A szerzetes, aki kétszer is megszökött

Karma Phuntsho útja a bhutáni kolostortól Oxfordig – és vissza egy eltűnő világ megmentéséhez

Bhután középső részén, egy mélyen vallásos családban nőtt fel egy fiú, aki egyszer csak eltűnt az iskolából. Nem búcsúzott el rendesen, a szüleit sem értesítette. Otthagyta a modern oktatás világát, és szerzetes lett. Később újra elindult. Ezúttal Bhutánt hagyta maga mögött, hogy Indiában keresse azt a buddhista tudást, amelyet otthon nem talált meg. Dél-Indiáig jutott, a nagy kolostori egyetemek világába, ahol kilenc éven át tanult, tanított, és egy apácaközösség munkájában is részt vett. Aztán ismét "megszökött". A kolostorból Oxfordba.

Karma Phuntsho életében ez a két világ nem egymás ellentéte lett. A hagyományos szerzetesi képzés után a modern tudomány eszközeivel kezdte vizsgálni ugyanazokat a kérdéseket, amelyek fiatalon elindították otthonról. Oxfordban doktorált, később Párizsban és Cambridge-ben kutatott, régi buddhista szövegekkel, kéziratokkal és Bhután történetével foglalkozott. Megtanulta egyszerre két szemmel nézni a buddhizmust: belülről, egy élő hagyomány örököseként, és kívülről, történészként, aki tudja, hogy a hit, a legenda és a bizonyítható múlt nem mindig ugyanaz.

Évtizedekkel később azonban újabb út kezdődött. Miközben Bhután modernizálódott, falvak ürültek ki, régi életformák tűntek el, és egyre kevesebb fiatal hallgatta meg az idősek történeteit. Egy olyan kultúrában, ahol a tudás jelentős részét évszázadokon át nem könyvek, hanem emberi hangok őrizték, minden idős ember halálával egy láthatatlan könyvtár kerülhetett veszélybe. Karma Phuntsho ezért visszatért ahhoz a világhoz, amelyet fiatalon elhagyott. Régi kéziratokat kezdett felkutatni távoli templomokban és családi otthonokban, szóbeli történeteket rögzített, archívumokat digitalizált. A fiú, aki egykor azért hagyta el Bhutánt, hogy tudást keressen a világban, végül azért tért vissza, hogy megmentse azt a tudást, amely közben majdnem eltűnt otthon. De hosszú út vezetett idáig: a bhutáni hegyektől India kolostorain át Oxford könyvtáraiig – majd vissza a régi falvakba, ahol még élnek az utolsó emberek, akik emlékeznek.

A fiú, aki szó nélkül elment

Karma Phuntsho Bhután középső részén született, egy mélyen vallásos családban, abban az időben, amikor a modern iskolai oktatás még viszonylag új jelenségnek számított az országban. Sok szülő nem küldte iskolába a gyermekeit, az ő családja azonban másként döntött: Karma és testvérei lehetőséget kaptak a tanulásra. Úgy tűnt, előtte is a modern oktatás megszokott útja áll, ám közvetlenül a középiskola befejezése előtt valami megváltozott. Évekkel később ő maga csak úgy fogalmazott: valamiféle "karmikus erő" térítette el addigi életétől. Nem fejezte be az iskolát, és még a szüleit sem értesítette arról, mire készül. Egyszerűen elment, és szerzetes lett egy bhutáni kolostorban.

Nem lázadásként emlékszik erre, és a "szökés" szót is némi iróniával használja. Abban az időben Bhután távolságai egészen mást jelentettek, mint ma. A főváros és szülőföldje között többnapos út vezetett, telefonkapcsolat alig létezett, a hírek lassan jutottak el egyik helyről a másikra. Egy fiatal ember döntése könnyen megelőzhette a család tudomását. Karma így került a kolostori életbe, de hamarosan ott is ugyanaz a nyugtalanság kezdett dolgozni benne, amely egyszer már kimozdította az iskolából: többet akart tanulni, mélyebbre akart jutni, és ehhez úgy érezte, el kell hagynia Bhutánt.

