Az utolsó tibeti jógik-Egy ezeréves spirituális hagyomány utolsó őrzői

Bevezetés

A Himalája hófödte csúcsai között évszázadokon át egy különleges spirituális hagyomány élt tovább. Olyan férfiak és nők őrizték, akik számára a meditáció nem napi gyakorlat volt, hanem maga az élet. A tibeti jógik éveket, sőt évtizedeket töltöttek magányos barlangokban és hegyi remetelakokban, hogy saját tudatukat alakítsák át, és közvetlenül megtapasztalják azt, amiről a Buddha tanított.

A nyugati világ sokáig csupán legendákból ismerte Tibetet. A "Havak Földjét" titokzatos birodalomnak tartották, ahol a kolostorok falai között rendkívüli bölcsesség lakozik, a remeték pedig olyan belső képességeket fejlesztenek ki, amelyek szinte felfoghatatlannak tűnnek a modern ember számára. A valóság azonban sokkal mélyebb és emberibb volt, mint a romantikus történetek. A tibeti jógik legnagyobb teljesítménye nem természetfeletti erőikben rejlett, hanem abban a rendíthetetlen elhatározásban, hogy legyőzzék saját haragjukat, félelmüket és ragaszkodásukat, hogy minden érző lény javára éljenek.

Ez az ezeréves hagyomány azonban a 20. század közepén súlyos csapást szenvedett. A kínai megszállás nemcsak kolostorokat és könyvtárakat pusztított el, hanem azt a kulturális környezetet is, amelyből a nagy meditációmesterek nemzedékei kinőttek. Több ezer kolostor semmisült meg, mesterek ezrei vesztették életüket vagy kényszerültek száműzetésbe, és a tibeti jógik évszázados életformája lassan a múlt részévé vált.

Mégsem tűnt el nyomtalanul. A száműzetésbe kényszerült mesterek magukkal vitték tanításaikat Indiába, Nepálba, majd Európába és Amerikába is. Paradox módon éppen az a történelmi tragédia, amely Tibet kultúrájának elpusztítására irányult, tette lehetővé, hogy a tibeti buddhizmus tanításai emberek millióihoz jussanak el szerte a világon.

Ez a cikk annak a különleges dokumentumfilmnek a nyomán készült, amely ritka bepillantást enged a tibeti jógik világába. Nem csupán egy eltűnőfélben lévő hagyomány történetét meséli el, hanem olyan mestereket mutat be, akik életük nagy részét csendes meditációban töltötték, és akiknek személyes példája ma is azt üzeni: az igazi szabadság nem a külvilág meghódításában, hanem a saját elme megismerésében rejlik.

Talán ezért nevezik őket az utolsó tibeti jógiknak – mert egy olyan világ élő tanúi, amelyből már csak kevesen maradtak, örökségük azonban ma is képes megszólítani mindazokat, akik a modern élet zajában a belső béke útját keresik.

Tibet – A világ tetején született civilizáció

A Himalája és a Kunlun-hegység között húzódó Tibeti-fennsík évszázadokon át a világ egyik legelzártabb vidéke volt. Az átlagosan négyezer méter feletti magasság, a zord éghajlat és a nehezen járható hágók természetes védőfalat emeltek a külvilág és Tibet közé. Éppen ezért a nyugati világ sokáig csupán legendákból ismerte ezt a különös országot, amelyet gyakran "a Havak Földjeként" emlegettek.

A 19. század végéig alig néhány európai jutott el Tibetbe. Az első utazók beszámolói és fényképei szinte hihetetlennek tűntek: hatalmas kolostorvárosok emelkedtek a kopár hegyoldalakon, szerzetesek ezrei tanulták a Buddha tanításait, a szélben pedig imazászlók ezrei hordozták a béke és az együttérzés üzenetét.

Nyugaton ekkor született meg a romantikus elképzelés egy földi paradicsomról, a legendás Shangri-La világáról – egy olyan országról, ahol az emberek békében élnek, távol a modern civilizáció problémáitól. A valóság azonban ennél jóval keményebb volt.

A Tibeti-fennsík az egyik legmostohább lakóhely a Földön. A ritka levegő, a rendkívüli hideg, az erős napsugárzás és a kiszámíthatatlan időjárás évszázadokon keresztül próbára tette az ott élőket. Egyetlen jégeső percek alatt elpusztíthatta egy család egész évi termését, a hosszú telek pedig gyakran éhezést hoztak magukkal.

