Mun nem olyan tanítást adott neki, amely miatt örökké a mestere mellett kellett volna maradnia. Inkább megmutatta, merre nézzen.
Ajahn Chah pedig belépett az erdőbe. Most már egyedül.
És ott hamarosan kiderült, hogy a romantikus elképzelés az "erdei szerzetesről" egészen más, mint valóban egyedül ülni a sötétben, miközben az ember nem tudja, mi mozog körülötte. Mert Ajahn Chah következő tanítói már nem emberek voltak, hanem a félelem, a betegség, a magány – és a halottak.
3. Az erdő, a félelem és a halottak
Ajahn Chah továbbindult, és megkezdődött életének az a szakasza, amelyből később a legtöbb történet született. Vándorszerzetesként gyalogolt Thaiföld vidékein, kevés holmival, egyetlen étkezéssel naponta, gyakran ismeretlen helyeken aludva. A thai erdei hagyományban ezt a vándorló életmódot tudongnak nevezik. Kívülről nézve romantikusnak tűnhet: egy szerzetes az erdő mélyén, távol a világ zajától, egyedül a természettel és a meditációval. A valóság azonban egészen más volt.
Az erdőkben malária, kígyók, vadállatok és betegségek várták. Éjszaka a sötétség nem olyan volt, mint egy mai hálószobában, ahol az ember bármikor felkapcsolhatja a villanyt. Ha leszállt az éj, valóban sötét lett. Az ember hallotta a bokrok mozgását, az állatok hangját, és nem tudta, mi van néhány méterre tőle.
Ajahn Chah hamarosan felismerte, hogy a félelem különös dolog. Nappal az ember azt gondolja magáról, hogy bátor. Éjszaka azonban egyetlen ismeretlen nesz elég ahhoz, hogy az elme egész világot építsen köré. Egy ág reccsenéséből ragadozó lesz. Egy árnyékból szellem. Egy mozdulatból halál.
Ő pedig nem akart elfutni előle.
Ha félt egy helytől, ott maradt. Ha az elméje menekülni akart, figyelni kezdte. Nem azt kérdezte, valóban van-e valami a sötétben. Azt kérdezte: mi az, ami fél?
Miért meditáltak a temetőkben?
A korabeli thai falusi temetők nem hasonlítottak a rendezett európai sírkertekhez. Sok helyen a holttesteket a falu szélén, az erdő közelében hamvasztották el, és előfordult, hogy a szegények, az ismeretlenek vagy bizonyos körülmények között meghalt emberek testét egyszerűen ott hagyták. A szerzetes, aki ilyen helyen töltötte az éjszakát, nem jelképesen találkozott a halállal.
Ott volt előtte.
Ajahn Chah szándékosan keresett ilyen helyeket. Nem azért, mert vonzotta a borzalom, hanem mert észrevette: a halálról könnyű nyugodtan beszélni addig, amíg nincs a közelben.
Az egyik legismertebb történet szerint egy temetőben tartózkodott, amikor egy holttestet vittek oda. Aznap éjjel egyedül maradt a sötétben, miközben tudta, hogy nem messze tőle ott fekszik a halott. A félelem lassan elhatalmasodott rajta. Minden zajt hallott. Minden mozdulat jelentést kapott.
Aztán esni kezdett.
A sötétben egyszer csak valami közeledő hangot hallott.
Lépéseknek tűnt.
Ajahn Chah megmerevedett. Az elméje azonnal történetet gyártott: a halott felkelt, és most felé tart. A hang egyre közelebb ért. Ő pedig ott ült, miközben a teste menekülni akart.
Végül a "szellem" előbukkant a sötétből.
Egy béka volt.
Később sokszor beszélt arról, hogy az ember valójában nem attól szenved, ami történik, hanem attól, amit az elméje hozzátesz. A béka csak béka volt. A rettegést Ajahn Chah saját elméje teremtette.
De a történet itt nem ér véget.
A halott, aki egész éjjel tanította
Egy másik alkalommal egy frissen elhunyt ember holtteste mellett gyakorolt. A testet előtte készítették elő, és Ajahn Chah egész éjszakára a közelében maradt. A félelem újra megjelent. A teste feszült volt, az elméje menekülni akart, ő azonban figyelni kezdte mindazt, ami benne történik.
Aztán valami megváltozott.
Ránézett a halottra, majd saját testére.
Mi a különbség?
