Kit viszel magaddal Tára elé?
Kit viszel magaddal Tára elé?
Egy egyszerű otthoni Zöld Tára-gyakorlat
Sokan úgy gondolják, hogy egy tibeti buddhista gyakorlat elkezdéséhez külön meditációs szobára, tökéletes oltárra, drága szoborra, különleges testtartásra és hosszú szertartások ismeretére van szükség. Talán ezért maradnak sokan sokáig a küszöbön. Nézik Tára képét, hallgatják a mantráját, olvasnak róla, de közben azt érzik, hogy az "igazi" gyakorlás valahol máshol történik: kolostorokban, elvonulóhelyeken, tapasztalt gyakorlók között. Pedig egy egyszerű Zöld Tára-gyakorlat ennél sokkal közelebb kezdődhet. Egy tiszta asztalon. Egy pohár vízzel. Egy képpel. Egy székkel egy csendes sarokban.
A tanítás, amelyet ebben a cikkben követünk, éppen ezt mutatja meg: hogyan kezdhet hozzá egy világi, akár teljesen kezdő gyakorló otthon egy egyszerű Zöld Tára-imához. A tanító beszél a hely előkészítéséről, a víz- és füstölőfelajánlásról, a testtartásról, a vizualizációról, a mantra recitálásáról és az érdemek felajánlásáról is. De ahogy haladunk előre, lassan kiderül, hogy egyik sem a legfontosabb kérdés.
A legfontosabb kérdés az, hogy miért ültél le.
Talán azért, mert valaki beteg. Az édesanyád, a társad, egy barátod. Talán egy állatért aggódsz, amely veled él, és amelynek szenvedését naponta látod. Talán te magad vagy nehéz helyzetben, és segítséget, erőt vagy reményt keresel. A tanítás mindezt elfogadja. Nem azt mondja, hogy személyes fájdalmaink méltatlanok a gyakorláshoz, vagy hogy csak akkor fordulhatunk Tárához, ha már minden önös gondolatot meghaladtunk. Éppen ellenkezőleg. Elindulhatunk onnan, ahol valóban vagyunk.
De nem kell ott maradnunk.
Ha egy beteg emberért ülünk le, lassan megpróbálhatunk helyet adni mindazoknak, akik ugyanígy szenvednek. Ha saját állatunk betegsége nyitotta meg a szívünket, gondolhatunk azokra az állatokra is, amelyeknek nincs otthonuk, nincs gazdájuk, amelyek betegségtől, éhségtől, félelemtől vagy emberi kegyetlenségtől szenvednek. Egyetlen szeretett lény fájdalma kapuvá válhat mások fájdalmához.
Talán éppen ez az egyszerű otthoni Tára-gyakorlat legmélyebb mozdulata. Nem az történik, hogy egyre távolabb kerülünk saját életünktől, hanem az, hogy abból indulva lassan tágabbá válunk. Először egyetlen ember fér el a szívünkben. Aztán néhányan. Végül, legalább a gyakorlás idejére, megpróbáljuk magunk köré képzelni mind a hat létbirodalom megszámlálhatatlan lényeit.
A tanító szerint ekkor válik döntővé a bódhicsitta, a felébredésre irányuló együttérző szándék. Mert lehet szép oltárunk, mondhatjuk pontosan a szavakat, és ismételhetjük száznyolcszor a mantrát, de a gyakorlat erejét végül nem a tárgyak száma vagy a recitáció hossza adja. Hanem az, hogy a szívünk mennyire képes túlnőni saját határain.
Ezért ennek a cikknek sem az lesz az első kérdése, hogy milyen oltárt kell építenünk.
Hanem az, hogy amikor leülünk Tára elé, kit viszünk magunkkal.
A tiszta hely nem a tökéletes helyet jelenti
A tanítás az előkészületekkel kezdődik, és első hallásra talán meglepően nagy hangsúlyt helyez a tisztaságra. A Zöld Tára-gyakorlatot hagyományosan tiszta környezetben végzik, de a tanító rögtön hozzáteszi, hogy a külső rend csak az egyik része ennek. A test, a beszéd és mindenekelőtt a tudat tisztasága ugyanilyen fontos. A komolyabb, formális gyakorlatok esetében a gyakorló hajnal előtt kelhet fel, megfürödhet, hajat moshat, tiszta ruhát ölthet, majd még reggeli előtt kezdheti el a szertartást. Bizonyos hagyományos előírások az alkoholtól és a húsevéstől való tartózkodást is hangsúlyozzák a gyakorlat előtt. Mindez azt fejezi ki, hogy nem egyszerűen beillesztünk még egy feladatot a napunkba. Valaminek helyet készítünk.
Egy kezdő számára azonban könnyen éppen az ilyen részletek válhatnak akadállyá. Mi van, ha nincs külön meditációs szobánk? Mi van, ha egy kis lakásban élünk, ahol ugyanaz a hely nappali, dolgozószoba és családi tér? Mi van, ha nincs Tára-szobrunk, tibeti thangkánk, különleges oltárasztalunk vagy hét hagyományos felajánlótálkánk?
