1910-ben, Kelet-Tibet egyik festői völgyében megszületett egy fiú, akit Tashi Paljornak neveztek el. Apja tartományi kormányzó volt, és azt remélte, hogy fia egyszer továbbviszi a család nevét és birtokait. A sors azonban egészen más utat szánt neki.

A családi birtok mögött egy visszavonultan élő nagy tudós, Mipham Rinpocse tartózkodott. Amikor meglátta az újszülöttet, különleges áldást adott rá, és megjövendölte, hogy élete során végig vigyázni fog rá. Sok buddhista mester felismerte a gyermek rendkívüli képességeit, és azt tanácsolta, hogy lépjen a spirituális útra, de apja hallani sem akart róla.

A fordulat váratlanul érkezett. A kisfiú játék közben beleesett egy üst forró levesbe, és súlyos égési sérüléseket szenvedett. Hónapokig feküdt betegen, állapota alig javult. Szülei kétségbeesetten figyelték, ahogy napról napra gyengül. Egy napon apja megkérdezte tőle, mit lehetne tenni érte. A gyermek azt felelte:

– Segítene, ha szerzetesi ruhát viselhetnék.

Apja nehéz szívvel beleegyezett. Ezzel gyakorlatilag véget ért a családi vérvonal jövője, de a fiú egészsége hamarosan javulni kezdett. Mintha a sors végleg eldöntötte volna az útját.

Szerzetesként rendkívüli tehetséget mutatott. Kilencéves korában már édesanyját tanította a Bodhiszattva útja című szövegre. Tizennégy évesen megkapta a legmélyebb meditációs tanításokat, amelyek egész életét meghatározták. Később így emlékezett vissza:

"Minden megváltozott. Elvesztettem az érdeklődésemet a világi dolgok iránt, és csak a megvalósítás útja érdekelt."

Fiatal korában felismerték benne a nagy Jamyang Khyentse Wangpo újjászületését. Ettől kezdve Dilgo Khyentse Rinpocseként ismerték.

Tizennyolc éves korában elveszítette szeretett tanítóját. A veszteség mélyen megrázta. Úgy érezte, mintha kiszakították volna a szívét. Ez a fájdalom azonban még mélyebben megértette vele a mulandóság igazságát.

A következő tizenhárom évben barlangokban és elvonulóhelyeken élt. Alig találkozott emberekkel. Reggel háromkor kelt, meditációval töltötte napjait, és a tibeti tél legkeményebb időszakaiban is csupán vékony ruhát viselt. A tummó, a belső hő jógájának gyakorlásával még a hóval borított hegyek között is melegen tartotta testét.

Bár szíve szerint egész életét magányos meditációban töltötte volna, mesterei arra kérték, hogy tanítson. Engedelmeskedett. Tibet-szerte utazott, és ezreknek adta át a Dharma tanításait.

1959-ben azonban minden megváltozott.

A kínai megszállás és a tibeti felkelés leverése után ezrek menekültek át a Himaláján. Köztük volt Dilgo Khyentse Rinpocse is. Hátrahagyta könyveit, kéziratait, vagyonát és hazáját. Családjával hónapokon át gyalogolt. Nappal rejtőzködtek, éjszaka haladtak tovább. Sokszor tüzet sem mertek gyújtani, nehogy felfedezzék őket.

Amikor végül Bhutánba érkeztek, semmijük sem maradt. Egy fa alatt találtak menedéket.

Nem sokkal később újabb csapás érte. Meghalt egyik legfontosabb mestere. Néhány évvel később Indiában elvesztette fiatal lányát is. A legenda szerint saját kezével gyűjtött tűzifát a Jamuna folyó partján, és maga végezte el a hamvasztást.

Sokan összeomlottak volna ennyi veszteség alatt. Ő azonban így írt:

"A legszebb ország is csupán álom és káprázat. Amíg nem győzzük le saját negatív érzelmeinket, a külső ellenségekkel vívott harc soha nem ér véget."

Bhutánban lassan új életet kezdett. Tanított, kolostorokat épített újjá, és a királyi család egyik legfontosabb spirituális tanácsadójává vált. Később a Dalai Láma egyik legnagyobb tanítójaként is tisztelték.

Tanítványai szerint különleges tulajdonsága nem csupán a bölcsessége volt. Mindenki úgy érezte mellette, hogy ő a legfontosabb ember a világon. Soha nem ítélkezett. Nem haragudott. Ha dicsérték vagy bírálták, rendszerint csak ennyit mondott:

– Értem. Értem.