Az egyik test még lélegzik. A másik már nem. De mindkettő ugyanabból az anyagból van. Mindkettő változik. Mindkettő öregszik. És egyszer az a test is, amelyből most a halottat nézi, pontosan ugyanilyen lesz.
Nem valaki más halálát látta többé.
A sajátját látta.
Az erdei hagyományban a halál szemlélése nem sötét vagy beteges gyakorlat. Éppen ellenkezőleg: arra szolgál, hogy az ember végre ne úgy éljen, mintha korlátlan ideje lenne. Ajahn Chah később gyakran mondta tanítványainak, hogy ha valóban megértjük a halált, másképpen fogunk élni.
A temetőkben azonban ennél is többet tanult. Megértette, hogy a félelmet nem lehet könyvekből legyőzni. Nem lehet elmagyarázni magunknak, hogy "nincs mitől félni". A félelmet közelről kell megismerni. Meg kell figyelni, hogyan születik, hogyan növekszik, hogyan veszi át az uralmat a test fölött – és hogyan tűnik el.
Évekkel később ugyanezt tette a tanítványaival is. Ha valaki félt, nem mindig megnyugtatta. Néha éppen oda küldte, ahová az illető a legkevésbé akart menni.
Mert Ajahn Chah lassan rájött valamire, ami később egész tanításának egyik alapja lett: nem az a hely tart fogva bennünket, ahonnan menekülünk. Hanem maga a menekülés.
És amikor végül visszatért szülőföldjére, ezt a felismerést magával vitte.
Egy beteg, elvadult erdőben telepedett le, ahol a falusiak szerint kígyók, tigrisek és szellemek éltek. Senki sem gondolta volna, hogy abból a helyből egyszer a világ egyik legismertebb buddhista kolostora lesz.
De előbb Ajahn Chah-nak meg kellett tanulnia, hogyan vezessen embereket.
És hamar kiderült, hogy egészen különös módszerei vannak.
4. A kolostor, ahová senki sem akart költözni
1954-ben Ajahn Chah visszatért szülőföldje közelébe. Ekkor már több mint egy évtizede volt szerzetes, éveket töltött tanulással és vándorlással, meditált erdőkben és temetőkben, betegséggel, félelemmel és magánnyal küzdött. Nem volt híres. Nem volt pénze. Nem állt mögötte nagy szervezet. Néhány ember azonban már észrevette, hogy ez a különös, sokat mosolygó szerzetes másképpen beszél a Dharmáról, mint a többiek.
Ajahn Chah nem messze szülőfalujától talált egy erdős területet. A helyet a falusiak nem tartották különösebben vonzónak. Sűrű erdő borította, maláriaveszélyes volt, kígyók éltek benne, és a környékbeliek szerint szellemek is. A területet temetkezésre is használták. Éppen olyan hely volt, amelyet a legtöbb ember sötétedés után inkább elkerült.
Ajahn Chah ott telepedett le.
Kezdetben alig volt valami. A szerzetesek egyszerű kunyhókban éltek a fák között. Nem volt kényelmes szállás, nem volt biztos élelem, nem volt különleges meditációs terem. A nap hajnal előtt kezdődött. A szerzetesek gyalog indultak alamizsnáért a környező falvakba, visszatérésük után pedig megették az aznapi egyetlen étkezésüket.
A helyből később Wat Nong Pah Pong lett.
De kezdetben inkább egy erdei táborra hasonlított, mint kolostorra.
A mester, aki nem akarta kényelmessé tenni a gyakorlást
Ahogy egyre többen érkeztek hozzá, lassan kiderült, hogy Ajahn Chah nem olyan tanító, aki megpróbálja megkönnyíteni tanítványai életét. Sőt, néha úgy tűnt, mintha szándékosan az ellenkezőjét tenné.
Ha a szerzetesek megszoktak egy napirendet, megváltoztatta.
Ha valaki szeretett egy bizonyos feladatot, másikat kapott.
Ha valaki kerülni próbált egy embert, könnyen lehetett, hogy éppen mellé osztotta be dolgozni.
Ha a közösség azt hitte, hogy az esti tanítás rövid lesz, Ajahn Chah órákig beszélt. Ha mindenki hosszú tanításra készült, előfordult, hogy néhány mondat után felállt és elment.
A tanítványok egy része ezt eleinte kiszámíthatatlanságnak látta. Később megértették, hogy pontosan ez volt a lényeg.
Ajahn Chah azt figyelte, mi történik az emberben, amikor a világ nem úgy viselkedik, ahogyan szeretné.