Ezúttal India felé indult, ismét anélkül, hogy előzetesen mindent elrendezett volna otthon. Dél-Indiáig jutott, először a nagy gelugpa tanulmányi központok egyikében tanult, majd a nyingma hagyomány egyik jelentős kolostori intézetéhez csatlakozott. Kilenc évet töltött intenzív képzésben. Közben tanított, és egy apácaközösség vezetésében is részt vett. A buddhizmust itt nem könyvtári tárgyként ismerte meg, hanem élő rendszerként: napi gyakorlatként, vitakultúraként, filozófiai képzésként és az emberi elme átalakításának hosszú fegyelmeként. Mégis, amikor ez az időszak véget ért, Karma Phuntsho ismét elindult. Ezúttal nem egy másik kolostor felé. A következő állomás Oxford volt.

A második szökés: a kolostorból Oxfordba

Kilenc év hagyományos buddhista képzés után Karma Phuntsho olyan döntést hozott, amely első pillantásra éppen olyan váratlannak tűnhetett, mint amikor évekkel korábban otthagyta az iskolát. Ismét elindult, és ismét úgy érezte, hogy ehhez maga mögött kell hagynia egy addig ismert világot. Ezúttal a kolostori életből lépett ki, hogy egy nyugati egyetemen, modern akadémiai módszerekkel folytassa a tanulást. Saját szavaival élve újra "megszökött", bár most sem valami elől menekült. Inkább ugyanaz a kíváncsiság vitte tovább, amely korábban Bhutánból Indiába vezette. Tudni akarta, hogyan látja a buddhizmust egy másik világ, és mit lehet felfedezni akkor, ha a hagyományt nemcsak belülről, hanem kívülről is megvizsgálja.

Oxfordban posztgraduális tanulmányokat kezdett, majd doktori fokozatot szerzett. A kolostorban megtanulta, hogyan olvassa a buddhista szövegeket egy élő hagyomány részeként; az egyetemen azt tanulta meg, hogyan kérdezzen rá a szövegek korára, eredetére, történeti környezetére és változásaira. A két módszer nem mindig ugyanazokra a válaszokra vezetett. Egy hagyomány számára egy történet igazsága nem feltétlenül attól függ, hogy egy történész minden részletét bizonyítani tudja-e. A kutatót viszont éppen az érdekli, mikor jelenik meg először egy elbeszélés, milyen források őrzik, hogyan változott az évszázadok során, és mit lehet róla valóban kijelenteni. Karma Phuntsho életében ez a két nézőpont nem oltotta ki egymást. Megtanult együtt élni velük.

Oxford után Párizsban folytatott kutatást, majd Cambridge következett, ahol kilenc évet töltött. A bhutáni fiú, aki egykor a szüleinek sem szólt, mielőtt szerzetesnek állt, ekkor már régi kéziratokat, buddhista szöveghagyományokat és a Himalája történelmét kutatta a világ legnagyobb tudományos intézményeiben. Később úgy fogalmazott, hogy saját buddhizmusértelmezése éppen ebből a kettős képzésből született: a hagyományos kolostori tanulásból és a modern akadémiai kutatásból. Talán ezért képes ugyanabban a mondatban tisztelettel beszélni egy évszázados legendáról, majd hozzátenni, hogy történészként pontosan meddig követhetők vissza a bizonyítékok. Nem akarja elpusztítani a mítoszt, de nem is akarja történelemnek nevezni azt, amit nem lehet bizonyítani. A buddhizmust egyszerre nézi egy gyakorló szemével és egy kutató kérlelhetetlen kíváncsiságával.

Két szemmel nézni a buddhizmust

Amikor Karma Phuntshót megkérdezik, mi is valójában a buddhizmus, nem egyetlen hagyomány nevében válaszol. Tudja, hogyan közelít ugyanahhoz a kérdéshez egy kolostorban képzett szerzetes, és azt is, hogyan vizsgálja egy modern kutató. Saját meghatározása ebből a két nézőpontból születik: a buddhizmus számára az elme tudománya és az elme képzésének művészete. Nyugaton a pszichológia viszonylag fiatal tudományág, a buddhista hagyomány azonban több mint kétezer éve figyeli, osztályozza és alakítja a tudat állapotait. A kérdés kezdettől fogva gyakorlati volt: mit lehet tenni a szétszórt elmével, hogyan csillapítható az agresszió, miként válhat az önző ember együttérzőbbé, és hogyan ébreszthető fel egy tompa, eltompult tudat?

