Genro Koudela– A háború túlélőjétől a zen mesterig

A buddhizmus nyugati történetében kevés olyan tanító akad, akinek élete annyira regényes, fordulatos és tanulságos lenne, mint Genro Dai Osho. A legtöbben zen mesterként ismerték, aki évtizedeken át tanított Ausztriában, Norvégiában és Németországban, valamint meghatározó szerepet játszott az osztrák buddhizmus intézményesülésében. Ám mielőtt zen szerzetes lett volna, katona volt egy világháborúban, emigráns, művész, portréfestő, világvándor és igazságkereső. Életútja egy egész évszázad történelmét tükrözi.

Herbert Genro Koudela 1924-ben született Bécsben. Gyermekkorát a két világháború közötti Ausztria bizonytalansága határozta meg, kamaszkorára azonban már a nácizmus árnyéka vetült egész Európára. Családja nem azonosult a rendszerrel. Később úgy emlékezett vissza, hogy szülei baloldali gondolkodású emberek voltak, akik több üldözött zsidó ismerősüknek is próbáltak segíteni. Fiatalon végignézte, hogyan változnak meg emberek egyik napról a másikra, hogyan veszi át a félelem a józan ész helyét, és miként képes a gyűlölet egész társadalmakat megmérgezni. Évtizedekkel később így fogalmazott: "A háború nemcsak városokat rombol le, hanem az emberek tudatát is."

A történelem őt sem kímélte. Fiatal katonaként három évet töltött a hadseregben, szolgált a fronton és hadifogságba is került. A harcok során többször nézett szembe a halállal. Egyik visszaemlékezésében elmondta, hogy egyszer ellenséges katonák jelentek meg előtte, fegyvere a kezében volt, mégsem tudott lőni. Később így emlékezett erre: "Arra gondoltam, hogy ő is ugyanúgy élni akar, mint én. Nem tudtam meghúzni a ravaszt." A háború évei alatt több alkalommal is csodával határos módon menekült meg. Bajtársai meghaltak körülötte, lövedékek csapódtak be mellette, ő azonban sértetlen maradt. Nem szerette ezt csodának nevezni, de gyakran mondta: "Valami vezetett. Nem tudom mi, de újra és újra átsegített."

A háború végén hadifogságba került. Miközben sok ezer osztrák és német katona hosszú évekre szovjet táborokban maradt, ő váratlanul hazatérhetett. Egy adminisztratív tévedés vagy különös szerencse folytán a neve a szabadon bocsátottak listájára került. Később ezt életének egyik első nagy ajándékaként emlegette. Úgy érezte, mintha kapott volna egy második esélyt.

Ausztriába visszatérve azonban nem találta a helyét. Bár Bécs nem szenvedett annyit, mint sok német város, a háború nyomai mindenütt láthatóak voltak. Nemcsak az épületeken, hanem az emberek lelkében is. Egyre erősebben érezte, hogy új életet kell kezdenie. 1948-ban Hollandiába költözött, majd Angliába, később Kanadába, végül az Egyesült Államokba. Egy alkalommal nevetve mondta: "Ha lehetett volna, a Holdra költözöm. Csak minél messzebb akartam kerülni mindattól, amit Európában láttam."

Amerikában Philadelphia lett az otthona. Művészeti tanulmányokat folytatott, festészetet tanult, és rövid időn belül sikeres portréfestővé vált. Gazdag családok, üzletemberek és milliomosok rendeltek tőle portrékat. Hirtelen olyan világba csöppent, amelyről korábban csak álmodni lehetett. Luxusvillák, elegáns fogadások, befolyásos emberek vették körül. Az anyagi siker azonban nem hozta meg azt, amire vágyott. Később így fogalmazott: "Azt hittem, a pénz megszünteti az emberek szenvedését. A gazdagok között tanultam meg, hogy ez nem igaz."

A felszíni jólét mögött gyakran magányt, függőségeket és belső ürességet látott. Sok gazdag emberrel találkozott, akiknek látszólag mindenük megvolt, mégsem voltak boldogok. Ez mély nyomot hagyott benne. Egyre erősebben kezdte keresni az élet valódi értelmét. Először keresztény kolostorokat látogatott, hosszabb időt töltött bencés szerzetesek között, és komolyan foglalkoztatta a szerzetesi élet gondolata. A csend, az önfegyelem és az elmélkedés vonzotta, de úgy érezte, még mindig nem találta meg azt, amit keresett.

Fordulópontot jelentett életében egy egyhetes meditációs elvonulás. Akkor még szinte semmit sem tudott a meditációról. Egyszerűen leült és figyelte a légzését. Valami rendkívülit várt, de semmi különös nem történt. Évekkel később nevetve mesélte: "Csak ültem és vártam, hogy történjen valami. Természetesen nem történt semmi." Ez a hét azonban előkészítette azt a találkozást, amely mindent megváltoztatott.