A meditációs teremben könnyű nyugodtnak lenni, ha csend van, kellemes a hőmérséklet, nem fáj semmi, és senki sem zavar. De mi történik, ha valaki zajt csap? Ha éhes vagy? Ha fáradt vagy? Ha igazságtalannak érzed a szabályokat? Ha a mester nem dicsér meg? Ha más kapja azt a feladatot, amelyre te vágytál?
Ajahn Chah számára ott kezdődött az igazi meditáció.
Nem akkor, amikor minden rendben volt.
Hanem amikor valami nem tetszett.
"Nem szeretem ezt"
A kolostorban gyakran megjelentek szerzetesek, akik valamilyen problémával fordultak hozzá. Nem szerették az ételt. Nem szerették az időjárást. Nem szerették a munkát. Nem szerették valamelyik társukat.
Ajahn Chah válasza gyakran ugyanarra a pontra vezetett vissza: miért gondolod, hogy a világnak alkalmazkodnia kell ahhoz, amit szeretsz és amit nem szeretsz?
Az ember egész életét e két mondat között tölti:
Ezt akarom.
Ezt nem akarom.
És közben azt hiszi, hogy a problémát mindig az okozza, ami odakint történik.
Ajahn Chah módszere kegyetlenül egyszerű volt. Nem feltétlenül szüntette meg a kellemetlenséget. Inkább megpróbálta elérni, hogy a tanítvány meglássa: a szenvedés egy része nem magából a helyzetből születik, hanem abból a követelésből, hogy ennek másképpen kellene lennie.
Egyik legismertebb hasonlatában a világot egy olyan fához hasonlította, amelynek minden levele hullik. Ha azt akarjuk, hogy egyetlen levél se essen le, szenvedni fogunk. Ha megértjük a fa természetét, nincs min meglepődni.
A tanítványok azonban nem mindig értékelték ezeket a felismeréseket abban a pillanatban, amikor kapták őket.
A szabályok, amelyeknek nem volt végük
Ajahn Chah különösen komolyan vette a szerzetesi fegyelmet. De nem pusztán azért, mert hitt a szabályokban. A szabályokat tükörként használta.
A szerzeteseknek figyelniük kellett arra, hogyan esznek, hogyan járnak, hogyan viselik a ruhájukat, hogyan bánnak a használati tárgyakkal. Kívülről mindez aprólékosnak, sőt túlzónak tűnhetett.
De Ajahn Chah azt figyelte, mi történik belül.
Türelmetlen vagy?
Bosszant, hogy várnod kell?
Azt gondolod, hogy te jobban tudnád?
Különleges bánásmódot szeretnél?
Már megint másokat figyelsz ahelyett, hogy a saját elmédet néznéd?
A kolostor lassan egy hatalmas laboratóriummá vált. Nem az volt a kérdés, hogy valaki hány órát tud mozdulatlanul ülni. Az volt a kérdés, hogy észreveszi-e önmagát akkor is, amikor feláll.
És Ajahn Chah mindent észrevett.
Azt is, amikor valaki túl büszke volt a meditációjára.
Azt is, amikor valaki különlegesnek hitte magát.
Azt is, amikor egy szerzetes már kezdte azt gondolni, hogy ő bizony sokkal spirituálisabb a többieknél.
Ilyenkor a mesternek különös tehetsége volt ahhoz, hogy egyetlen mondattal vagy váratlan helyzettel visszahozza az illetőt a földre.
Ezért néhányan imádták.
Néhányan féltek tőle.
Néhányan elmenekültek.
És egyre többen jöttek.
Aztán egy napon megérkezett egy magas, amerikai fiatalember, aki alig beszélt thaiul, nem értette a helyi szokásokat, és fogalma sem volt arról, mibe kerül.
A neve Ajahn Sumedho volt.
Ajahn Chah pedig hamarosan olyan leckét adott neki a szenvedésről, amelyhez nem kellett egyetlen meditációs könyv sem.
Elég volt hozzá egy kolostor, ahol minden rosszkor történt.
5. A nyugati tanítvány, aki azt hitte, a kolostorban nyugalmat talál
Amikor Ajahn Sumedho az 1960-as évek végén megérkezett Ajahn Chah-hoz, különös látvány lehetett. Magas amerikai volt, jóval termetesebb a legtöbb thai szerzetesnél, alig beszélte a nyelvet, és egy olyan kultúrába csöppent, amelynek szinte egyetlen szabályát sem értette.