Ebben az értelemben a buddhista filozófiák, meditációk és rítusok nem különálló vallási díszletek. Mind ugyanarra a feladatra irányulnak: az ember belső állapotának átalakítására. A Himalája buddhista kultúráiban ezért használják gyakran a nangpa kifejezést, amely szó szerint "belsőt", "belül lévőt" jelent. A buddhista az, aki befelé fordítja a figyelmét. Ez azonban Karma Phuntsho szerint nem jelenti a külső világ megtagadását. Az elme gyakorlásához test kell, a testnek ételre és menedékre van szüksége, mindehhez pedig megfelelő társadalmi, gazdasági és politikai feltételek szükségesek. A belső út soha nem létezik teljesen elszakítva attól a világtól, amelyben járjuk.

Talán éppen ezért látja olyan fontosnak a buddhizmust a huszonegyedik században. Az emberiség számos területen példátlan anyagi sikereket ért el, miközben a belső stabilitás nem fejlődött ugyanilyen ütemben. A nyugtalanság, a stressz és a mentális szenvedés nem tűnt el attól, hogy kényelmesebb házakat építettünk és gyorsabb technológiát teremtettünk. Karma Phuntsho nem állítja, hogy csak a buddhizmus kínál választ erre; más vallási és spirituális hagyományokban is mély belső tudást lát. A buddhizmus különleges erejét inkább abban találja, hogy a hit mellett teret hagy a vizsgálódásnak, a kérdezésnek és a kritikus gondolkodásnak. Számára a bölcsesség nem azt jelenti, hogy valaki mindenre tudja a választ, hanem hogy megtanulja a gondolatait ahhoz igazítani, ahogyan a dolgok valóban vannak.

Buddha mint problémamegoldó

A Négy Nemes Igazságot gyakran ünnepélyes, vallási nyelven mutatják be, Karma Phuntsho azonban egy meglepően hétköznapi fordítást javasol. Ha Buddha ma élne, mondja, talán nem pontosan ugyanazokat a szavakat használná, mint két és fél ezer évvel ezelőtt. Egyszerűen azt mondaná: vannak problémák; a problémáknak okaik vannak; létezik megoldás; és van út, amely a megoldáshoz vezet. Ebben az olvasatban Buddha szinte egy modern problémamegoldási módszert dolgozott ki. Először pontosan fel kell ismerni, mi a baj. Ezután meg kell keresni az okait, meg kell érteni, lehetséges-e a megszüntetése, végül pedig következetesen végig kell járni azt az utat, amely a megoldáshoz vezet. Karma Phuntsho még azt a játékos hasonlatot is megengedi magának, hogy Buddha ebben az értelemben akár egy rendkívül jó üzleti iskola "menedzsmentgurujának" is beillene.

A hasonlat azonban csak egy pontig működik. A puszta intelligencia ugyanis nem elég. Egy ember megoldhatja a saját problémáját úgy, hogy közben másoknak szenvedést okoz; egy vállalat növelheti a nyereségét a közösség kárára; egy ország biztonsága egy másik ország számára fenyegetéssé válhat. Karma Phuntsho ezért hangsúlyozza, hogy Buddha nem egyszerűen okosabbá és ügyesebbé akarta tenni az embert. A bölcsesség mellé erkölcsi iránytűt helyezett. A buddhista megoldás első feltétele, hogy ne okozzon kárt sem önmagunknak, sem másoknak. A mahájána hagyomány pedig ennél is tovább lép: nem elég tartózkodni a károkozástól, aktívan törekedni kell mások javára is.

Ez az a pont, ahol Karma Phuntsho gondolkodásában a fej és a szív találkozik. A kritikus gondolkodás, az elemző képesség és a tudás önmagukban erkölcsileg semleges eszközök. Ugyanazzal az intelligenciával lehet gyógyítani és pusztítani, közösséget építeni és kizsákmányolni. A buddhista út ezért nem azt kérdezi csupán, hogy egy megoldás működik-e, hanem azt is, kinek működik, meddig működik, és milyen árat fizetnek érte mások. Az igazi megoldás nem lehet pusztán gyors, önző és ideiglenes. A fej, bármilyen éles legyen is, csak akkor mutat jó irányba, ha a szív vezeti.