Tibet első lakói nomád pásztorok voltak, akik fokozatosan alkalmazkodtak ehhez a szélsőséges környezethez. Életüket állandó vándorlás, törzsi viszályok és a természet erőivel folytatott mindennapos küzdelem határozta meg. Az élet rövid volt, a halál pedig mindig jelen lévő valóság.

Talán éppen ezért fordult figyelmük egyre inkább a belső világ felé.

Miközben a külső körülmények állandóan változtak, egyre erősebbé vált bennük a vágy valami maradandó után. Olyan békét kerestek, amelyet nem befolyásol sem az időjárás, sem a háborúk, sem az emberi szenvedés. Ez a keresés készítette elő azt a történelmi pillanatot, amely örökre megváltoztatta Tibet sorsát.

A 8. században a tibeti király felismerte, hogy országának nemcsak politikai egységre, hanem közös spirituális alapokra is szüksége van. Ezért Indiából meghívta a nagy buddhista mestert, Guru Rinpocsét (Padmaszambhavát), akit a tibeti hagyomány a buddhizmus második Buddhájaként tisztel.

Feladata azonban korántsem volt egyszerű.

Tibetben ekkor már virágzott az ősi bön vallás, amely a természet szellemeit, hegyistenségeit és védelmező lényeit tisztelte. Padmaszambhava nem megsemmisíteni akarta ezt a hagyományt, hanem átalakítani. A tibeti történeti hagyomány szerint a helyi istenségeket nem elűzte, hanem a Dharma védelmezőivé tette. Így a régi hitvilág számos eleme tovább élt, de immár a buddhizmus szolgálatába állítva.

Ennek az egyedülálló találkozásnak köszönhetően született meg a tibeti buddhizmus sajátos világa. A színes szertartások, a mandalák, a rituális hangszerek, a védelmező istenségek ábrázolásai és a gazdag szimbolika mind ezt az ősi találkozást őrzik.

A külső formák azonban csupán eszközök voltak. A tanítás középpontjában ugyanaz állt, mint amelyet Buddha több mint kétezerötszáz évvel korábban hirdetett: minden jelenség mulandó, a szenvedés oka a ragaszkodás, és az ember képes megszabadulni ettől a szenvedéstől saját tudatának átalakításával.

Ez a szemlélet fokozatosan átformálta Tibet egész társadalmát.

Az együttérzés, a nem-ártás és a karma törvénye nem csupán vallási tanítás maradt, hanem a mindennapi élet részévé vált. Az emberek imazászlókat függesztettek ki, imamalmokat forgattak, zarándoklatokra indultak, és leborulások ezreit végezték, nem azért, hogy isteneiket kiengeszteljék, hanem azért, hogy saját elméjüket tisztítsák meg az önzés, a harag és a tudatlanság rétegeitől.

A következő évszázadok során Tibet lassan egy olyan civilizációvá vált, ahol a vallás nem különült el a hétköznapi élettől. A kolostorok egyszerre voltak iskolák, könyvtárak, egyetemek és spirituális központok. A legtehetségesebb szerzetesekből tudósok lettek, mások orvosként, csillagászként vagy filozófusként szolgálták közösségüket.

Voltak azonban olyanok is, akik egy egészen más utat választottak.

Nem elégedtek meg a tanítások tanulmányozásával.

Ők magát az igazságot akarták közvetlenül megtapasztalni.

Belőlük lettek azok a különleges meditációmesterek, akiket a világ ma tibeti jógikként ismer.

Kik voltak valójában a tibeti jógik?

A tibeti buddhizmus történetében mindig is különleges tisztelet övezte a jógikat. Bár sokan szerzetesek voltak, a "jógi" kifejezés nem egy rangot vagy egyházi tisztséget jelölt, hanem egy életutat. Olyan gyakorlókat neveztek így, akik nem elégedtek meg a tanítások tanulmányozásával, hanem egész életüket annak szentelték, hogy saját tapasztalatukon keresztül valósítsák meg a Buddha útját.

A tibeti hagyomány szerint a tudás önmagában nem elegendő. Lehet valaki kiváló tudós, ismerheti kívülről a szent szövegeket, mégsem biztos, hogy felismerte saját tudatának valódi természetét. A jógi ezzel szemben nem elsősorban könyvekből tanul, hanem a meditáció csendjében vizsgálja önmagát.