A tanító válasza meglepően egyszerű: kezdjük azzal, amink van.
Egy sarok a nappaliban is megfelelő lehet. Egy dolgozószoba csendesebb része is. Nem szükséges külön erre a célra faragott buddhista oltárasztal. Elég egy közönséges asztal, ha tiszta és rendezetten előkészítettük. Kerülhet rá Zöld Tára szobra, egy kisebb thangka vagy akár egy egyszerű kép. Elé tehetünk tiszta vizet, gyújthatunk füstölőt vagy mécsest. A tanító hét csésze vizet említ mint ideális felajánlást, ugyanakkor rögtön világossá teszi, hogy ez nem olyan követelmény, amely nélkül a kezdőnek nincs joga leülni gyakorolni.
Ez fontos különbség.
A szent tér nem attól születik meg, hogy minden tárgy tökéletes. Nem attól, hogy az oltár pontosan úgy néz ki, mint egy kolostorban. Egy otthonban mindig lesznek hétköznapi zajok. Valaki becsuk egy ajtót. Megszólalhat egy telefon. A szomszéd elindít valamilyen gépet. Egy macska talán éppen akkor dönt úgy, hogy az oltár előtt szeretne átsétálni. A világi gyakorló nem hagyja el az életét azért, hogy gyakorolhasson. Az életén belül próbál létrehozni egy helyet, ahol néhány percre másképpen van jelen.
Talán ezért is olyan szép a vízfelajánlás egyszerűsége. Nem valami ritka vagy drága dolgot helyezünk Tára elé. Vizet teszünk le. Valamit, ami tiszta, egyszerű és mindenki számára hozzáférhető. A mozdulat jelentősége nem az ajándék anyagi értékében rejlik, hanem abban, hogy egy pillanatra kilépünk a megszerzés megszokott mozdulatából, és adunk.
A hétköznapi élet nagy része arról szól, hogy mire van szükségünk. Mit kell megszereznünk, megoldanunk, elintéznünk, megvédenünk vagy megtartanunk. Az oltár előtt azonban az első mozdulat nem a kérés. Mielőtt segítséget kérnénk Tárától, mi magunk helyezünk valamit elé.
Egy csésze vizet.
Egy füstölőt.
Egy lángot.
Néhány percet az életünkből.
A külső tisztaság ezért nem pusztán higiéniai előírás. Amikor letöröljük az asztalt, rendbe tesszük a környezetünket, tiszta vizet töltünk a tálkába és leülünk, valójában saját tudatunknak is jelezzük, hogy most valami más következik. Nem a híreket nézzük. Nem üzenetekre válaszolunk. Nem a tegnapi vitát folytatjuk magunkban. Legalább néhány percre megpróbálunk helyet teremteni.
De a tanítás ezen a ponton máris figyelmeztet valamire. A külső rend önmagában nem elég. Lehet tökéletes oltárunk és zaklatott, önmagába zárt tudatunk. Lehet hét hibátlan tálkánk, drága szobrunk és külön meditációs szobánk, miközben a gyakorlat egész ideje alatt csak saját kívánságaink körül forgunk.
És lehet egyetlen képünk egy egyszerű asztalon, miközben valóban megpróbáljuk magunkkal vinni mások szenvedését is.
A tanítás szerint a döntő előkészület ezért nem az asztalon történik.
Hanem abban, aki leül elé.
A testtartásnál fontosabb, amiért leültünk
Miután a hely elkészült, a tanító a testtartásról beszél. Szerzetesként számára természetes a meditációs ülés: keresztbe tett lábak, egyenes test, stabil ülőhely. De rögtön hozzáteszi, hogy a világi gyakorlónak nem kell ezt utánoznia. Ülhetünk lazább, félig keresztbe tett lábú helyzetben, használhatunk párnát, és ha a földön ülés kényelmetlen vagy fájdalmas, egyszerűen leülhetünk egy székre is. Bármelyik testtartás megfelelő lehet.
Ez talán apró részletnek tűnik, mégis sokat elmond arról, hogyan érdemes elkezdeni a gyakorlást. Könnyű azt hinni, hogy előbb meg kell tanulnunk "helyesen" ülni, elég sokáig mozdulatlannak maradni, vagy valamilyen különleges külső formát felvenni. A tanítás azonban újra és újra visszatereli a figyelmet ugyanahhoz a ponthoz. A testtartás számít, mert segíthet összeszedni a tudatot. De nem a testtartás teszi a gyakorlatot buddhista gyakorlattá.
Hanem a szándék.
Mielőtt kimondanánk az első imát, a tanító arra kér, hogy tegyünk fel magunknak néhány kérdést. Miért végzem ezt a gyakorlatot? Kiért végzem? Mit szeretnék kezdeni azzal a jóval, amely ebből megszülethet? Kinek ajánlom fel?