Egy Buddha, sokféle buddhizmus

Ha a buddhizmus valóban Buddha tanításából ered, hogyan lehetséges, hogy ma ennyire különböző formákban létezik? Karma Phuntsho szerint már maga a kérdés is túlságosan leegyszerűsítő, ha a buddhizmust három jól elkülöníthető dobozba próbáljuk zárni: théraváda, mahájána és vadzsrajána. Buddha negyvenöt éven át tanított, sokféle emberrel találkozott, és nem ugyanazt a "gyógyszert" adta mindenkinek. Gyakran hasonlította magát orvoshoz, aki először felismeri a betegséget, megkeresi annak okát, megállapítja, hogy lehetséges-e a gyógyulás, majd megfelelő kezelést ír elő. Egy jó orvos sem adja ugyanazt az orvosságot minden betegének. A buddhista hagyomány szerint Buddha tanításainak sokfélesége is ebből fakadt: különböző emberek, különböző képességek és különböző problémák más és más megközelítést kívántak.

Buddha halála után azonban már nem volt ott a tanító, aki elmagyarázhatta volna, hogyan illeszkednek egymáshoz az eltérő tanítások. A tanításokat szóban adták tovább, különböző vidékeken, különböző nyelveken és közösségekben. Évszázadok alatt eltérő értelmezések, iskolák és szerzetesi vonalak alakultak ki. Asóka császár idejére a hagyomány már számos irányzatról beszélt, amelyek közül a szerzetesi felszentelési vonalaknak ma csak néhány nagy örököse él tovább. A théraváda vonal Dél- és Délkelet-Ázsiában maradt fenn, a múlaszarvásztiváda hagyomány a tibeti buddhizmusban, a dharmaguptaka pedig főként Kínában, Koreában és Vietnámban. Karma Phuntsho ezért az úgynevezett "korai" vagy "fősodorbeli" buddhista iskolákról beszél, és óvatos azzal a régi szokással szemben, amely ezeket egyszerűen "alacsonyabb járműnek" nevezte.

Később új mozgalmak jelentek meg Indiában. A mahájána erősebben hangsúlyozta, hogy nem elég saját megszabadulásunkat keresni: minden érző lény javáért kell törekednünk a buddhaságra. Előtérbe került a bódhicsitta, az ébredés szándéka, valamint az együttérzés és az önzetlen cselekvés eszménye. Évszázadokkal később az indiai vallási világ további változásaiból kibontakoztak a tantrikus buddhizmus formái, mantrákkal, vizualizációkkal és összetett istenséggyakorlatokkal. Amikor a buddhizmus eljutott Tibetbe, Bhutánba és a Himalája más vidékeire, már magával vitte e történelmi fejlődés számos rétegét. Karma Phuntsho számára ezért a buddhizmus nem három különálló vallás, hanem egy hatalmas, évszázadokon át növekvő folyó: új ágak jelennek meg benne, miközben a régebbi rétegek sem tűnnek el teljesen. A hagyomány él, változik és újraértelmezi önmagát – miközben minden nemzedék újra felteszi ugyanazt a kérdést: mit jelent ma Buddha útját járni?

A legenda és a történelem határán

Karma Phuntsho talán akkor a legérdekesebb, amikor olyan történetekről beszél, amelyekben egyszerre van jelen a történész óvatossága és a buddhista hagyomány iránti mély tisztelet. Guru Rinpoche, vagyis Padmaszambhava Bhutánban nem egyszerűen egy régi vallási mester. Jelenléte szinte mindenütt érezhető. Gyermekek tanulják az imáit, családi oltárokon áll a képmása, hatalmas szobrokat emelnek neki, ünnepek idézik fel életének eseményeit, barlangok, sziklák, völgyek és kolostorok őrzik a hozzá kapcsolódó történeteket. Karma Phuntsho ezért egyenesen Bhután "védőszentjének" nevezi: ahogyan Avalókitésvara alakja összefonódott Tibet történetével, úgy járja át Guru Rinpoche jelenléte Bhután vallási és kulturális világát.