A száműzetés éveiben hatalmas munkába kezdett. Több mint négyszáz kötetnyi ritka tibeti szöveget gyűjtött össze és adott ki, megmentve ezzel Tibet szellemi örökségének jelentős részét a feledéstől. Több mint tízezer oldalnyi tanítást, verset és kommentárt írt.

1985-ben, közel harminc év száműzetés után visszatérhetett Tibetbe. Bár már hetvenöt éves volt, kolostorról kolostorra járva tanított, beavatásokat adott, és részt vett a lerombolt szent helyek újjáépítésében. Az ő erőfeszítéseinek köszönhetően a legendás Szamje kolostor ismét régi fényében tündökölhetett.

1991-ben egészsége meggyengült. Tanítványainak azt mondta:

"Még sok dolgom lenne, de ez az összetett test már nem tud lépést tartani velem."

Nem sokkal később eltávozott ebből a világból.

Egy szegény menekültként érkezett Bhutánba, és úgy távozott, mint Tibet egyik legnagyobb mestere, aki hidat épített Kelet és Nyugat között. Élete során elveszítette hazáját, mestereit, gyermekét és minden földi biztonságát, mégis rendíthetetlen együttérzéssel és derűvel szolgálta mások javát.

Sokan nagy tudósként emlékeznek rá. Mások megvilágosodott mesterként.

Tanítványai szerint azonban a legfontosabb tulajdonsága ennél egyszerűbb volt:

"Nemcsak nagy láma volt. Mindenekelőtt igazán jó ember volt."

Gondolatok: 

Dilgo Khyentse Rinpocse: Az együttérzés útja

Mindannyian boldogok szeretnénk lenni, és szeretnénk megszabadulni a szenvedéstől. Ha ez igaz ránk, akkor ugyanígy kell tekintenünk minden más élőlényre is. Ahogyan mi vágyunk a boldogságra, úgy vágyik rá minden érző lény. Ahogyan mi nem akarunk szenvedni, úgy mások sem.

Ezért érdemes újra és újra azt kívánnunk:

Bárcsak minden lény megtalálná a boldogságot és annak okait. Bárcsak minden lény megszabadulna a szenvedéstől és a szenvedés okaitól. Bárcsak mindenki valódi, tartós örömben élne. Bárcsak minden lény elfogulatlan szeretettel fordulna egymás felé, ragaszkodás és gyűlölet nélkül.

Általában, amikor boldogok vagyunk, úgy érezzük, ez elegendő. Nem sokat törődünk azzal, hogy mások esetleg szenvednek. Amikor pedig mi magunk kerülünk nehéz helyzetbe, csak a saját fájdalmunktól szeretnénk minél gyorsabban megszabadulni. Elfelejtjük, hogy ugyanebben a pillanatban számtalan más lény is hasonló nehézségeken megy keresztül.

A buddhista gyakorlás egyik legmélyebb tanítása az, hogy helyezzük magunkat mások helyébe, és másokat a saját helyünkbe. Ezt nevezik az önmagunk és mások felcserélésének. Amikor valóban átérezzük mások örömét és fájdalmát, szívünkben természetes módon megszületik a szeretet és az együttérzés.

Dilgo Khyentse Rinpocse szerint az összes Buddha és bódhiszattva kívánságát az teljesíti a leginkább, aki őszinte szeretetet és szinte elviselhetetlenül mély együttérzést érez minden élőlény iránt. Még akkor is, ha pillanatnyilag nem tudunk másoknak külső segítséget nyújtani, képesek vagyunk együttérzést fejleszteni magunkban.

Ezért fontos, hogy hónapokon és éveken át újra és újra elmélkedjünk a szeretetről és az együttérzésről. Így ezek a tulajdonságok fokozatosan a tudatunk szerves részévé válnak, és természetesen jelennek meg minden gondolatunkban és cselekedetünkben.

A spirituális úton haladva nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden erőfeszítésünk végső célja mások javának szolgálata. A bódhiszattvák határtalan tevékenységéhez képest saját eredményeink mindig szerények. Ezért az alázat elengedhetetlen.

Ahogyan a szerető szülők soha nem érzik úgy, hogy túl sokat tettek volna gyermekeikért, ugyanúgy nekünk sem szabad azt gondolnunk, hogy eleget tettünk másokért. Még ha minden lényt el is vezetnénk a teljes megvilágosodásig, akkor is csupán azt mondhatnánk: "Minden kívánságom beteljesült."

A bódhiszattva útjának lényege az önzés meghaladása. Nem vár elismerést, jutalmat vagy viszonzást. A gyakorló fokozatosan feladja az önmagához való ragaszkodást, és teljes szívvel mások szolgálatának szenteli életét.