Ezek a kérdések sokkal fontosabbak, mint elsőre látszanak. Mert ugyanazokat a szavakat egészen különböző tudattal lehet kimondani. Lehet úgy recitálni Tára imáját, hogy közben kizárólag egyetlen saját problémánk megoldását várjuk. Lehet úgy ismételni a mantrát, mintha egy spirituális eszköz volna, amelynek segítségével megpróbáljuk rávenni a világot arra, hogy végre úgy alakuljon, ahogyan szeretnénk. És lehet ugyanazt a gyakorlatot úgy kezdeni, hogy saját fájdalmunkból kiindulva lassan mások felé fordulunk.
A tanító nem kéri, hogy tagadjuk meg személyes szükségleteinket. Ha betegek vagyunk, gyakorolhatunk saját gyógyulásunkért. Ha a társunk szenved, gondolhatunk rá. Ha édesanyánk nincs jól, magunk mellé képzelhetjük. Ha valakiért aggódunk, odavihetjük őt Tára elé.
Ez nagyon emberi kezdet.
Nem kell úgy tennünk, mintha minden lény szenvedése egyformán közel volna hozzánk. Általában nem így működünk. Egyetlen ismerős arc sokkal gyorsabban megnyitja a szívünket, mint millió névtelen ember története. Egyetlen beteg gyermek, egyetlen idős szülő, egyetlen szenvedő állat fájdalma valóságosabb lehet számunkra, mint a világ minden szenvedéséről szóló általános gondolat.
A gyakorlat ezt nem hibának tekinti.
Inkább innen indul.
A tanító azt javasolja, hogy azt az embert, akiért különösen szeretnénk gyakorolni, képzeljük magunk mellé. Nem távoli névként, nem elvont kívánságként, hanem mintha valóban velünk ülne. Ha beteg, tudjuk, mit szeretnénk neki. Ha fél, biztonságot kívánunk számára. Ha akadályokkal küzd, azt szeretnénk, hogy ezek enyhüljenek. A személyes szeretet ekkor összeszedetté teszi a tudatot. Már tudjuk, miért ülünk ott.
De aztán következik a gyakorlat egyik legfontosabb mozdulata.
A kör tágulni kezd.
A szeretett ember mellé mások érkeznek. Először talán azok, akik hasonló betegséggel élnek. Azok, akik ugyanazt a félelmet ismerik. Azok, akik ugyanúgy várnak egy vizsgálat eredményére, ugyanúgy ülnek valaki ágya mellett, ugyanúgy nem tudják, mit hoz a következő nap. A saját történetünk lassan elveszíti különállóságát. Nem azért, mert kevésbé fontos, hanem mert felismerjük, hogy nem csak velünk történik.
Talán éppen így születik meg a bódhicsitta első, nagyon egyszerű formája.
Nem egy magasztos eszméből. Nem abból, hogy hirtelen minden élőlény iránt ugyanazt a határtalan szeretetet érezzük. Hanem abból a felismerésből, hogy az a fájdalom, amelyet olyan jól ismerünk, mások életében is jelen van.
Ha tudjuk, milyen félteni valakit, akkor tudjuk, hogy ebben a pillanatban más is félti azt, akit szeret.
Ha tudjuk, milyen elveszíteni valamit, akkor tudjuk, hogy valaki most éppen ugyanazt veszíti el.
Ha tudjuk, milyen betegnek lenni, akkor már van egy kapunk azokhoz, akik ugyanúgy szenvednek.
A tanító ennél is tovább megy. Arra kér, hogy a hat létbirodalom valamennyi lényét képzeljük magunk köré. A pokollényeket, az éhes szellemeket, az állatokat, az embereket, az aszurákat és az isteneket. A buddhista kozmológia teljes szenvedő világa ott gyűlik össze a gyakorló körül.
Egy kezdő számára ez hatalmas ugrásnak tűnhet. Néhány perccel korábban még egyetlen beteg emberért ültünk le. Most pedig azt mondják, hogy próbáljunk meg minden lényre gondolni.
De nem kell mindannyiukat látnunk.
Nem kell megszámlálhatatlan arcot elképzelnünk.
Elég megérteni az irányt.
A gyakorlat nem azt várja tőlünk, hogy egyik pillanatról a másikra határtalan együttérzést érezzünk. Azt kéri, hogy ne zárjuk be túl hamar az ajtót. Hogy amikor már ott ül mellettünk az az egyetlen ember, akiért elkezdtük a gyakorlatot, hagyjunk helyet még valakinek.
Aztán még valakinek.
És még valakinek.
A tanító egy különösen szép példát mond. Talán egy beteg kutyáért vagy macskáért szeretnénk gyakorolni. Ez teljesen rendben van. A szeretet, amelyet egy állat iránt érzünk, valódi kiindulópont lehet. De miközben saját állatunkra gondolunk, megpróbálhatjuk felidézni azokat az állatokat is, amelyeknek senki sem ad gyógyszert, amelyek mellett senki sem virraszt, amelyeket éhség, betegség, bántalmazás vagy félelem gyötör.