A hagyomány szerint Padmaszambhava a 8. században érkezett Bhutánba. Egy beteg helyi uralkodó gyógyítására hívták, ő pedig egy barlangban meditálva legyőzte a királyt sújtó ártó erőt, visszaadta egészségét, és megnyitotta az utat a buddhizmus előtt. A legismertebb történet szerint később egy tigris hátán repült a Paro-völgy fölé, arra a sziklafalra, ahol ma a Tigrisfészek kolostora áll. A történész azonban másképpen is kérdez. Mit tudunk bizonyítani? Melyek a legkorábbi források? Hol járt valóban a történeti Padmaszambhava? Karma Phuntsho szerint a korai feljegyzések valóban összekapcsolják őt Tibet határvidékeivel, és elképzelhetőnek tartja, hogy hosszabb időt töltött a mai Bhutánhoz hasonló himalájai területeken. A hagyomány csodás elbeszélései és a történeti kutatás azonban nem ugyanazt a nyelvet beszélik. Az egyik azt mondja el, mit jelentett Guru Rinpoche az embereknek; a másik azt próbálja kideríteni, mi rekonstruálható a fennmaradt bizonyítékokból.

Ugyanez a kettősség jelenik meg a rejtett kincsek, a termák világában is. A hagyomány szerint Guru Rinpoche tanításokat rejtett el a jövő nemzedékei számára, amelyeket az arra hivatott kincsfeltárók a megfelelő időben fedeznek fel. Bhután tele van olyan helyekkel, amelyeket ezekhez a rejtett tanításokhoz kapcsolnak, és még ma is érkeznek lámák, akik újonnan feltárt kincsekről számolnak be. Karma Phuntsho kutatóként ugyanakkor azt is látja, hogyan terjedt történelmileg a kincsfeltárás kultúrája Tibetből a környező vidékekre, majd hogyan alakultak ki Bhután saját nagy kincsfeltáró hagyományai. Nem kényszeríti az olvasót választásra a hit és a történelem között. Inkább megmutatja, hogy ugyanaz a történet kétféle igazságot hordozhat: az egyik azt kutatja, mi történt egykor, a másik pedig azt, hogyan formált egy történet évszázadokon át egy egész országot.

A szerzetes, aki eltűnt az égen

Sántidéva történetét évszázadokon át úgy mesélték, mint az egyik legkülönösebb buddhista legendát. A hagyomány szerint a 8. században élt a híres Nálanda kolostoregyetemen, ahol társai haszontalan, lusta szerzetesnek tartották. Úgy látták, mindössze három dologgal foglalkozik: eszik, alszik és elvégzi a testi szükségleteit. Nem tudták, hogy a történet szerint Sántidéva belső életében Mandzsusríval, a bölcsesség bódhiszattvájával állt kapcsolatban. A szerzetesek végül úgy döntöttek, nyilvános tanítással hozzák szégyenbe, és egy szándékosan túl magas trónt állítottak neki. Sántidéva azonban feljutott rá, majd megkérdezte hallgatóit: valami már ismertet szeretnének hallani, vagy valami újat? A szerzetesek, biztosak lévén abban, hogy semmi eredetit nem tud mondani, az újat választották.

Ekkor Sántidéva állítólag fejből kezdte el előadni azt a művet, amelyet ma A bódhiszattva életútja címen ismerünk. Amikor a bölcsességről szóló kilencedik fejezethez ért, és arról beszélt, hogy a tudatnak nincs mibe kapaszkodnia – sem létezésbe, sem nemlétezésbe, sem a kettő közötti állapotba –, teste lassan felemelkedett a trónról. Egyre magasabbra emelkedett, végül eltűnt az égen, miközben hangját a szerzetesek továbbra is hallották, egészen a tanítás végéig. Karma Phuntsho azonban itt is megáll egy pillanatra. A részletes életrajz, amely ezt a történetet megőrizte, évszázadokkal Sántidéva feltételezett élete után keletkezett. Egy korábbi beszámoló jóval földhözragadtabb képet őriz: eszerint Sántidéva rendkívüli erejű tanítása után olyan híressé vált, hogy ajándékokkal, tisztelettel és figyelemmel árasztották el, ő pedig éppen azért hagyta el Nálandát, mert felismerte, milyen veszélyes lehet a spirituális gyakorlóra a hírnév és az önfontosság érzése.