Korábban már gyakorolt meditációt, és komolyan vette a szerzetesi életet. Egy ideig egyedül élt egy kolostorban, ahol sok órát meditált naponta. A magányos gyakorlás azonban lassan megmutatta a határait. Amikor az ember egyedül van, könnyen kialakíthat magának egy olyan életet, amely pontosan megfelel a saját természetének. Akkor meditál, amikor akar. Úgy rendezi be a napját, ahogy neki jó. És közben könnyen elhiheti, hogy egyre szabadabb.
Ajahn Chah kolostorában ebből semmi sem maradt.
Sumedhónak alkalmazkodnia kellett a közösséghez. Fel kellett kelnie, amikor mindenki más felkelt. Ennie kellett azt, amit az alamizsnás tálba kapott. Részt kellett vennie a közös munkában, a szertartásokon és a hosszú tanításokon, amelyekből kezdetben alig értett valamit.
És ami talán a legrosszabb volt: várnia kellett.
A kolostor, ahol minden túl sokáig tartott
Ajahn Chah híres volt arról, hogy a tanításai néha órákon át tartottak. A szerzetesek este összegyűltek, leültek, és hallgatták. Egy óra eltelt. Aztán kettő. Aztán három.
A lábak fájtak. A hát fájt. Az ember fáradt volt.
Sumedho ráadásul alig értette, miről beszél a mester.
Ott ült egy idegen országban, egy idegen nyelven folyó tanításon, fájó térddel, miközben fogalma sem volt arról, mikor lesz vége.
És figyelni kezdte magát.
"Miért nem fejezi már be?"
"Ennek semmi értelme."
"Aludnom kellene."
"Ez túl sok."
Ajahn Chah számára pontosan ez volt a tanítás.
Nem feltétlenül az, amit mondott. Hanem az, ami Sumedho fejében történt, miközben hallgatta.
"Az én órám mindig pontos"
Az egyik legismertebb történet szerint Sumedho egyszer panaszkodott Ajahn Chah-nak. Úgy érezte, a kolostorban semmi sem történik megfelelő időben. A program kiszámíthatatlan volt, a tanítások túl hosszúak, az események nem akkor kezdődtek vagy végződtek, amikor szerinte kellett volna.
Ajahn Chah meghallgatta.
Aztán valami olyasmit mondott: "A te órád nagyon pontos. Csak az elméd nem."
Ez a fajta válasz jellemző volt rá. Nem kezdett hosszú magyarázatba. Nem próbálta megvédeni a kolostor rendszerét. Egyszerűen visszafordította a kérdést arra, aki feltette.
Miért szenvedsz attól, hogy valami késik?
Azért, mert késik?
Vagy azért, mert eldöntötted, mikor kellene megtörténnie?
Ajahn Chah újra és újra ugyanazt csinálta. A tanítványok megérkeztek hozzá a világ problémáival, ő pedig megmutatta nekik azt a pontot, ahol a világ problémája találkozott a saját ragaszkodásukkal.
A különleges bánásmód, amit nem kapott meg
Sumedho nyugati volt, nem ismerte a thai kultúrát, nehezen viselte az ételeket és a klímát. Könnyű lett volna kivételt tenni vele.
Ajahn Chah nem tett.
Nem azért, mert kegyetlen volt, hanem mert felismerte, hogy a nyugati tanítvány legnagyobb akadálya éppen az lehet, ha mindenki különleges esetként kezeli.
Sumedho ugyanazt az ételt ette, ugyanazokat a szabályokat követte, ugyanúgy várt és dolgozott, mint a többiek. Ha szenvedett, Ajahn Chah nem mindig próbálta megszüntetni a szenvedés okát.
Inkább azt kérdezte: ki az, aki szenved?
Ez a kérdés azonban egy idő után könnyen újabb filozófiává válhat. Ajahn Chah ezért nem engedte, hogy tanítványai elbújjanak a szép buddhista mondatok mögé. Ha valaki túl sokat beszélt az ürességről, adott neki munkát. Ha valaki büszke volt a meditációjára, olyan helyzetbe hozta, amelyben elveszítette a türelmét.
A kolostorban ugyanis volt valami, ami elől még a legjobb meditáló sem tudott elbújni.
A többi ember.
Ajahn Chah felismerte, hogy egy idegesítő szerzetestárs néha többet tanít az ember ragaszkodásairól, mint száz óra békés meditáció.
És ebben a közösségben Sumedho lassan megértett valamit: nem azért ment a kolostorba, hogy a világ végre ne zavarja.