A saját macskánk nem tűnik el ebből a képből.
Éppen ellenkezőleg.
Ő nyitotta ki az ajtót.
Talán ez a bódhicsitta egyik legemberibb kezdete. Nem az, hogy azonnal szeretni tudjuk az egész világot. Hanem az, hogy annak az egyetlen lénynek a szeretetét, akit már képesek vagyunk szeretni, nem hagyjuk bezáródni önmagába.
És amikor végül összetesszük a két tenyerünket, még mindig ugyanabban a szobában ülünk. Ugyanazon a széken. Előttünk ugyanaz az egyszerű asztal, ugyanaz a kép és ugyanaz a csésze víz.
Mégis sokkal többen vannak jelen, mint amikor leültünk.
Amikor Tára megjelenik előttünk
Miután előkészítettük a helyet, leültünk, és megpróbáltuk felébreszteni magunkban a bódhicsitta szándékát, elkezdődhet maga az ima. A két tenyerünket összetesszük, a testet amennyire lehet nyugodtan tartjuk, és hagyjuk, hogy a tudat lassan megérkezzen oda, ahol már a testünk is van. A tanító szerint ekkor képzeljük magunk elé Zöld Tárát.
Tára előttünk, az ég terében jelenik meg.
Nem szilárd testként áll előttünk. A tanító külön hangsúlyozza, hogy bár teste zöld, ez nem nehéz, tömör zöld szín. Áttetsző és ragyogó, mintha fényből volna. Hatalmas alakja betölti előttünk a teret, körülötte szivárványszerű fény ragyog, középen pedig ő jelenik meg, a huszonegy Tára alakjától körülvéve.
Egy kezdő ezen a ponton könnyen megijedhet a feladattól. Mi van, ha nem látjuk pontosan Tárát? Mi van, ha nem tudjuk elképzelni az arcát, a ruháját vagy a lótuszt? Mi van, ha a kép egy pillanatra megjelenik, aztán rögtön eltűnik? A tanítás ebben is megengedő. A vizualizáció nem képzelőerő-verseny. Nem kell olyan élesen látnunk Tárát, mintha valóban egy fényképet néznénk.
Ha meg tudjuk jeleníteni, tegyük.
Ha nem, figyeljünk az ima szavaira.
Ha az is nehéz, hallgassuk saját hangunkat.
A lényeg, hogy találjunk valamit, amihez a szétszóródó tudat újra és újra visszatérhet.
A tanító mégis részletesen leírja Tára alakját, mert a testtartásának minden mozzanata jelentést hordoz. Jobb lába lefelé nyúlik a lótuszülésből, mintha bármelyik pillanatban felállhatna. Nem mozdulatlanul pihen egy távoli mennyei világban. Készen áll arra, hogy cselekedjen. A hagyomány egyik legszebb értelmezése szerint ez a kinyújtott láb Tára azonnali válaszkészségét fejezi ki. Ha egy lény segítségért fordul hozzá, nem marad ülve.
Talán ezért érezhetik olyan sokan különösen közelinek Zöld Tárát. Nem egyszerűen az együttérzés képe. Az együttérzés mozdulata. Az a pillanat, amikor valaki nemcsak észreveszi a szenvedést, hanem már indul is felé.
Bal lába behúzva nyugszik a lótuszülésen. Ebben a testtartásban egyszerre van jelen a nyugalom és a cselekvés. Az egyik láb stabil, a másik készen áll. Tára nem azért cselekszik, mert nyugtalanság hajtja, és nem azért marad nyugodt, mert közömbös. A kettő nem zárja ki egymást.
Ez talán önmagában is fontos tanítás egy kezdő számára. Sokszor kétféleképpen próbálunk segíteni. Vagy azonnal cselekszünk, de saját félelmünk és zaklatottságunk hajt bennünket, vagy megpróbálunk nyugodtak maradni, de közben távolságot tartunk mások fájdalmától. Tára alakjában a belső nyugalom és a válaszkészség egyszerre jelenik meg.
Kezei is ezt a kettős mozdulatot fejezik ki. Jobb keze a nagylelkűség és az adás gesztusában nyugszik. Tenyere nyitott. Nem tart meg semmit. A tanító értelmezésében ez a kéz a szenvedés és az akadályok enyhítéséhez kapcsolódik, ahhoz a mozdulathoz, amellyel Tára a lények felé fordul.
Bal kezét a szívénél tartja, ujjai különleges kéztartást formálnak. A tanító a három kinyújtott ujjat a Buddha, a Dharma és a Szangha jelképeként magyarázza. Tára két kezében lótuszvirágok jelennek meg, alakja körül pedig továbbra is ott ragyog a fény.
De a vizualizáció legfontosabb része talán nem az, hogy minden ujjat pontosan látunk-e.
Hanem az, hogy Tára előttünk van.
És mi nem vagyunk egyedül előtte.