Talán soha nem fogjuk megtudni, melyik történet áll közelebb ahhoz, ami valóban történt. A repülő szerzetes képe azonban fennmaradt, ahogyan fennmaradt maga a mű is, amelynek hatása jóval biztosabban követhető a történelemben. Sántidéva másik nagy munkája, a Tanítások gyűjteménye mahájána szútrákból válogatta össze a bódhiszattva életére vonatkozó tanításokat, és Karma Phuntsho szerint a két könyv egymást világítja meg igazán. Az egyik a forrásokat gyűjti össze, a másik költői és filozófiai formában mutatja meg, milyen élet következik belőlük. Tibeti tanítók egy régi mondása szerint, ha valaki e könyv elolvasása után sem változik meg, akkor kevés remény marad számára. Sántidéva talán nem tűnt el szó szerint az égben. A hangja azonban több mint ezer évvel később is hallható.

A mikrofon, amely nem létezik önmagában

Amikor Karma Phuntsho az ürességről beszél, nem egy távoli filozófiai fogalommal kezdi. Egyszerűen az előtte álló mikrofonra mutat. Mi ez a tárgy valójában? A fém valahonnan a földből származik, bányászok termelték ki, gyárak dolgozták fel, mérnökök tervezték meg, munkások szerelték össze. A formáját valaki megrajzolta, a működéséhez évszázadok kutatása kellett, és számtalan ember tudása vezetett ahhoz, hogy két ember most beszélgethessen egymással. A mikrofon nem jelent meg önmagától, nincs egyetlen oka, és nem létezik függetlenül mindattól, ami létrehozta. Ha pedig darabokra szedjük, sehol sem találunk benne egy különálló, önmagában létező "mikrofonságot". Vannak alkatrészek, anyagok, funkciók, nevek és kapcsolatok – de nincs mögöttük egy változatlan, önálló lényeg.

Karma Phuntsho szerint a függő keletkezés és az üresség ugyanannak a valóságnak két oldala. Az egyik azt mutatja meg, hogyan jönnek létre a dolgok: okok, feltételek és kapcsolatok szinte felfoghatatlan hálózatából. A másik azt mutatja meg, mi következik ebből: semmi sem rendelkezik önmagában álló, független létezéssel. Nágárdzsuna filozófiájában a mikrofon azért üres, mert csak kapcsolatai révén lehet az, ami. És éppen azért képes megjelenni és működni, mert nincs változatlan, önmagába zárt lényege. Az üresség tehát nem azt jelenti, hogy semmi sincs. A mikrofon működik, a hang eljut a hallgatóhoz, a beszélgetés valóban megtörténik. A hétköznapi valóság nem semmisül meg attól, hogy mélyebben megvizsgáljuk.

Ugyanez vonatkozik az emberre is. Karma Phuntsho saját magát hozza példának: teste, hangja, tudata, emlékei és társadalmi szerepei együtt alkotják azt, akit mások Karmának neveznek. De ha mindezeket külön-külön megvizsgáljuk, sehol sem találunk egy állandó, független "Karmát", amely a részek mögött rejtőzne. Az ember mégsem semmi. Beszél, gondolkodik, emlékezik, szenved és szeret. A buddhista állítás ennél finomabb: létezünk, de nem úgy, ahogyan ösztönösen elképzeljük. Nem szilárd szigetekként állunk a világban, hanem kapcsolatok, okok és feltételek állandóan változó találkozásaként. És talán éppen azért kapaszkodunk olyan görcsösen önmagunkba, mert ezt a mozgó, függő és bizonytalan valóságot egy változatlan "énné" próbáljuk szilárdítani.

