Dr. Andrea Loseries-"A felszabadulás kapui"

A 16. Karmapa nyugati tanítványa, aki a Himalája kolostoraiból az indiai hamvasztóhelyekre vezető utat választotta

Kevés nyugati buddhista gyakorló mondhatja el magáról, hogy életének több mint fél évszázadát Tibet spirituális hagyományainak tanulmányozásával, gyakorlásával és kutatásával töltötte. Még kevesebben vannak azok, akik nemcsak könyvekből és kolostorokból ismerték meg ezt a világot, hanem a legszélsőségesebb körülmények között is megtapasztalták annak lényegét.

Dr. Andrea Loseries tudós, kutató, fordító és tantrikus gyakorló. Életútja a párizsi egyetemek előadótermeiből a Himalája eldugott kolostorain át az indiai hamvasztóhelyekig vezetett. Története egyszerre kalandos utazás, spirituális keresés és tanúságtétel arról, hogy a buddhista tanítások valódi ereje nem az elméletekben, hanem a közvetlen tapasztalatban rejlik.

Egy fénykép, amely mindent megváltoztatott

Andrea mindössze tizenkilenc éves volt, amikor először hallott a 16. Karmapáról, 16. Karmapa. Nem találkozott vele személyesen. Nem hallotta tanítani. Csupán látott egy fényképet, hallott róla néhány történetet, és valami mélyen megmozdult benne.

Később úgy emlékezett vissza erre az időszakra, hogy egyszerűen tudta: azt találta meg, amit egész életében keresett.

A legtöbb ember számára egy ilyen érzés talán múló benyomás marad. Andrea azonban komolyan vette. Úgy gondolta, ha valóban kapcsolatba akar kerülni a Karmapával, akkor neki kell alkalmazkodnia. Nem várhatja el, hogy mestere megtanuljon nyugati nyelveket. Ezért beiratkozott a Sorbonne tibeti nyelvi képzésére. A döntés meghatározta egész életét.

Miközben társai hagyományos egyetemi pályára készültek, ő egyre mélyebben merült el a tibeti nyelv, történelem és buddhista filozófia tanulmányozásában. Nem egyszerűen tudományos érdeklődés vezette. Tudni akarta, hogyan gondolkodnak azok a mesterek, akiknek tanítványává kívánt válni.

Út a Himalájába

Az 1970-es évek elején a Himalája még egészen más világ volt, mint napjainkban. Nem volt internet. Nem léteztek online tanítások. Nem lehetett néhány kattintással beavatásokat vagy buddhista könyveket találni. Aki tanulni akart, annak utaznia kellett.

Andrea Indiába költözött, hogy közelebb kerüljön azokhoz a mesterekhez, akikről addig csak hallott. Hosszú hónapok teltek el vízumkérelmekkel, utazásokkal és várakozással.

Amikor végül eljutott Szikkimbe, és személyesen találkozott a Karmapával, úgy érezte, mintha egy régi kapcsolat folytatódna.

Korábban számtalan álma és látomása volt róla. A találkozás ezért nem sokkolta vagy lepte meg. Inkább olyan volt, mintha valami régóta ismert valóság öltött volna végre fizikai formát.

Egy alkalommal a Karmapa tanítványok egy csoportjához beszélt. Andrea és társai akkoriban még csak kezdő tibeti nyelvtanulók voltak. Beszéd közben a Karmapa egyszer csak rámutatott Andreára, és azt mondta:

– Te fordítasz.

Andrea megdöbbent. Nem tartotta magát elég felkészültnek. Mégis azt tapasztalta, hogy valahogyan érti, amit mestere mond. Ez lett fordítói és tolmácsi szolgálatának kezdete.

Kalu Rinpocse és a régi idők tanulása

A Karmapa nem tartott rendszeres filozófiai kurzusokat. Tanítványait gyakran más mesterekhez küldte tanulni. Így került Andrea Kalu Rinpoche közvetlen közelébe.

Abban az időben még csak néhány nyugati tanítvány volt jelen. Nem léteztek professzionális fordítások, kiadott tananyagok vagy internetes előadások. A tanulás közvetlenül a mester lábainál zajlott.

Egy kis faluban, egyszerű körülmények között.