Ez a szemlélet évszázadokon keresztül sajátos egyensúlyt teremtett Tibetben. A nagy kolostorok a tanulás központjai voltak, míg a hegyek barlangjai és remetelakai azoknak adtak otthont, akik a megszerzett tudást közvetlen tapasztalattá akarták alakítani.

A tibeti jógik gyakran évekre eltűntek a külvilág elől. Elvonulásaik nem néhány napig vagy hétig tartottak, hanem sokszor három évig, három hónapig és három napig – ez a hagyományos időtartam ma is ismert a tibeti buddhizmusban. Voltak azonban olyan mesterek is, akik életük jelentős részét magányban töltötték.

A nyugati ember számára nehéz elképzelni ezt az életformát. Egy apró hegyi kunyhó vagy egy sziklába vájt barlang lett az otthonuk. A napjaikat meditáció, mantrarecitáció, imák és egyszerű fizikai munka töltötte ki. A cél nem a világtól való menekülés volt, hanem éppen az ellenkezője: megszabadulni azoktól a belső zavaró tényezőktől, amelyek megakadályozzák, hogy tisztán lássuk a valóságot.

A dokumentumfilmben megszólaló mesterek egybehangzóan állítják, hogy a legnehezebb feladat nem a hideg, az éhezés vagy a magány elviselése volt. Az igazi kihívást az jelentette, hogy az ember megtanulja uralni saját elméjét.

Egy idős jógi ezt különösen egyszerűen fogalmazza meg:

– Több százezer leborulást elvégezni nem olyan nehéz. Milliónyi mantrát elmondani sem az. A legnehezebb dolog a saját elmét egy pontra összpontosítani.

Ez a mondat talán jobban összefoglalja a tibeti jóga lényegét, mint bármely hosszú magyarázat.

A tibeti mesterek gyakran hasonlítják a képzetlen elmét egy vad elefánthoz. Gondolataink szüntelenül ide-oda rohannak: egyik pillanatban a múlton rágódunk, a következőben már a jövő miatt aggódunk. A meditáció célja nem ezek elnyomása, hanem fokozatos megszelídítése.

Ehhez hosszú évek kitartó gyakorlására van szükség. Ezért hangsúlyozzák a mesterek, hogy a valódi fejlődés nem látványos élményekből, hanem a mindennapi, következetes gyakorlásból születik.

A tibeti hagyományban ezért a guru szerepe is kiemelkedő. Nem csupán tanító, hanem olyan vezető, aki maga is végigjárta az utat, és saját tapasztalatából képes irányt mutatni. A dokumentumfilmben több jógi is elmondja: a könyvekből megszerezhető tudás fontos, de bizonyos mélységek csak egy hiteles mester személyes útmutatásával nyílhatnak meg.

Ez különösen igaz a tibeti buddhizmus legmagasabb meditációs gyakorlataira. Ezeket évszázadokon át kizárólag szóbeli átadással őrizték meg. A tanítvány nem csupán módszereket kapott, hanem egy élő hagyomány részévé vált, amely mesterről tanítványra szállt nemzedékeken keresztül.

Ez a folytonosság tette lehetővé, hogy ugyanazok a meditációs módszerek több mint ezer éven át szinte változatlan formában fennmaradjanak.

A tibeti jógik számára azonban a legfontosabb kérdés soha nem az volt, hogy mennyit tudnak, hanem az, hogy mennyire változott meg a szívük és az elméjük. Hiszen a Dharma végső célja nem különleges képességek megszerzése, hanem az önzés fokozatos feloldása és az együttérzés kibontakoztatása.

Az elme tudománya

Ha megkérdeznénk egy tibeti jógit, mi a legfontosabb feladata, valószínűleg nem a meditációt, a mantrákat vagy a barlangi elvonulásokat említené elsőként. A válasz sokkal egyszerűbb lenne:

Megszelídíteni az elmét.

A tibeti buddhizmus szerint ugyanis minden szenvedés és minden boldogság ugyanabból a forrásból ered: saját tudatunkból. Nem a külvilág teremti meg a haragot, a félelmet vagy az irigységet, hanem az a mód, ahogyan a világot látjuk és értelmezzük. Ezért a valódi gyakorlás nem a külső körülmények megváltoztatásáról szól, hanem arról, hogy fokozatosan átalakítsuk saját belső világunkat.