Azért ment oda, hogy megtudja, miért zavarja ennyire a világ.
Évek teltek el. A magas amerikai, aki kezdetben alig értette Ajahn Chah szavait, végül az egyik legfontosabb nyugati tanítványa lett. Később ő vitte tovább az erdei hagyományt Nyugatra.
De előtte történt valami, ami Ajahn Chah egész életének egyik legérdekesebb fordulata lett.
Egyre több külföldi érkezett hozzá.
A mester pedig úgy döntött, hogy külön kolostort ad nekik.
Nem azért, hogy könnyebb legyen az életük.
Hanem hogy többé ne legyen hová menekülniük.
6. A kolostor csak a nyugatiaknak
Az 1970-es évekre egyre több külföldi érkezett Ajahn Chah-hoz. Amerikaiak, britek, ausztrálok. Néhányan néhány hét után továbbálltak, mások maradtak. A kulturális különbségek azonban állandó nehézséget okoztak. A nyugati szerzetesek nem értették a nyelvet, az ételeket, a szokásokat, és sokszor azt sem, hogy mi történik körülöttük.
1975-ben Ajahn Chah ezért létrehozott számukra egy külön kolostort. Ez lett a Wat Pah Nanachat, a "Nemzetközi Erdei Kolostor", amelynek első vezetője Ajahn Sumedho lett.
A döntés első pillantásra engedménynek tűnhetett. Valójában inkább kísérlet volt.
Ajahn Chah nem akarta, hogy a nyugatiak egyszerűen thaivá váljanak. Azt akarta látni, hogy a Dharma működik-e egy másik kultúrában is. A szerzetesi fegyelem maradt, az erdei élet maradt, a kényelmetlenség is maradt. Csak most már a külföldieknek egymással kellett boldogulniuk.
És hamarosan kiderült, hogy ez nehezebb, mint egyedül meditálni az erdőben.
Az egyik túl szigorú volt. A másik túl laza. Valaki csendet akart, más beszélgetni. Valaki szerint a szabályokat pontosan kellett követni, más szerint a lényeg a belső szabadság.
Ajahn Chah időnként meglátogatta őket, meghallgatta a problémáikat, majd gyakran úgy távozott, hogy nem oldotta meg azokat.
Ez is a módszere része volt.
Ha minden konfliktust a mester rendez el, a tanítványok soha nem tanulják meg megfigyelni saját dühüket, sértettségüket és igazukhoz való ragaszkodásukat.
A kolostor sikeres lett. Egyre több nyugati szerzetes tanult ott, és Ajahn Chah neve lassan Thaiföldön kívül is ismertté vált.
1977-ben meghívták Angliába.
A falusi fiú, aki valaha mezítláb vándorolt az erdőkben, repülőgépre ült, és megérkezett Londonba. Tanítványai azt várták, vajon mit fog szólni a modern Nyugathoz.
Ajahn Chah azonban nem a felhőkarcolókat figyelte.
Az embereket figyelte.
És hamarosan arra jutott, hogy a nyugati ember ugyanattól szenved, mint a thai falusi.
Csak több tárgya van hozzá.
7. Ajahn Chah Nyugaton – ugyanaz a szenvedés, több kényelemmel
1977-ben Ajahn Chah Ajahn Sumedho meghívására Angliába utazott. Egészen más világba érkezett, mint amelyben felnőtt. Modern városok, jólét, technika, bőség – minden, amiből az ő erdei kolostorában alig volt valami.
Ajahn Chah-t azonban nem különösebben nyűgözte le a Nyugat. Inkább azt figyelte, hogy az embereknek mennyi mindenük van, és ennek ellenére milyen nehezen találnak nyugalmat. Úgy látta, a szenvedés alapja ugyanaz mindenütt. A thai falusi jobb termést akar, a nyugati ember nagyobb házat, jobb állást vagy újabb élményeket. A tárgyak mások, de az elme ugyanazt mondja: ha ezt megszerzem, végre rendben leszek.
Egyik híres hasonlatában azt mondta, az ember olyan, mint aki viszket, és folyton vakarózik. A vakarózás kellemes, ezért azt hiszi, ez a megoldás. Pedig az igazi szabadság nem a jobb vakarózás lenne, hanem az, ha megszűnne a viszketés.