A tanítványok együtt végezték az előkészítő gyakorlatokat, küzdöttek a nyelvvel, próbálták megérteni a tanításokat, és lassan alakult ki bennük a buddhista út alapja.

Andrea később úgy fogalmazott, hogy ma már szinte minden tanítás elérhető könyvekben vagy az interneten, mégis hiányzik valami abból a korszakból. A közvetlenség. A személyes kapcsolat. Az a különleges légkör, amelyet semmilyen digitális eszköz nem tud visszaadni.

Hat hónap a Karmapa mellett

Életének egyik legmeghatározóbb eseménye akkor következett be, amikor a 16. Karmapa váratlanul meghívta őt első nyugati körútjára.

Andrea addig a Himalája szerény körülményei között élt. Olyan helyeken lakott, ahol nem volt villany, vezetékes víz vagy rendes komfort. Néhány nappal később Manhattan elegáns éttermeiben találta magát.

A kontraszt szinte felfoghatatlan volt.

Diplomaták, polgármesterek, vallási vezetők és hírességek fogadták a Karmapát. Mindenütt ünnepségek, fogadások és hivatalos események várták őket.

A Karmapa különös figyelmet fordított Andrea megjelenésére is. Azt szerette volna, hogy a tibeti kultúrát méltó módon képviselje, ezért gyakran tibeti öltözékben jelent meg mellette.

Andrea később tréfásan azt mondta:

"Falusi lányként indultam a Himalájából, és hölgyként tértem vissza."

Mégis hangsúlyozta, hogy a külsőségek mögött valami sokkal fontosabb történt. Hat hónapon át szinte folyamatosan a Karmapa jelenlétében lehetett. Ezt a tapasztalatot egész életének egyik legfontosabb ajándékának tartja.

Menekülés a tömegek elől

A legtöbb tanítvány minden lehetőséget megragadott volna, hogy további beavatásokon és nagyszabású szertartásokon vegyen részt. Andrea azonban másképp reagált.

Amikor a nyugati körút véget ért, és lehetősége nyílt volna újabb hónapokat tölteni hatalmas vallási összejöveteleken, meglepő döntést hozott.

Elég volt.

Úgy érezte, nincs ideje feldolgozni mindazt, amit kapott. Nem újabb tanításokra vágyott. Meditálni akart.

A Karmapa elé járult, és közölte vele, hogy hamvasztóhelyre szeretne menni.

A válasz váratlan volt.

A Karmapa nem próbálta lebeszélni. Ehelyett azt mondta:

– Ott találkozni fogsz korábbi életeim tanítványaival.

Ez a mondat új fejezetet nyitott Andrea életében.

A hamvasztóhely mint tanító

A legtöbb ember számára a hamvasztóhely a félelem, a veszteség és a halál helye. A tantrikus hagyományban azonban más jelentése van.

A halottégető helyeken megszűnnek azok az illúziók, amelyekhez a hétköznapi életben ragaszkodunk. A szépség, a gazdagság, a társadalmi státusz és az önmagunkról alkotott kép ugyanarra a végpontra jut.

Andrea ezért nevezi ezeket a helyeket a "felszabadulás kapuinak".

Itt tanulta meg igazán, mit jelent a mulandóság. Itt tanulta meg azt is, hogy a buddhista út nem a kellemes érzések kereséséről szól, hanem a valósággal való közvetlen találkozásról.

"A hamvasztóhelyen nincs tiszta és tisztátalan. Ott kezdődnek a felszabadulás kapui." 

Chatral Rinpocse és a félelem legyőzése

Később Andrea Chatral Rinpoche vezetésével a csöd gyakorlatot tanulmányozta. Mestere nem bonyolult elméleteket adott át neki.

Egyszerű utasításokat adott.

Menjen ki egyedül az éjszakába. Ne vigyen magával lámpát. Ne meneküljön el. Maradjon ott.

A sötétségben.

A dzsungel és a hamvasztóhely határán.

Andrea így találkozott a saját félelmeivel. Kígyók, skorpiók és más állatok rendszeresen megjelentek a gyakorlóhelyeken. A kihívás azonban nem elsősorban fizikai volt.

A valódi kérdés az volt: mi történik a tudattal, amikor már nincs hová menekülni?

A csöd hagyomány szerint a gyakorló ilyenkor nem a külvilág démonjaival találkozik, hanem saját ragaszkodásaival, félelmeivel és illúzióival.