Mögöttünk és körülöttünk ott vannak azok, akiket magunkkal hoztunk. Talán még mindig tisztán látjuk azt az egyetlen embert, akiért eredetileg leültünk. Talán mellettünk van a beteg édesanyánk, a társunk vagy a barátunk. Talán ott van az az állat, amelynek szenvedése megnyitotta bennünk az együttérzést. De most már körülöttük mások is megjelennek.
A gyakorlat iránya kezd láthatóvá válni.
Nem az történik, hogy mi egyedül állunk Tára előtt, és megpróbáljuk megszerezni magunknak az áldását.
Egy egész világot hoztunk magunkkal.
Ekkor a tanító arra kér, hogy Tára szívére irányítsuk a figyelmünket. Ott jelenik meg a mantra:
Om Tare Tuttare Ture Soha.
A mantra nem marad mozdulatlanul Tára szívében. Lassan elindul felénk. A tanító szavaival mintha átölelne bennünket. Tára áldása zöld fényként sugárzik, körülvesz minket, majd továbbterjed mindazokra, akik velünk vannak.
Eléri azt az embert, akiért leültünk.
Eléri a betegeket.
Eléri a félőket.
Eléri az állatokat.
Eléri a hat létbirodalom lényeit.
A tanító betegségek, testi és lelki nehézségek, akadályok enyhüléséről beszél. De közben valami más is történik. Az a kör, amely a gyakorlat elején még egyetlen személy körül húzódott, most egyre nagyobb lesz. Tára fénye nem áll meg annál, akit mi választottunk ki.
Talán itt érthetjük meg, miért volt olyan fontos a gyakorlat előtt feltenni a kérdést: kit viszünk magunkkal Tára elé?
Mert amikor a fény megérkezik, nemcsak nekünk érkezik. És amikor a mantra megszólal, nemcsak értünk szól.
A mantra nem attól erős, hogy sokszor mondjuk
Miután Tára megjelent előttünk, és szívéből a mantra áldása elindult felénk, a gyakorlat egyik legegyszerűbb része következik: elkezdjük ismételni a mantrát. Om Tare Tuttare Ture Soha. A tanító szerint nincs kötelező szám. Aki használ málát, elmondhat egy teljes kört, vagyis hagyományosan száznyolc ismétlést, de rövidebb málával is gyakorolhatunk, és kevesebb mantra is megfelelő lehet. Nem a szám a döntő, hanem az, hogy mennyi időnk van, mennyire tudunk jelen lenni, és milyen szándékkal mondjuk a szavakat.
Ez fontos egy kezdő számára, mert a mantra könnyen teljesítménnyé válhat. Számolni kezdjük, mennyit mondtunk tegnap, mennyit kellene ma, hány ismétlés számít már "igazi" gyakorlásnak. A számoknak természetesen lehet szerepük. Segítenek rendszerességet teremteni, megtartják a figyelmet, és a mála ritmusa idővel összekapcsolhatja a testet, a hangot és a tudatot. De a tanítás újra ugyanoda tér vissza: a gyakorlat belső motorja nem az ismétlések száma, hanem a bódhicsitta.
Mondhatunk száznyolc mantrát úgy, hogy közben végig csak önmagunk körül forgunk. És kimondhatjuk néhányszor úgy is, hogy valóban ott van velünk valaki, akinek a szenvedése megérintett bennünket. A különbséget nem lehet egy számlálón látni.
A tanító azt javasolja, hogy mantra közben próbáljuk továbbra is magunk előtt tartani Tárát. Lássuk zöld, áttetsző alakját, a körülötte ragyogó szivárványfényt, és képzeljük el, hogy áldása elér bennünket és mindazokat, akikért gyakorolunk. Ha valaki beteg, a zöld fény őt is körülöleli. Ha testi vagy lelki nehézséggel küzd, ő is ott van Tára jelenlétében. Ha azonban a vizualizáció nehéz, nem kell görcsösen ragaszkodnunk hozzá. Figyelhetünk az ima jelentésére, a mantra hangjára vagy egyszerűen saját hangunk rezgésére.
Ez a tanács talán fontosabb, mint amilyennek látszik. Sok kezdő azért ad fel egy gyakorlatot, mert azt hiszi, rosszul csinálja. Nem lát elég tisztán. Elkalandozik. Elfelejti a részleteket. A kép szétesik. A mantra közben eszébe jut a bevásárlás, egy régi vita vagy a következő napi feladat. A tanító nem azt mondja, hogy mindez nem számít. A figyelem természetesen fontos. De mindig ad egy új pontot, ahová vissza lehet térni.
Ha eltűnik Tára képe, térj vissza a szavakhoz. Ha a szavak gépiessé válnak, hallgasd a saját hangodat. Ha elkalandoztál, vedd észre, és kezdd újra.
A gyakorlás nem attól valódi, hogy soha nem veszítjük el a figyelmet. Hanem attól, hogy újra és újra visszatérünk.