Nyugati tanítványai számára ez különösen pontos kép volt. Sokan közülük éppen azért mentek Ázsiába, mert már nem hittek abban, hogy a fogyasztás, a karrier vagy a szórakozás boldoggá teszi őket. De Ajahn Chah észrevette, hogy a régi vágyakat könnyű spirituális vágyakra cserélni. Az ember már nem pénzt akar, hanem megvilágosodást. Nem jobb autót, hanem különleges meditációs élményt. A ragaszkodás pedig ugyanúgy megmarad.
Az angliai látogatás után egy kis szerzetesi közösség kezdett kialakulni, amelyből később Chithurst Buddhist Monastery nőtt ki. Ajahn Chah tanítványai lassan gyökeret vertek Nyugaton.
Ő azonban nem maradt velük.
Visszatért Thaiföldre, az erdőbe, ahonnan elindult. Ekkor már nemcsak egy kis kolostor apátja volt. Tanítványai és fiókkolostorai egyre szaporodtak, neve pedig messze túljutott szülőfaluján.
Úgy tűnt, története most ér a csúcsra.
Aztán a teste elkezdte felmondani a szolgálatot.
És Ajahn Chah utolsó nagy tanítása olyan lett, amelyet már nem szavakkal adott át.
8. A mester, aki többé nem tudott beszélni
Az 1980-as évek elején Ajahn Chah egészsége súlyosan megromlott. Cukorbetegségben szenvedett, majd egyre komolyabb idegrendszeri problémák jelentkeztek nála. 1981-ben megműtötték, állapota azonban tovább romlott. Lassan elveszítette a beszéd képességét, később már mozogni sem tudott, és teljesen mások gondoskodására szorult.
A férfi, aki egész életében beszélt, kérdezett, tréfált és egyetlen mondattal képes volt kizökkenteni tanítványait, elnémult.
És így élt még csaknem tíz évig.
Tanítványai számára ez nehéz volt. Sokan a világ másik feléről érkeztek hozzá, de a mester már nem tudott tanítást adni nekik. Ott feküdt mozdulatlanul, miközben a kolostor körülötte tovább élt.
Ajahn Chah korábban sokszor tanított a test természetéről. A test megbetegszik. Megöregszik. Nem engedelmeskedik nekünk. Hiába mondjuk neki, hogy maradjon fiatal, nem marad. Hiába akarjuk, hogy ne fájjon, fájni fog.
Most mindaz, amiről beszélt, a saját testében történt meg.
A tanítványok ápolták, mosták, forgatták és etették. Egykori tanítói közül sokan ekkor már maguk is ismert mesterek és kolostorvezetők voltak, de amikor visszatértek hozzá, ugyanazzal a kérdéssel találkoztak, amelyet Ajahn Chah egész életében feltett nekik: tudsz-e jelen lenni azzal, ami van, akkor is, ha nem azt kapod, amit szeretnél?
Nem tudjuk pontosan, mi zajlott benne ezekben az években. Nem tudott beszámolni róla. Talán éppen ezért vált élete utolsó szakasza olyan erős tanítássá. Nem maradt magyarázat. Nem maradt bölcs mondás. Nem maradt más, csak egy öreg, beteg test és az elmúlás.
Ajahn Chah 1992. január 16-án halt meg. Temetésére hatalmas tömeg érkezett. A falusi fiúból, aki valaha egyedül bolyongott az erdőkben, addigra a modern buddhizmus egyik legnagyobb hatású mestere lett.
De talán nem a kolostorok száma a legérdekesebb öröksége.
Hanem az a kérdés, amelyet újra és újra feltett: amikor valami fáj, amikor valaki bosszant, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnéd – mi történik valójában odabent?
Ajahn Chah egész életében azt tanította, hogy ne higgyünk el mindent az elménknek.
Élete végén pedig már egyetlen szót sem mondott.
Csak feküdt csendben, és hagyta, hogy a tanítványai maguk nézzék meg.
9. A csésze, amely már eleve törött
Ajahn Chah egyik legismertebb tanítása egy egyszerű pohárról szólt. Gyakran megmutatta a tanítványainak, és azt mondta: "Számomra ez a pohár már eleve törött."
Nem azt jelentette, hogy valóban törött volt. Használta, ivott belőle, örült neki. De tudta, hogy egyszer leesik, megreped vagy eltörik. Talán ő töri el, talán valaki más. Talán száz év múlva történik meg. A pontos időpont nem számít.
A pohár természetéhez hozzátartozik, hogy el fog törni.
Ezért amikor még ép, teljesen lehet örülni neki. Amikor pedig eltörik, nem történt semmi, ami ne lett volna benne kezdettől fogva.