Az évszázad, amelyben túl nagy lett az "én"

Karma Phuntsho szerint az énhez való ragaszkodás nem új probléma. A buddhizmus kezdettől fogva azt állította, hogy szenvedésünk jelentős része abból a tévedésből születik, hogy önmagunkat szilárd, elkülönült és állandó létezőnek képzeljük. Ha van egy erős "én", azonnal megjelenik a "másik" is. Lesz, ami hozzám tartozik, és lesz, ami nem; lesz, amit meg akarok szerezni és védeni, és lesz, amitől félni kezdek vagy amit elutasítok. A ragaszkodás és az ellenszenv ebből a kettéosztott világból nő ki. Karma Phuntsho szerint azonban ez az ősi emberi hajlam a modern korban új erőre kapott. Az individualizmus ma már nem csupán személyes érzés, hanem életforma, amely lassan az egész világon terjed.

Saját gyermekkorát idézi fel: az egész család egyetlen szobában aludt, az emberek megosztották egymással a teret, az ételt és az életüket. Ma egy fiatal saját szobát akar, és engedélyt kell kérni, mielőtt valaki belép. A személyes tér, a magánélet és az egyéni érzékenység egyre fontosabb lett. A városiasodás ezt tovább erősítette. A kisebb lakásokban, drágább életkörülmények között eltűnnek a nagycsaládok, a nagyszülők, nagybácsik és nagynénik már nem élnek együtt a következő nemzedékekkel, egyre több ember pedig hosszú ideig vagy akár egész életében egyedül marad. Karma Phuntsho nem azt állítja, hogy a régi közösségi élet mindenben jobb volt, vagy hogy a magánéletnek nincs értéke. Arra figyelmeztet, hogy miközben egyre több teret szereztünk az egyénnek, talán észrevétlenül elveszítettünk valamit abból, ami összekötött bennünket.

Ezért az én-nélküliség számára nem csupán elvont filozófiai tanítás. Közvetlen társadalmi kérdés. Mi történik egy közösséggel, ha mindenki elsősorban saját jogait, saját kényelmét, saját sikerét és saját sérthetetlen identitását védi? Mi történik, ha egyre ritkábban kell alkalmazkodnunk egymáshoz, osztoznunk, együtt dolgoznunk vagy elviselnünk a közelség kényelmetlenségeit? Karma Phuntsho szerint újra meg kell tanulnunk közösségben gondolkodni. Nem azért, hogy eltöröljük az egyént, hanem hogy emlékezzünk arra, amit a mikrofon példája is megmutatott: egyikünk sem létezik önmagában. Minden élet más életekből épül fel. Talán a modern ember legnagyobb tévedése nem az, hogy túl sokat gondol önmagára, hanem hogy elfelejti, hány ember kellett ahhoz, hogy egyáltalán azzá válhasson, akit "énnek" nevez.

Versenyfutás az eltűnéssel

Miközben Karma Phuntsho a buddhizmus múltját kutatta, egyre világosabban látta, hogy saját hazájában nemcsak régi könyvek, hanem egy egész tudásvilág kerül veszélybe. Bhután rendkívüli gyorsasággal változott meg. A falusi életformák visszaszorultak, a fiatalok városokba költöztek, az iskolai oktatás általánossá vált, és az a tudás, amelyet évszázadokon át szóban adtak tovább, lassan megszakadt. Régen a gyermekek az idősek mellett ülve tanulták meg a történeteket, helyi szokásokat, mesterségeket, imákat és a tájhoz kapcsolódó emlékezetet. Ma sok fiatal tud írni és olvasni, de már nem feltétlenül hallja azokat a történeteket, amelyeket a nagyszülei még fejből ismertek. Egy írásos könyv évszázadokat túlélhet egy polcon. Egy el nem mondott történet azonban egyetlen emberrel együtt eltűnhet.

Ezért kezdett el a Loden Foundation keretében szóbeli hagyományokat rögzíteni és távoli templomok, kolostorok, valamint családi otthonok régi archívumait digitalizálni. A munka sokszor nem látványos. Régi kéziratokat kell megtalálni, lefényképezni, rendszerezni és megőrizni, mielőtt a nedvesség, a tűz, a költözés vagy egyszerűen a feledés elpusztítja őket. Közben embereket kell meghallgatni, amíg még van, aki emlékszik. Karma Phuntsho számára azonban ez nem pusztán archiválás. A múlt feltárásakor olyan értékeket keres, amelyek a jelenben is használhatók: a közösségi felelősséget, a természettel való kapcsolatot, az együttműködés kultúráját és azt a gondolatot, hogy a tudásnak mások javát kell szolgálnia. Ezért kapcsolódik össze munkájában az oktatás, a kulturális örökség megőrzése és a társadalmi vállalkozások támogatása.