Közben azonban nemcsak Tárához térünk vissza, hanem ahhoz a szándékhoz is, amellyel leültünk. A tanító ismét arra figyelmeztet, hogy ne csak saját szenvedésünkre gondoljunk. Ez különösen érdekes, mert a gyakorlat kezdetén még megengedte, hogy egészen személyes okból forduljunk Tárához. Most sem veszi el tőlünk ezt az okot. A beteg édesanyánk továbbra is ott lehet. A társunk, a barátunk vagy a saját nehézségünk nem válik jelentéktelenné. A bódhicsitta nem azt jelenti, hogy többé nem törődünk azokkal, akik közel állnak hozzánk.
Azt jelenti, hogy nem csak velük törődünk.
A tanító ezért újra az állatok példájához fordul. Ha egy beteg kutyáért vagy macskáért mondjuk a mantrát, gondoljunk arra, hogy az állatvilágban megszámlálhatatlan lény él félelemben és szenvedésben. Vannak, amelyeket bántalmaznak, megölnek, éheztetnek vagy magukra hagynak. Vannak, amelyek betegségben szenvednek anélkül, hogy bárki észrevenné. Saját állatunk iránti szeretetünk nem kisebb lesz attól, hogy rájuk is gondolunk. Inkább kapuvá válik.
Talán ez az egész tanítás egyik leggyakorlatiasabb része. Nem azt kéri, hogy próbáljunk mesterségesen határtalan együttérzést érezni. Azt kéri, hogy használjuk azt az együttérzést, amely már valóban létezik bennünk. Keressük meg azt az egyetlen helyet, ahol a szívünk már nyitva van, és onnan induljunk tovább.
Ha egyetlen ember fájdalma megérint, ott kezdődik az út más emberek felé. Ha egyetlen állat szenvedése megérint, ott kezdődik az út más állatok felé. Ha saját félelmünket ismerjük, talán egy pillanatra felismerhetjük mások félelmét is.
A mantra közben ezért a zöld fény egyre tágabb körben sugárzik. Először talán bennünket ér el. Aztán azt, akiért leültünk. Aztán azokat, akik ugyanúgy szenvednek. Végül, amennyire a képzeletünk és a szívünk engedi, minden lényt.
Nem azért, mert egy kezdő néhány perc alatt valóban határtalan együttérzésre tett szert. Hanem azért, mert legalább nem állította meg a fényt saját életének határánál.
A mantra folytatódik. Om Tare Tuttare Ture Soha. Talán száznyolcszor. Talán huszonegyszer. Talán csak néhányszor.
A tanítás szerint a legfontosabb kérdés nem az, hány mantrát mondtunk el.
Hanem az, hogy közben mekkorára nyílt a kör.
Amit elkezdtünk, vissza kell adnunk
A mantra recitálása után a gyakorlat nem egyszerűen véget ér. Nem tesszük le a málát, nem állunk fel rögtön, és nem térünk vissza úgy a napunkhoz, mintha az előző percek kizárólag rólunk szóltak volna. A tanító szerint a Zöld Tára-gyakorlatot az érdemek felajánlásával kell lezárni. Amit a gyakorlás során létrehoztunk, bármilyen kevésnek vagy jelentéktelennek tűnik is, nem tartjuk meg magunknak.
Ez a gondolat elsőre talán különös lehet. Hogyan lehet felajánlani egy ima vagy néhány percnyi gyakorlás érdemét? Mit adunk át valójában? A buddhista hagyományban az érdem nem valamiféle láthatatlan jutalom, amelyet összegyűjtünk és aztán egyik ember számlájáról átutalunk a másikéra. A felajánlás mindenekelőtt a tudat irányának megváltoztatása. Nem engedjük, hogy a jó, amelyet tettünk, újra az én történetének részévé váljon. Nem azt gondoljuk: én gyakoroltam, én mondtam el a mantrát, én lettem tisztább vagy jobb. A gyakorlat végén ismét kifelé fordulunk.
Először gondolhatunk arra az emberre, akiért leültünk. Talán ő volt az egész gyakorlás kezdete. Egy beteg családtag, egy barát, valaki, akit féltünk, vagy akinek akadályokkal kell szembenéznie. A tanító szerint neki is felajánlhatjuk a gyakorlat érdemét, kívánva, hogy enyhüljön a szenvedése, javuljon az egészsége, csökkenjenek az akadályai, és teljesüljenek azok a kívánságai, amelyek valóban a javát szolgálják.
De a gyakorlat itt ugyanazt a mozdulatot ismétli meg, amelyet már az elején megtanultunk.
Nem állunk meg egyetlen embernél.
A szeretett személy mellé újra odaképzeljük mindazokat, akik hasonlóképpen szenvednek. Aztán még tovább tágítjuk a kört, egészen a hat létbirodalom valamennyi lényéig. A tanító szerint ha a felajánlásunk nemcsak egyetlen emberre, hanem megszámlálhatatlan lényre irányul, akkor maga az érdem is mérhetetlenné válik. Nem azért, mert a gyakorlásunk hirtelen nagyobb vagy különlegesebb lett, hanem mert a szándék már nem fér bele egyetlen ember életének határaiba.