Ez az egyszerű kép talán többet mond Ajahn Chah tanításáról, mint sok száz oldal buddhista filozófia. Nem azt tanította, hogy ne szeressünk semmit. Nem azt, hogy ne örüljünk az életnek, mert úgyis minden elmúlik. Éppen ellenkezőleg.
Azért lehet igazán örülni a pohárnak, mert tudjuk, hogy nem marad örökké.
Ugyanez igaz minden másra is. A házra, amelyben élünk. A testünkre. Azokra az emberekre, akiket szeretünk. Mindenre, amire azt mondjuk: "az enyém".
A legtöbb szenvedés nem akkor kezdődik, amikor valami megváltozik. Hanem sokkal korábban, amikor titokban eldöntjük, hogy ennek nem szabad megváltoznia.
Ajahn Chah ezért nem próbálta megtanítani tanítványait arra, hogyan irányítsák tökéletesen az életüket. Inkább arra tanította őket, hogyan ne követeljék az élettől, hogy maradjon olyan, amilyennek szeretnék.
A kétféle szenvedés
Gyakran mondta, hogy kétféle szenvedés létezik. Az egyik az a szenvedés, amely elől az ember egész életében menekül. A másik az a szenvedés, amelyet hajlandó vállalni azért, hogy egyszer ne kelljen többé menekülnie.
Fáj leülni meditálni. Nehéz türelmesnek maradni. Kellemetlen meglátni a saját önzésünket. Fájdalmas elengedni valamit, amihez ragaszkodunk.
De Ajahn Chah szerint ha mindig csak a kellemetlenséget kerüljük, végül sokkal nagyobb szenvedést teremtünk magunknak.
Ezért volt olyan szigorú.
Nem a szenvedést szerette.
A menekülést akarta megállítani.
Nem kell mindent elhinni
Ajahn Chah egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy az elme folyamatosan beszél, de ettől még nem lesz igaza. Véleményeket gyárt. Ítélkezik. Fél. Tervez. Emlékezik. Megsértődik. Majd mindezt valóságnak nevezi.
A gyakorlás nem azt jelenti, hogy minden gondolatot eltüntetünk.
Hanem hogy többé nem hiszünk el automatikusan mindent.
Ha dühös vagy, tudd, hogy düh van jelen. Ha félsz, tudd, hogy félelem van jelen. Ha boldog vagy, azt is figyeld. Ne kapaszkodj egyikbe sem úgy, mintha örökké tartana.
Mert nem tart.
A pohár már eleve törött.
A test már eleve öregszik.
A találkozás már magában hordozza az elválást.
Ajahn Chah számára ez nem szomorú tanítás volt. Talán ezért mosolygott olyan sokat.
Ha nem követeljük többé a világtól, hogy ne változzon, végre elkezdhetjük látni olyannak, amilyen.
És talán ezért maradtak meg a tanításai ennyire egyszerűnek. Nem kell hozzájuk erdő. Nem kell kolostor. Nem kell szerzetesi ruha.
Elég egy pohár.
És az a pillanat, amikor végre meglátjuk, hogy már most sem a miénk örökre.
10. Amit Ajahn Chah valójában hátrahagyott
Ajahn Chah halála után a tanítványai továbbvitték az erdei hagyományt. Kolostorok jöttek létre Thaiföldön, Angliában, Európában, Ausztráliában és Észak-Amerikában. Az egykori falusi szerzetes tanításait ma már sok nyelven olvassák, miközben ő maga alig írt könyvet.
Ez talán illik is hozzá.
Ajahn Chah nem akart új buddhizmust létrehozni. Nem nevezett el magáról módszert, nem épített fel bonyolult meditációs rendszert, és nem ígért gyors utat a megvilágosodáshoz. Újra és újra ugyanoda küldte vissza az embert: ahhoz, ami éppen történik.
Fáj a lábad?
Nézd meg.
Dühös vagy?
Nézd meg.
Valaki megbántott?
Nézd meg, mi történik benned.
Boldog vagy?
Azt is nézd meg.
Mert minden megváltozik.
Talán ez volt az oka annak is, hogy a tanításai ennyire könnyen átjutottak a kulturális határokon. Egy nyugati ember nem biztos, hogy érti a thai falusi életet. Nem biztos, hogy valaha is meditál temetőben, él erdei kunyhóban vagy jár mezítláb alamizsnáért.
De tudja, milyen dühösnek lenni.
Tudja, milyen félni.