A dokumentumfilm egyik mestere találó hasonlattal él: a képzetlen elme olyan, mint egy megvadult elefánt. Egyetlen pillanatra sem marad nyugton. Gondolataink szüntelenül ugrálnak a múlt emlékei és a jövő aggodalmai között, miközben ritkán vagyunk valóban jelen.

A meditáció célja ennek a nyugtalan elmének a megszelídítése.

Ez azonban korántsem egyszerű feladat. A filmben megszólaló idős jógik egybehangzóan állítják, hogy a fizikai nehézségek eltörpülnek az elme fegyelmezése mellett. Százezernyi leborulást elvégezni vagy milliónyi mantrát elismételni kitartást igényel, de a saját gondolatainkat figyelni és újra meg újra visszaterelni a jelen pillanatba – ez az igazi kihívás.

Ennek érdekében a tibeti hagyomány számos módszert dolgozott ki. A legismertebbek közé tartozik a mantra ismétlése, amely nem varázsige, hanem az elme összpontosításának egyik eszköze. Ugyanezt a célt szolgálják a vizualizációk, a légzőgyakorlatok és a különféle meditációs technikák is.

A dokumentumfilm különös figyelmet szentel a híres Narópa hat jógájának, amely a tibeti buddhizmus egyik legmélyebb gyakorlati rendszere. Ezek közül talán a legismertebb a tummó, vagyis a belső hő jógája. A nyugati világ elsősorban arról ismeri ezt a gyakorlatot, hogy gyakorlói képesek rendkívüli hidegben is fenntartani testük hőmérsékletét.

A mesterek azonban hangsúlyozzák, hogy ez csupán mellékhatás.

A tummó valódi célja nem a hidegtűrés, hanem a tudat átalakítása. A testi hő csupán egy külső jele annak a mély belső összpontosításnak, amelyet hosszú évek kitartó gyakorlása tesz lehetővé.

Hasonlóan kevesen ismerik a trulkhor nevű tibeti jógát, amely a légzés, a testtartás és a finom energiák összehangolására épül. A dokumentumfilm készítői külön engedélyt kaptak arra, hogy ennek néhány elemét felvehessék – olyan betekintést nyújtva, amely korábban szinte elképzelhetetlen lett volna.

A mesterek ugyanakkor világosan figyelmeztetnek: ezek a gyakorlatok nem önállóan elsajátítható technikák. Hosszú felkészülést, erkölcsi alapokat és tapasztalt tanító vezetését igénylik. Ha valaki pusztán kíváncsiságból vagy különleges élmények reményében próbálja utánozni őket, könnyen többet árthat magának, mint amennyit használ.

Ez a hozzáállás jól mutatja, mennyire másként tekint a tibeti buddhizmus a spirituális fejlődésre, mint a modern önfejlesztő irányzatok. A hangsúly nem a gyors eredményeken, hanem a fokozatos belső átalakuláson van.

A dokumentumfilm egyik legmeghatóbb jelenetében egy idős mester arról beszél, hogy hosszú meditációs évei során már nem a rendkívüli élmények érdeklik. Számára a legfontosabb az, hogy a harag, a félelem és az önzés egyre kisebb teret kapjon az elméjében.

Talán ez a tibeti jógik legnagyobb öröksége.

Nem az, hogy képesek voltak rendkívüli dolgokra, hanem az, hogy egész életüket annak szentelték, hogy jobb emberekké váljanak. A meditáció számukra nem menekülés volt a világtól, hanem annak felismerése, hogy a világot csak akkor tudjuk valóban megváltoztatni, ha először saját tudatunkat alakítjuk át.

Ám miközben ezek a mesterek évtizedeken át csendben gyakoroltak a Himalája barlangjaiban, a történelem vihara már közeledett Tibet felé. Az a világ, amely ezt az ezeréves hagyományt létrehozta és táplálta, néhány évtized alatt gyökeresen megváltozott. A következő fejezet ennek a tragikus fordulatnak a történetét idézi fel.

Amikor egy civilizációt akartak eltörölni

A 20. század közepéig Tibet a világ egyik legzártabb országa maradt. Miközben a modern ipari társadalmak rohamosan fejlődtek, a Tibeti-fennsíkon az élet ritmusa évszázadok óta alig változott. A kolostorok továbbra is a tudás központjai voltak, a zarándokok ezrei járták a szent helyeket, a jógik pedig a Himalája eldugott barlangjaiban folytatták meditációs gyakorlataikat.