Van ebben valami különös körforgás. A fiú egykor azért hagyta el Bhutánt, mert távolabb kellett mennie ahhoz, hogy többet tanulhasson. India kolostoraiban kereste a buddhista tudást, Oxfordban és Cambridge-ben pedig megtanulta, hogyan lehet a múlt nyomait tudományos módszerekkel feltárni. Évtizedekkel később ugyanezekkel az eszközökkel tért vissza oda, ahonnan elindult. Most már nem ő keresi a tudást. A tudás vár rá régi templomok sötét szobáiban, családi ládák mélyén, megsárgult lapokon és idős emberek emlékezetében. És minden egyes nap számít, mert vannak könyvtárak, amelyek nem épületekben állnak. Vannak könyvtárak, amelyek lélegeznek – és egyszer csak elhallgatnak.

Hazatérés

Karma Phuntsho életét könnyű lenne két külön történetre bontani. Az egyik egy bhutáni fiúé, aki otthagyta az iskolát, szerzetes lett, majd Indiába ment, hogy a buddhizmust a nagy kolostori intézményekben tanulja. A másik egy oxfordi doktoré és cambridge-i kutatóé, aki régi szövegeket, kéziratokat és történelmi forrásokat vizsgál. De talán éppen az a legfontosabb benne, hogy ez a két ember soha nem vált külön egymástól. A szerzetesi képzés megtanította arra, hogy a hagyományt belülről értse; a tudomány pedig arra, hogy kérdezzen, összehasonlítson, kételkedjen és különbséget tegyen aközött, amit hiszünk, amit mesélünk és amit bizonyítani tudunk.

Talán ezért tud úgy beszélni Guru Rinpoche csodáiról, hogy közben a legkorábbi történeti forrásokat keresi. Ezért meséli el Sántidéva égbeszállását, majd hozzáteszi, hogy létezik egy korábbi és sokkal egyszerűbb történet is. Nem akarja elvenni a legendák erejét, de nem akarja összetéveszteni őket a történelemmel. Egy olyan korban, amikor egyre többen keresnek gyors bizonyosságot, ez a kettős látás talán önmagában tanítás: tisztelni valamit anélkül, hogy megszűnnénk kérdezni, és kérdezni anélkül, hogy mindent elveszítenénk, ami szent.

A fiú, aki egykor szó nélkül elindult otthonról, végül hosszú kerülővel tért vissza. Bhutánból Indiába, Indiából Oxfordba, Oxfordból Cambridge-be, majd vissza a hegyi falvakba, a régi templomokba és az idős emberek történeteihez. Fiatalon azért ment el, mert tudást keresett. Évtizedekkel később azért tért vissza, mert felismerte, hogy a tudás, amelyet keresett, közben otthon is eltűnőben van. Talán ez Karma Phuntsho történetének legszebb fordulata: egész életében könyveket keresett, míg végül rájött, hogy a legveszélyeztetettebb könyvtárak közül néhány emberi alakban jár közöttünk.

Forrás

A cikk alapjául a Naked Mindfulness podcast Karma Phuntshóval készült hosszú beszélgetése szolgált, amely a Nepal Buddhist TV műsorában jelent meg. A beszélgetésben Karma Phuntsho saját életútjáról, szerzetesi képzéséről, oxfordi és cambridge-i éveiről, a buddhizmus történeti fejlődéséről, a Négy Nemes Igazságról, Guru Rinpoche bhutáni örökségéről, Sántidéva történetéről, Nágárdzsuna ürességtanáról, az én-nélküliségről, a modern individualizmusról, valamint Bhután kulturális és szellemi örökségének megőrzéséről beszélt.

A cikk nem szó szerinti átirat. Az interjú gondolatait és történeteit szerkesztett, összefüggő elbeszélő formában dolgozza fel.