1972-ben megismerkedett Kyozan Joshu Sasaki Róshival, a 20. század egyik legismertebb rinzai zen mesterével. A találkozás pillanatát egész életében meghatározónak tartotta. Nem tudta pontosan megmagyarázni, miért, de azonnal felismerte, hogy megtalálta a tanítóját. Később azt mondta: "Harminc másodperc elég volt."

Ezután radikális döntést hozott. Eladta a házát, megvált szinte minden tulajdonától, és Kaliforniába költözött a Mt. Baldy Zen Centerbe. A három hónaposra tervezett gyakorlásból végül hét év lett. A zen központban hajnali háromkor kezdődött a nap. Meditáció, fizikai munka, újabb meditáció, tanítások és koanok követték egymást. A gyakorlás kemény volt. Télen havat lapátoltak, épületeket javítottak, nyáron a központ fenntartásán dolgoztak. A meditáció nem különült el az élettől. Minden tevékenység a gyakorlás részévé vált.

Az első években rettenetesen fájt a háta a hosszú ülésektől. Egy idő után azonban különös felismerésre jutott. A fájdalom nem tűnt el, de megszűnt személyes problémának lenni. "A fájdalom ott volt, de már nem az én fájdalmam volt. Ugyanolyan jelenséggé vált, mint az eső vagy a szél." Ezt tartotta a zen egyik legfontosabb tanításának: nem a körülmények eltüntetését, hanem a hozzájuk való viszony átalakulását.

1973-ban szerzetesi fogadalmat tett, később zen pappá szentelték. Mestere hamarosan tanítói feladatokkal bízta meg. Úgy tűnt, egész hátralévő életét Amerikában fogja tölteni. Ekkor azonban újabb fordulat következett. Édesapja súlyosan megbetegedett. Több mint harminc év távollét után visszatért Ausztriába, hogy gondját viselje. Sok tanítványát meglepte a döntése, ő azonban természetesnek érezte. "Egyszerűen tudtam, hogy haza kell mennem."

Apja halála után Ausztriában maradt. Bécsben létrehozta a Bodhidharma Zendót, amely rövid idő alatt az osztrák zen buddhizmus egyik legfontosabb központjává vált. Tanítványok százai fordultak meg nála az évek során. Aktív szerepet vállalt az Osztrák Buddhista Vallási Közösség létrehozásában, majd 1987 és 2001 között annak elnökeként szolgált. Később tiszteletbeli elnökké választották.

Genro Daisó különösen fontosnak tartotta, hogy a buddhizmus ne egyszerűen ázsiai formáiban jelenjen meg Európában. Gyakran hangsúlyozta: "Ne a templomokat másoljuk. Az ébredést kell megértenünk." Úgy vélte, hogy a nyugati buddhizmusnak saját kulturális formáit kell megtalálnia. Nem a japán, kínai vagy tibeti külsőségek átvételét tartotta fontosnak, hanem a tanítás lényegének megértését.

Idős korában egy különös élményről is beszélt. Egy utazás során rájött, hogy otthon felejtette létfontosságú gyógyszereit. Ahelyett, hogy pánikba esett volna, egyszerűen lefeküdt aludni. Az éjszaka folyamán mély békét tapasztalt. Nem voltak gondolatok, félelmek vagy emlékek, csak határtalan nyugalom. Később így írta le: "Végtelen kék tér volt. Tökéletes béke. Ha a halál ilyen, akkor nincs mitől félni."

Egész életének egyik legfontosabb tanácsa rendkívül egyszerű volt. Amikor megkérdezték, mit üzenne a fiatalabb generációknak, röviden csak ennyit mondott: "Ne vegyétek magatokat túl komolyan." Ez a mondat jól összefoglalja egész személyiségét. Mély bölcsesség, humor, egyszerűség és közvetlenség jellemezte.

Genro Daisó 2010. november 28-án hunyt el hosszú betegség után, amelyet tanítványai szerint figyelemre méltó nyugalommal viselt. Háborúkat élt túl, kontinenseket járt be, lemondott a gazdagságról, kolostorokban élt, tanítványok százait vezette és jelentős szerepet játszott a buddhizmus nyugati meghonosításában. Életének története azt mutatja, hogy a legnagyobb utazás nem országokon és óceánokon át vezet, hanem saját tudatunk mélyére. Ahogy ő maga mondta egyszer: "Amit keresünk, soha nem volt távol. Csak meg kell állnunk, hogy észrevegyük."