Ez a világ azonban néhány év alatt összeomlott.

1949-ben Kínában győzött a kommunista forradalom, és az új vezetés hamarosan Tibetet is saját területének nyilvánította. A hivatalos propaganda "felszabadításról" beszélt, a tibetiek számára azonban egy hosszú és fájdalmas korszak kezdődött.

A kínai hadsereg bevonulását követően fokozatosan megszűnt Tibet önállósága. Egyre szigorúbb ellenőrzés alá kerültek a kolostorok, korlátozták a vallási életet, majd megkezdődött a tibeti kultúra módszeres felszámolása.

A dokumentumfilm megrázó visszaemlékezéseket idéz fel ebből az időszakból.

A történészek becslése szerint több mint egymillió tibeti vesztette életét a megszállás első évtizedeiben. Kolostorok ezreit rombolták le, felbecsülhetetlen értékű könyvtárakat égettek el, szobrokat és szent tárgyakat semmisítettek meg. Egy olyan civilizáció emlékei tűntek el, amely több mint ezer éven át őrizte India buddhista örökségének jelentős részét.

A legnagyobb veszteség azonban nem a kövekben vagy a kéziratokban mérhető.

A tibeti buddhizmus mindig is élő hagyomány volt. A tanításokat mesterek adták tovább tanítványaiknak, gyakran személyes útmutatás és hosszú közös gyakorlás során. Amikor egy mester meghalt vagy börtönbe került, vele együtt olyan tapasztalat és tudás is elveszhetett, amelyet semmilyen könyv nem tudott pótolni.

A filmben több idős szerzetes és jógi is felidézi a börtönéveket. Volt, aki közel húsz évet töltött kínai fogságban. Mégis, amikor arról kérdezték, mi jelentette számára a legnagyobb veszélyt, válasza mindenkit meglepett.

Nem azt mondta, hogy az életét féltette.

Azt mondta, attól tartott a leginkább, hogy elveszíti az együttérzését üldözői iránt.

Ez a mondat talán jobban kifejezi a tibeti buddhizmus lényegét, mint bármilyen filozófiai magyarázat. A legnagyobb próbatétel nem a testi szenvedés volt, hanem az, hogy képesek maradjanak megőrizni azt a belső hozzáállást, amelyet egész életükben gyakoroltak.

A dokumentumfilmben megszólaló mesterek közül többen hangsúlyozzák, hogy nem a kínai embereket hibáztatják, hanem azt a politikai rendszert, amely erőszakot és gyűlöletet szított. A karma tanítására támaszkodva igyekeztek nem bosszút keresni, hanem megérteni a szenvedés okait.

Ez a szemlélet nem jelentett beletörődést.

Sok tibeti menekültként hagyta el hazáját. A veszélyes himalájai átkelés során családok szakadtak szét, sokan életüket vesztették, mások éveken át tartó nélkülözés után érkeztek meg Indiába. A száműzetésben azonban új kolostorokat építettek, iskolákat alapítottak, és minden erejükkel azon dolgoztak, hogy megőrizzék kulturális örökségüket a következő nemzedékek számára.

A dokumentumfilm egyik legmegrendítőbb felismerése, hogy a kínai megszállás nem csupán egy országot változtatott meg. Megszüntette azt a különleges kulturális környezetet is, amely évszázadokon át lehetővé tette a nagy meditációmesterek megszületését.

A magányos barlangok ma is ott állnak a Himalájában.

A szent hegyek sem változtak meg.

Ám az a világ, amelyből a tibeti jógik nemzedékei kinőttek, nagyrészt már a történelem része.

Mégis, a történet itt nem ér véget. Sőt, talán éppen ekkor kezdődött valami egészen új. A száműzetésbe kényszerült mesterek olyan utat nyitottak meg, amelyre korábban senki sem számított: a tibeti buddhizmus tanításai eljutottak a világ szinte minden részére. Ez lett egy tragédia legváratlanabb következménye.