Ez az egész otthoni gyakorlat szerkezetét különös módon keretbe foglalja. Az elején talán egészen személyes kívánsággal érkeztünk. Valaki beteg volt. Valakit féltettünk. Segítséget akartunk kérni. Aztán előkészítettük a helyet, vizet tettünk Tára elé, leültünk, és megpróbáltuk felébreszteni a bódhicsitta szándékát. Magunk köré képzeltük a lényeket, megjelent előttünk Tára, a mantra és a zöld fény elérte azokat, akiket magunkkal hoztunk. Most, a gyakorlat végén ugyanaz a személy még mindig fontos számunkra. Nem felejtettük el. De már nincs egyedül.
Talán ez mutatja meg legjobban, hogy mi változott a gyakorlás során.
Lehet, hogy a betegség nem múlt el. Lehet, hogy az a probléma, amely miatt leültünk, továbbra is megoldatlan. Lehet, hogy ugyanaz a nehéz telefonhívás vár ránk, ugyanaz a vizsgálati eredmény, ugyanaz a félelem vagy bizonytalanság. A Zöld Tára-gyakorlat nem ígéri, hogy minden kívánságunk azonnal úgy teljesül, ahogyan szeretnénk. De valami mégis történhetett: a szenvedés, amelyet kezdetben kizárólag a saját történetünk részeként éltünk meg, kapcsolatot teremtett mások szenvedésével.
A tanító ezért mondja újra és újra, hogy a bódhicsitta a gyakorlat "fő motorja". A külső forma segít. Az oltár összeszedi a figyelmet. A vízfelajánlás megtanít adni. A testtartás stabilitást teremt. Tára képe irányt ad a képzeletnek. A mantra megtartja a tudatot. De mindezeket a bódhicsitta mozdítja meg.
A tanító szavai szerint azért tudunk kapcsolatba kerülni Tárával, mert megpróbáljuk magunkban felébreszteni ugyanazt az együttérző szándékot, amely Tára lényegét is meghatározza. A kapcsolat tehát nem pusztán abból születik, hogy pontosan ejtjük ki a mantra szótagjait, vagy hogy elég élesen látjuk a vizualizációt. Az együttérzésen keresztül közeledünk hozzá.
Ez talán az egész tanítás legegyszerűbb és legmélyebb állítása.
A kedvesség kapcsolat.
Az együttérzés kapcsolat.
Amikor a szívünk valóban megmozdul egy másik lény szenvedése láttán, már valami olyasmi jelenik meg bennünk, amit Tárában keresünk. Talán még gyenge, bizonytalan és szűk körű. Talán csak egyetlen emberig vagy egyetlen állatig ér el. De a gyakorlat nem veti meg ezt a kezdetet. Csak arra kér, hogy ne álljunk meg ott.
Ezért a felajánlás nem egyszerűen a szertartás udvarias befejezése. Nem olyan, mint amikor egy könyv végére pontot teszünk. Inkább annak ellenőrzése, hogy a gyakorlás során sikerült-e valamennyire kitágítani azt a kört, amellyel elkezdtük.
Leültünk valakiért.
Aztán másokra is gondoltunk.
Megjelent előttünk Tára.
A fény továbbterjedt.
A mantra elérte azokat is, akiket kezdetben nem ismertünk.
Most pedig mindazt a jót, ami ebből születhetett, visszaadjuk.
Talán ugyanannyi ember van a szobában, mint amikor elkezdtük. Kívülről semmi sem változott. Az asztalon ott áll a víz, lassan kialszik a füstölő, és hamarosan fel kell állnunk.
De ha a gyakorlat valóban elvégezte a maga csendes munkáját, akkor már nem egészen ugyanannyian vagyunk jelen.
Mert akit egyszer valóban beengedtünk az együttérzésünk körébe, azt nem olyan könnyű újra teljesen kívül hagyni.
Nem az oltár előtt dől el
Amikor a gyakorlat véget ér, a tanító nem hagy kétséget afelől, hogy egy kezdőnek nem kell bonyolult szertartást végeznie. Nem kell mindent tudnia a tibeti buddhizmusról, nem kell tökéletesen ismernie a vizualizáció minden részletét, és nem kell órákon át ülnie. Egy egyszerű Zöld Tára-ima is valódi kezdet lehet. Egy kép, egy tiszta hely, néhány percnyi figyelem, a mantra és az a szándék, hogy a gyakorlásból származó jót ne csak önmagunknak kívánjuk.
De talán éppen az egyszerűség miatt válik láthatóvá valami, amit a bonyolultabb formák között könnyű szem elől téveszteni. Az oltár csak előkészíti a helyet. A vízfelajánlás csak megmutatja az adás mozdulatát. A testtartás segít megérkezni. A vizualizáció összegyűjti a szétszóródó tudatot. A mantra újra és újra visszahív bennünket. A gyakorlat valódi iránya azonban végig ugyanaz marad: egyre kevesebb helyet foglalni egyedül a saját történetünkben.
