Jennifer Grant-Három év a világon kívül

Jennifer Grant  koncertzongorista története a tibeti buddhizmus hároméves elvonulásáról 

A világ odakint tovább mozgott. Emberek munkába indultak, szerelmek kezdődtek és értek véget, kormányok változtak, új technológiák jelentek meg, és az élet napról napra megtette azt, amit mindig: haladt tovább. Jennifer Grant azonban mindebből alig látott valamit. Egy havas hegyvidéki házban élt a Sierra Nevada hegyei között, egy olyan helyen, amelynek ajtaja három éven át nem azért maradt zárva, mert valaki fogva tartotta, hanem mert ő maga döntött úgy, hogy nem lép ki rajta.

Korábban koncertzongoristának készült. Alap- és mesterdiplomát szerzett zongora előadóművészként, tanított, fellépett, és olyan életet élt, amelynek ritmusát a zene, a gyakorlás és a teljesítmény határozta meg. Aztán valami lassan megváltozott benne. Először könyveket olvasott. Majd meditációs központokat keresett fel. Rövidebb elvonulásokra ment, aztán hosszabbakra. Egy idő után már nem az volt a kérdés számára, hogy akar-e elvonulni a világtól, hanem az, hogy mennyi időre.

Eredetileg Ázsiába készült. Egy vagy két évet akart Délkelet-Ázsiában tölteni, talán szerzetesi fogadalmat tenni, és teljesen a gyakorlásnak szentelni magát. Ekkor hallott először arról, hogy tanítója vezetésével hároméves tibeti buddhista elvonulás készül. Heteken át nem tudott dönteni. Ázsia vagy a három év. Minden vasárnap feltették neki ugyanazt a kérdést: eldöntötte már?

Egyik alkalommal ismét nemet akart mondani.

Ehelyett saját magát hallotta válaszolni:

Igen. Megcsinálom a hároméves elvonulást.

A válasz őt magát lepte meg a legjobban.

Néhány évvel később egy házban élt a Tahoe-tó közelében két másik gyakorlóval. A nappaliból szentélyterem lett. A ház alsó részét fallal választották ketté, hogy mindenkinek saját gyakorlóhelye legyen. A külvilággal való kapcsolat szinte teljesen megszűnt. Nem jártak boltba. Nem találkoztak a szomszédokkal. Élelmiszert ismeretlen emberek hagytak az ajtó előtt. Tanítójuk havonta egyszer érkezett, átadta a következő tanításokat, majd ismét elment.

Az első hónapokban egyik társuk nem bírta tovább, és távozott.

Ketten maradtak.

A napok hajnal előtt kezdődtek. Egyéni gyakorlatok, közös Zöld Tara-szertartás, reggeli, újabb meditációs ülés, ebéd, délutáni gyakorlat, esti védelmező szertartások, Csenrézi-gyakorlat, majd újabb meditáció egészen lefekvésig. Másnap ugyanez kezdődött elölről. És azután ismét. Hónapokon át. Éveken át.

Jennifer Grant később azt mondta: voltak pillanatok, amikor úgy érezte, egyetlen újabb szertartást sem képes elvégezni. Nem tud még egy púdzsát végigcsinálni. Elérte emberi teljesítőképességének határát.

Aztán felfedezte, hogy a határ nem ott van, ahol gondolta.

A három év alatt odakint méteres hó hullott. Néha lapátot kellett ragadniuk, hogy tanítójuk autóját kiszabadítsák. Az elvonulás első napjaiban pedig, miközben Jennifer egyedül ült a szobájában és mantrát recitált, mozgást látott az ablaka előtt.

Felnézett.

Egy hatalmas medve állt odakint.

Évekkel később úgy emlékezett erre a pillanatra, mintha maga a hegyvidék jött volna el megnézni, kik költöztek a házba. Mintha a hely szelleme egyetlen rövid pillanatra megállt volna az ablak előtt, majd tudomásul vette volna jelenlétüket.

Három évvel később, amikor az elvonulás véget ért, ismét megjelent egy medve.

Addigra azonban Jennifer Grant számára már nem az volt a kérdés, hogyan lehet három évig bent maradni.

Hanem az, hogyan lehet újra kijönni.