A hagyomány tovább él

A történelem különös fordulatai közé tartozik, hogy ami Tibet számára óriási veszteséget jelentett, az egyben a világ nyereségévé is vált. A száműzetésbe kényszerült lámák és jógik Indiában, Nepálban, Európában és Észak-Amerikában új kolostorokat, meditációs központokat és iskolákat alapítottak. Olyan tanítások váltak hozzáférhetővé emberek milliói számára, amelyek korábban szinte kizárólag a Himalája eldugott völgyeiben éltek tovább.

A dokumentumfilm több mestert is megszólaltat, akik évtizedeket töltöttek teljes elvonulásban, majd tanítójuk vagy maga a Dalai Láma kérésére hagyták el a barlangokat, hogy tudásukat másokkal is megosszák. Számukra ez nem személyes döntés volt, hanem szolgálat. Úgy vélték, ha a Dharma valóban az érző lények javát szolgálja, akkor nem maradhat elrejtve egy maroknyi ember számára.

A nyugati tanítványok vallomásai is ezt a változást tükrözik. Sokan közülük olyan társadalomban nőttek fel, ahol szinte minden anyagi lehetőség adott volt, mégis úgy érezték, hogy valami hiányzik az életükből. A technikai fejlődés, a kényelem és a fogyasztás önmagában nem adott választ a belső nyugtalanságra.

A tibeti mesterek nem ígértek gyors megoldásokat.

Nem azt mondták, hogy a szenvedés megszüntethető néhány egyszerű módszerrel. Inkább arra tanítottak, hogy a boldogság nem kívülről érkezik. Nem új tárgyak, nagyobb siker vagy több birtoklás teremti meg, hanem az a mód, ahogyan saját elménkkel és más emberekkel kapcsolatba kerülünk.

Ez az üzenet ma talán aktuálisabb, mint valaha.

A modern ember szinte korlátlan mennyiségű információhoz fér hozzá, mégis egyre többen érzik magukat kimerültnek, szétszórtnak vagy céltalannak. A tibeti jógik ezzel szemben arra emlékeztetnek, hogy az elme ugyanúgy fejleszthető, mint a test. Ahogyan az izmok rendszeres edzéssel erősödnek, úgy válhat türelmesebbé, nyugodtabbá és együttérzőbbé a tudat is a következetes gyakorlás által.

A dokumentumfilm végén azonban nem hallgatják el az aggodalmaikat sem.

A mesterek attól tartanak, hogy a tibeti jóga mélyebb tanításai könnyen félreérthetők egy olyan világban, amely gyakran a gyors eredményeket és a látványos élményeket keresi. Ezért hangsúlyozzák újra és újra, hogy a meditáció nem különleges képességek megszerzéséről szól. A valódi gyakorlás legbiztosabb jele nem a misztikus élmény, hanem az, hogy valaki egyre türelmesebb, együttérzőbb és bölcsebb lesz a mindennapi életben.

Talán éppen ez a tibeti jógik legnagyobb öröksége.

Nem az, hogy rendkívüli emberek voltak, hanem az, hogy bebizonyították: az ember képes átalakítani önmagát. Képes csökkenteni haragját, legyőzni önzését, és még a legnagyobb szenvedés közepette is megőrizni emberségét.

A dokumentumfilm címében szereplő "utolsó tibeti jógik" nem azt jelenti, hogy velük végleg véget ér egy hagyomány. Inkább arra figyelmeztet, hogy egy különleges korszak lezárulóban van. Azok a mesterek, akik még a régi Tibetben kapták meg képzésüket, lassan eltávoznak közülünk.

A kérdés már nem az, hogy fennmarad-e a hagyomány.

Hanem az, hogy lesznek-e olyan emberek – Tibetben, Európában vagy bárhol a világon –, akik nemcsak csodálják ezt az örökséget, hanem készek azt saját életükben is megvalósítani.

Mert végső soron a tibeti jógik legfontosabb tanítása nem egy titkos meditációs módszer vagy különleges gyakorlat volt.

Hanem az egyszerű felismerés, hogy a világ békéje mindig egyetlen ember elméjében kezdődik

Forrás

A cikk a The Last Tibetan Yogis című dokumentumfilm alapján készült, amely a tibeti meditációs hagyomány, a jógik életmódja és a tibeti buddhizmus 20. századi történetének egyik legátfogóbb filmes feldolgozása. A szerző a filmben megszólaló mesterek tanításait és visszaemlékezéseit olvasmányos, szerkesztett formában dolgozta fel.