Az igazi nagylelkűség nem egyszerűen az adakozásban rejlik, hanem a ragaszkodás hiányában. Az igazi fegyelem nem a szabályok merev követése, hanem a vágyak meghaladása. Az igazi türelem pedig nem más, mint a gyűlölet teljes hiánya.

Ezért képesek a nagy bódhiszattvák akár vagyonukat, kényelmüket, sőt saját életüket is feláldozni mások javára. Nem azért, mert elveszítettek valamit, hanem mert megszabadultak a belső szegénységtől, és feltétel nélkül készek szolgálni minden érző lényt.

"Az együttérzés akkor válik valódivá, amikor már nem külön gyakorlat, hanem elménk természetes állapota." – Dilgo Khyentse Rinpocse

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A tudat természete – Dilgo Khyentse Rinpocse tanítása

A buddhista tanítások szerint sem a szamszára, sem a nirvána jelenségei nem rendelkeznek önálló, maradandó létezéssel. Minden, amit érzékelünk – a formák, hangok, gondolatok, érzelmek és tapasztalatok – a tudat megjelenései.

Ha mélyen megvizsgáljuk a tudat természetét, különös felismerésre jutunk. A Bölcsesség Tökéletessége tanításai szerint: "A tudat nem létezik önálló dologként, természete mégis tiszta ragyogás." Ez azt jelenti, hogy a tudatot nem lehet tárgyként megragadni, mégis minden tapasztalat forrása.

Amit általában tudatnak nevezünk, valójában a zavarodott elme. Ez a tudat folyamatosan sodródik a vágy, a harag és a tudatlanság hullámain. Egy váratlan találkozás egy baráttal vagy ellenséggel elegendő ahhoz, hogy ragaszkodás vagy ellenszenv jelenjen meg bennünk. Ha ezeket az érzéseket nem ismerjük fel időben, gyorsan megerősödnek, és újabb karmikus mintázatokat hoznak létre.

Bármilyen erősnek is tűnjenek azonban ezek a gondolatok és érzelmek, természetük szerint üresek. Felbukkannak, egy ideig fennmaradnak, majd eltűnnek. Olyanok, mint a felhők az égen: megjelennek, formát öltenek, majd nyomtalanul feloszlanak.

Amikor felismerjük a tudat valódi természetét, a gondolatok többé nem tudnak becsapni bennünket. Valahányszor egy gondolat felmerül, egyszerűen felismerjük annak ürességét. Ebben a pillanatban elveszíti erejét, és nem képes többé ragaszkodást vagy gyűlöletet kelteni.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a szenvedés külső dolgokból ered. Ezért megpróbálja elkerülni azt, amit kellemetlennek tart, és megszerezni azt, amit vonzónak talál. Ám minél inkább harcolunk a külső jelenségekkel, annál erősebben kötődünk hozzájuk. A valódi megoldás nem a világ megváltoztatása, hanem annak felismerése, hogy minden tapasztalat a tudat játékaként jelenik meg.

Érzékeléseinket a zavarodottság színezi. Ahogyan a sárgaságban szenvedő ember a fehér kagylót sárgának látja, ugyanúgy látjuk mi is torzan a világot saját vágyaink és félelmeink miatt. Először érzékelünk valamit, aztán ragaszkodni kezdünk hozzá vagy elutasítjuk. Ezután cselekedeteinket a vágy, az ellenszenv vagy a közöny vezérli, és így újabb karmát halmozunk fel.

A gyakorlás lényege ennek a ragaszkodásnak az átvágása. Ehhez meg kell értenünk, hogy minden jelenség olyan, mint a délibábban látott víz: látható, mégis megfoghatatlan. A szép formák nem képesek valódi boldogságot adni a tudatnak, a csúf formák pedig nem árthatnak neki.

Amikor elengedjük a reményt és a félelmet, a vonzódást és az ellenszenvet, fokozatosan kialakul a belső egyensúly. Megértjük, hogy minden tapasztalat saját tudatunk megjelenése.

A gondolatok természetük szerint olyanok, mint a szivárvány fényei, amelyek egy kristályon áthaladó napfényből születnek. Gyönyörűek és változatosak, mégsem rendelkeznek szilárd létezéssel. Ugyanígy a szeretet, az együttérzés, a vágy, a harag vagy bármely más gondolat sem különbözik az ürességtől.

Ha a gondolatot keletkezésének pillanatában felismerjük, magától feloldódik. A zavaró érzelmek összeomlanak, nem keletkezik negatív karma, és a szenvedés láncolata megszakad.

Ahogy a gyakorlás elmélyül, egyre inkább feltárul bennünk a velünk született buddha-természet. Az együttérzés, a bölcsesség és az odaadás természetes módon növekedik. Olyan ez, mint amikor a nap sugarait egy nagyító fókuszálja: erejük megsokszorozódik.