Tudja, milyen elveszíteni valakit.
És tudja, milyen görcsösen ragaszkodni ahhoz, amiről valahol mélyen már sejti, hogy nem maradhat örökké.
Ajahn Chah tanítása éppen ezért nem maradt az erdőben. Tanítványai közül többen a nyugati buddhizmus meghatározó alakjai lettek, de talán egyikük sem egy "Ajahn Chah-rendszert" vitt tovább. Inkább egy hozzáállást.
Ne menekülj rögtön.
Ne higgy el rögtön mindent, amit gondolsz.
Ne várd meg, amíg az élet tökéletes lesz a gyakorláshoz.
És ne gondold, hogy a Dharma valahol máshol történik.
Ajahn Chah egész életében az erdőbe küldte az embereket, a temetőbe, a konyhába, a munkába, a közösségbe és végül saját magukhoz. Nem azért, hogy különleges élményeik legyenek, hanem hogy észrevegyék azt az egyszerű dolgot, amely elől egész életükben menekültek.
Azt, ami éppen van.
Talán ezért olyan különös visszanézni arra a mosolygó öreg szerzetesre. A fényképeken gyakran nevet. Nem látszik rajta az a keménység, amelyet a történetei alapján várnánk.
De talán éppen ez volt a titka.
Nem azért volt szabad, mert az élet mindig úgy alakult, ahogy szerette volna.
Hanem mert egyre kevésbé követelte tőle, hogy úgy alakuljon.
11. Végül: miért maradt meg Ajahn Chah hangja?
Nehéz megmondani, mitől lesz egy tanítóból valóban nagy tanító. Talán nem attól, hogy minden kérdésre tudja a választ. Ajahn Chah inkább arról volt híres, hogy a kérdést visszaadta annak, aki feltette.
Az ember nyugalmat akart – ő megmutatta neki a nyugtalanságát. Az ember megszabadulni akart a szenvedéstől – ő megkérdezte, miért kapaszkodik bele. Az ember valami különleges spirituális élményt keresett – ő elküldte söprögetni.
Talán ezért maradtak frissek a tanításai.
Nem kell hozzájuk elhinni semmi különöset. Nem kell erdőbe költözni. Elég megfigyelni, mi történik velünk, amikor valaki nem ért egyet velünk. Amikor várnunk kell. Amikor elveszítünk valamit. Amikor a testünk nem engedelmeskedik. Amikor az élet egyszerűen nem úgy alakul, ahogy elképzeltük.
Ajahn Chah nem azt ígérte, hogy ha jól gyakorolunk, többé semmi kellemetlen nem történik velünk. Ennél sokkal többet mondott: talán egyszer eljuthatunk oda, hogy nem kell minden kellemetlenség elől elmenekülnünk.
Egy szegény thaiföldi faluból indult. Erdőkben és hamvasztóhelyeken vándorolt. Néhány kunyhóból kolostort épített. Nyugati fiatalokat tanított, akik kezdetben alig értették a szavait. Élete végén pedig hosszú évekre elveszítette a mozgás és a beszéd képességét.
Mégis, ha egyetlen képben kellene megőrizni őt, talán nem a nagy mestert látnánk.
Hanem azt a mosolygó öreg szerzetest a fényképen.
Aki mintha pontosan tudná, milyen komolyan vesszük mindazt, ami már eleve változik.
És talán egy kicsit nevet is rajtunk.
Források és további olvasnivalók
A cikk megírásához Ajahn Chah életrajzait, eredeti tanításainak angol fordításait, valamint az általa alapított és tanítványai által továbbvitt kolostori hagyomány anyagait használtuk. Életének legfontosabb, részletes forrása Ajahn Jayasaro monumentális életrajza, a Stillness Flowing: The Life and Teachings of Ajahn Chah. A Wat Pah Nanachat ezt is az alapvető Ajahn Chah-források között ajánlja.
- Stillness Flowing – The Life and Teachings of Ajahn Chah – Ajahn Jayasaro részletes életrajza.
- The Collected Teachings of Ajahn Chah – Ajahn Chah összegyűjtött tanításai.
- Ajahn Chah – Amaravati Buddhist Monastery – rövid életrajz az erdei hagyomány egyik legfontosabb nyugati kolostorától.
- Wat Pah Nanachat – Teachings – tanítások, könyvek és további eredeti források.
- The Teachings of Ajahn Chah – könyvek, hanganyagok, életrajzok és videók szabadon elérhető gyűjteménye.