Ez nem azt jelenti, hogy saját szenvedésünk jelentéktelenné válik. Nem kell úgy felállnunk Tára elől, mintha többé nem féltenénk azt, akit szeretünk. Nem kell szégyellnünk, hogy egy beteg családtagért imádkoztunk, vagy hogy saját nehézségünk miatt kezdtük el a gyakorlatot. A tanítás nem elveszi tőlünk a személyes történetünket, hanem ajtót nyit rajta.
Talán egyetlen emberért ültünk le.
Ez elég volt a kezdéshez.
Talán egyetlen állat szenvedése érintett meg bennünket.
Ez is elég volt.
A kérdés csak az, hogy amikor felállunk, ugyanott húzzuk-e meg az együttérzés határát, ahol előtte.
Mert könnyű együttérzőnek lenni az oltár előtt. Könnyű Tára zöld fényét minden lény felé küldeni, amikor csend van körülöttünk, ég a mécses, és senki nem zavar. A valódi próba később kezdődik. Amikor valaki türelmetlen velünk. Amikor fáradtak vagyunk. Amikor meglátunk egy szenvedést, amelyhez semmi személyes érdekünk nem fűződik. Amikor segíthetnénk, de kényelmesebb volna továbbmenni.
Ott már nincs előttünk Tára képe.
Nincs a kezünkben mála.
Nem szól a mantra.
Mégis talán éppen ott folytatódik a gyakorlat.
A tanító szerint a bódhicsitta az, ami valóban összekapcsol bennünket Tárával. Ha ezt komolyan vesszük, akkor a kapcsolat nem érhet véget akkor, amikor eloltjuk a mécsest. Tára együttérzése nem dísz az oltáron, hanem irány. Azt mutatja meg, hogyan lehet a szenvedésre válaszolni.
A gyakorlat elején talán azért fordultunk Tárához, mert segítségre volt szükségünk. Ez természetes. Vannak időszakok, amikor az ember nem nagy tanításokat keres, hanem egyszerűen valamit, amibe kapaszkodhat. Egy képet. Egy mantrát. Egy jelenlétet. Azt az érzést, hogy nincs teljesen egyedül azzal, ami történik.
De ha a gyakorlat mindig csak itt marad, akkor Tára örökre az marad, aki ad, mi pedig azok, akik kérnek.
Ez a tanítás csendesen más irányba vezet.
Először kérünk valakiért.
Aztán észrevesszük, hogy mások is ugyanúgy szenvednek.
Először befogadjuk a fényt.
Aztán hagyjuk, hogy továbbérjen.
Először egyetlen lényt viszünk magunkkal Tára elé.
Aztán lassan megtanuljuk, hogy másoknak is helyet kell hagynunk.
Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy milyen volt az oltárunk. Nem az, hogy pontosan hány mantrát mondtunk, mennyire élesen láttuk Tárát, vagy sikerült-e végig mozdulatlanul ülnünk. Ezek mind részei lehetnek a gyakorlásnak, és idővel egyre nagyobb jelentőségük lehet. De egy egyszerű otthoni gyakorlat végén van egy ennél közvetlenebb kérdés.
Amikor leültünk, tudtuk, kit hoztunk magunkkal.
Amikor felállunk, érdemes megnézni, hányan férnek már el a szívünkben.
Mert talán egyetlen emberért kezdtük el.
De ha jól végeztük a gyakorlatot, nem egyedül távozunk.
Forrás és megjegyzés a gyakorláshoz
Ez a cikk egy tibeti buddhista tanító kezdőknek szóló útmutatása alapján készült, amely lépésről lépésre mutatja be, hogyan végezhető otthon egy egyszerű Zöld Tára-ima. A tanítás középpontjában nem egy összetett szertartás áll, hanem a tiszta szándék, a bódhicsitta felébresztése, Tára egyszerű vizualizációja, a mantra recitálása és az érdemek minden lény javára történő felajánlása.
Fontos különbséget tenni az egyszerű, nyilvánosan végezhető Zöld Tára-imák és a vadzsrajána hagyomány teljes meditációs gyakorlatai között. Maga a tanító is hangsúlyozza, hogy a komolyabb Zöld Tára-elvonulásokhoz és különleges gyakorlatokhoz megfelelő felhatalmazás szükséges egy hiteles mestertől vagy tanítótól, míg az itt bemutatott rövid ima és egyszerű vizualizáció kezdők számára, beavatás nélkül is végezhető.
A cikk nem szó szerinti fordítása a tanításnak. Annak fő gondolatait követve, önálló magyar feldolgozásként készült.
Forrás: How to Do a Simple Green Tara Practice at Home – videós tanítás és gyakorlati útmutató.
A cikkben szereplő tibeti buddhista fogalmak és gyakorlatok bemutatása tájékoztató jellegű. Aki a Zöld Tára-gyakorlat mélyebb, hagyományos formáit szeretné végezni, annak érdemes hiteles buddhista tanítót és gyakorlóközösséget keresnie.