Végül felismerjük, hogy a szamszára és a nirvána valamennyi jelensége a tudat alkotása, a tudat valódi természete pedig eredendően üres és tiszta. E felismerésből bölcsesség születik, amely úgy terjed, mint a tűz egy száraz erdőben.

Amikor valóban felismerjük a tudat természetét, a jó és rossz, a tiszta és tisztátalan, a vonzó és taszító fogalmai elveszítik hatalmukat. Minden egyetlen ízzé válik: a tudat határtalan, tiszta és eredendően szabad természetének közvetlen megtapasztalásává.

Az emberi élet ritka lehetősége

Sokan szeretnének magas és mély tanításokat hallani, mégis gyakran megfeledkeznek arról, hogy a valódi fejlődés az alapokkal kezdődik. Nem az a fontos, hogy az égig érő filozófiákat ismerjük, hanem hogy a tanításokat valóban beépítsük az életünkbe. Először meg kell tanulnunk elfordulni a hiábavaló világi elfoglaltságoktól, fejlesztenünk kell a szeretetet és az együttérzést, majd ezekre az alapokra épülhet minden magasabb megvalósítás.

A buddhista hagyomány szerint a megszabadulás útján nélkülözhetetlen egy hiteles spirituális tanító. Ahogyan a vitorla segíti a hajót az óceán átszelésében, úgy vezeti a tanító a gyakorlót a tudatlanság és a szenvedés hullámain keresztül. A Buddha, a Dharma és a Szangha áldása mindig jelen van, de csak akkor válik élő tapasztalattá, ha hit és odaadás nyitja meg felé az elménket.

Az akadályok nem csupán kellemetlen körülményekből születhetnek. Néha éppen a kedvező helyzetek sodornak el bennünket a gyakorlástól. Ezért a gyakorlónak olyanná kell válnia, mint a föld, amely egyformán hordoz minden élőlényt, anélkül hogy különbséget tenne jó és rossz között. A nehézségek nem gyengíthetik, hanem erősíteniük kell a gyakorlást. Ahogy a szél nem oltja ki a nagy tüzet, hanem még magasabbra szítja a lángokat, úgy a megpróbáltatásoknak is mélyíteniük kell bölcsességünket.

Különösen fontos a türelem gyakorlása. Ha valaki bánt bennünket, tekintsünk rá tanítóként, aki lehetőséget ad arra, hogy felismerjük saját haragunkat és ragaszkodásunkat. Ne a bosszú lehetőségét keressük, hanem azt kívánjuk, hogy egyszer mi is segíthessünk neki. A valódi ellenség nem a külső személy, hanem a saját haragunk.

Ha mélyen megvizsgáljuk a helyzetet, láthatjuk, hogy a sértett, a sértő és maga a sérelem is üres a maradandó létezéstől. Olyanok, mint az égbolton átvonuló felhők. Amikor ezt felismerjük, a harag elveszíti erejét. Ha a bennünk lévő haragot legyőzzük, többé nem marad külső ellenség sem.

Dilgo Khyentse Rinpocse gyakran emlékeztetett arra, milyen ritka az emberi élet. A világ milliárdjai közül csak kevesen ismerik fel ezt a lehetőséget. Még kevesebben fordulnak a Dharma felé, és azok közül is csak kevesen tartanak ki a gyakorlásban. Azok pedig, akik valóban megvalósítják a tanításokat, olyan ritkák, mint a hajnalban még látható csillagok az éjszakai égbolt megszámlálhatatlan csillagaihoz képest.

Ha nem ismerjük fel emberi életünk értékét, éveinket jelentéktelen elfoglaltságokkal és figyelemelterelésekkel pazaroljuk el. Amikor pedig életünk véget ér, rájövünk, hogy semmi igazán maradandót nem hoztunk létre. Ha azonban felismerjük ezt a ritka lehetőséget, minden energiánkat a Dharma gyakorlására fordítjuk.

A múlt nagy mesterei sem különleges lényekként születtek. Ugyanolyan emberek voltak, mint mi. Az tette őket naggyá, hogy találkoztak a tanítással, hiteles mestereket követtek, és egész életüket a kapott útmutatások gyakorlásának szentelték. Ennek köszönhetően váltak a bölcsesség és az együttérzés élő példáivá.

Ez a tanítás egyszerű, mégis mély üzenetet hordoz: az emberi élet rendkívül ritka és értékes. Ne pazaroljuk el. Használjuk arra, hogy szeretetet, türelmet és bölcsességet fejlesszünk, mert ezek azok a kincsek, amelyek túlmutatnak életünk minden mulandó körülményén.