Tudós és gyakorló egy személyben

Andrea életének egyik különlegessége, hogy soha nem választotta szét a tudományt és a spiritualitást.

Doktori kutatásai során a tibeti vallási művészetet, a csontból készült rituális tárgyakat, a Bon hagyomány történetét és a tantrikus ikonográfiát vizsgálta. Miközben mély odaadással követte mestereit, mindig fontosnak tartotta a történelmi források és szövegek alapos tanulmányozását.

Úgy vélte, a tudományos kutatás segít megőrizni a tisztánlátást. A hit és a kritikus gondolkodás nem egymás ellenségei, hanem ugyanannak az útnak két oldalai.

Ez a szemlélet különösen értékes egy olyan korban, amikor sokan vagy kizárólag a hitet, vagy kizárólag a racionalitást fogadják el.

A tisztaság és tisztátalanság illúziója

Andrea egyik legmélyebb felismerése a hamvasztóhelyeken született meg.

A hétköznapi világ folyamatosan különbséget tesz tiszta és tisztátalan, elfogadható és elfogadhatatlan között. A tantrikus szemlélet azonban azt tanítja, hogy ezek a határok végső soron az elme alkotásai.

A hamvasztóhelyen együtt ültek azokkal az emberekkel, akiket a társadalom gyakran megvetett vagy elkerült. Beszélgettek a halottégetőkkel, osztoztak a mindennapok valóságában, és megtanulták felismerni azt, amit a buddhista hagyomány "egyetlen íznek" nevez.

A születés és a halál, a szépség és a bomlás, az öröm és a fájdalom ugyanannak a létezésnek a részei.

Andrea szerint a hamvasztóhely pontosan ezért válhat a felszabadulás helyévé.

Az asszonyok a hamvasztóhelyeken

Kutatásai és saját tapasztalatai során Andrea arra is felfigyelt, hogy a hamvasztóhelyeken élő nők története gyakran eltér a férfiakéitól.

Sok nő nem tudatos spirituális választásból került oda, hanem azért, mert az élet más lehetőséget nem hagyott számára. Özvegység, családi tragédiák vagy társadalmi kirekesztettség sodorta őket ezekre a helyekre.

Andrea évtizedeken át élt együtt olyan nőkkel, akiknek a hamvasztóhely jelentette az egyetlen menedéket.

Történeteik egyszerre szívszorítóak és inspirálóak.

A szenvedésből gyakran mély belső erő született.

Mit őrzött meg Tibet?

Az interjú egyik legfontosabb részében Andrea felidézte a 14. Dalai Láma, 14th Dalai Lama szavait.

A tibeti kultúra gazdag művészeti öröksége lenyűgöző. Aranyszobrok, díszes templomok, ritka kéziratok és felbecsülhetetlen értékű műkincsek őrzik egy ősi civilizáció emlékeit.

A Dalai Láma szerint azonban nem ezek jelentik Tibet legnagyobb ajándékát a világnak.

A valódi örökség a kölcsönös függés megértése.

Annak felismerése, hogy semmi sem létezik önmagában, minden kapcsolatban áll mindennel.

Ez a bölcsesség ma talán fontosabb, mint valaha.

Ötven év ugyanazon az úton

Ma, több mint ötven évvel az első himalájai utazás után, Andrea továbbra is rendszeresen látogatja a hamvasztóhelyet.

Nem a különlegesség kedvéért. Nem azért, hogy bizonyítson valamit.

Egyszerűen azért, mert ott érzi otthon magát.

Meditációja ma már sokkal egyszerűbb, mint fiatalkorában. Kevesebb a forma, kevesebb a szertartás és több a közvetlen jelenlét.

A hosszú évtizedek tapasztalata mintha ugyanarra a felismerésre vezette volna vissza:

a tudat természetének felismerése fontosabb minden külső körülménynél.

Talán ezért hangzik olyan hitelesen, amikor a hamvasztóhelyekről beszél. Nem a halált keresi, hanem azt a szabadságot, amely akkor jelenik meg, amikor már nem fordítjuk el a tekintetünket az élettől és annak mulandóságától.

A felszabadulás kapui nem valahol máshol vannak. Hanem ott nyílnak meg, ahol az ember hajlandó szembenézni a valósággal úgy, ahogy van.