A zongorától a csendig

Mielőtt Jennifer Grant három évre bezárta volna maga mögött egy hegyi ház ajtaját, az élete középpontjában nem a meditáció, hanem a zene állt. Klasszikus zongoristának tanult, előbb az Indiana Egyetemen szerzett diplomát zongora előadóművészetből, majd Kaliforniába költözött, ahol a California Institute of the Arts hallgatójaként folytatta tanulmányait. A zene nem egyszerűen érdeklődési terület vagy hobbi volt számára. Ez volt a hivatása, a megélhetése és az a világ, amelyben hosszú éveken át önmagát elképzelte. Zongorát tanított, fellépett, gyakorolt, és egy olyan mesterségben próbált egyre mélyebbre jutni, amely önmagában is fegyelmet, ismétlést és rendkívüli összpontosítást követel.

Talán ezért sem teljesen véletlen, hogy amikor spirituális keresése komolyabbá vált, nem elégedett meg azzal, hogy időnként elolvasson egy könyvet vagy meghallgasson egy tanítást. Valamit keresett, amit valóban gyakorolni lehet.

A buddhizmussal még Indianában találkozott, de Kaliforniába költözése után kezdett komolyabban foglalkozni vele. Olvasott a mahájána hagyományról, olvasott a théraváda buddhizmusról, és különböző központokat látogatott, hogy ne csupán elméletből ismerje meg őket. Az első találkozása a vadzsrajána világával azonban nem hozta meg azt az azonnali felismerést, amelyről a spirituális életrajzok oly gyakran beszélnek. Éppen ellenkezőleg. Túl soknak érezte.

A színek, a képek, a rituálék, a formák és az állandó történés szinte ránehezedett. Saját elméjét akkoriban amúgy is zajosnak élte meg, és egy olyan hagyomány, amely első pillantásra még több hanggal, szimbólummal és mozgással fogadta, nem tűnt számára természetes otthonnak. A théraváda egyszerűsége sokkal közelebb állt ahhoz, amire szüksége volt. Leülni. Figyelni. Csendben maradni. Nem hozzáadni valamit az elme zajához, hanem lassan észrevenni magát a zajt.

Egy új-mexikói elvonulás változtatta meg igazán az életét. A programot a Spirit Rock Meditation Center tanítói vezették, Jennifer pedig már az első komolyabb elvonulás során felismerte, hogy valami olyasmire talált, amit nem akar többé elveszíteni. Nem egyszerűen tetszett neki a meditáció. Nem csupán érdekesnek találta. Úgy érezte, ez az ő útja.

Ezután Észak-Kaliforniába költözött, hogy közelebb legyen azokhoz a közösségekhez és tanítókhoz, akik mellett rendszeresen gyakorolhat. Egy ideig maga is a Spirit Rock környezetében élt és dolgozott, miközben egyre több elvonuláson vett részt. Egyhetes, kéthetes, háromhetes programokat kapcsolt egymáshoz. A kettő között zongorát tanított, hogy eltartsa magát, majd amikor lehetősége nyílt rá, újra visszatért a csendbe.

Lassan különös ritmusa alakult ki az életének. Tanítás, munka, elvonulás. Aztán újra munka, majd újabb elvonulás.

Ekkor még mindig a théraváda hagyomány állt hozzá a legközelebb. A tibeti buddhizmus azonban közben csendesen visszatért az életébe.

Barátai egyre többször beszéltek neki egy tanítóról, Láma Paldenről, aki vasárnaponként a saját otthonában tartott tanításokat a kaliforniai San Anselmóban. A közösség akkor még kicsi volt. Nem nagy templomban vagy látványos buddhista központban találkoztak, hanem egy nappaliban. Jennifer végül elment.

Ez a második találkozás a vadzsrajánával egészen más volt, mint az első.

Talán ő változott meg időközben. Talán már elegendő csendet talált magában ahhoz, hogy a színek és rituálék mögött valami mást is észrevegyen. Talán egyszerűen megtalálta azt a tanítót és azt a közösséget, amelyhez kapcsolódni tudott. Bármi történt is, rendszeresen visszajárt a vasárnapi összejövetelekre.

És ebben a nappaliban hallott először a hároméves elvonulásról.

Az elképzelés nem azért döbbentette meg, mert túl radikálisnak találta. Éppen ellenkezőleg. Addigra már ő maga is egyre hosszabb gyakorlási időszakokra vágyott. Komolyan fontolgatta, hogy egy vagy két évre Délkelet-Ázsiába utazik. Talán felveszi a szerzetesi fogadalmakat, amennyire azt az adott hagyomány és az ő helyzete lehetővé teszi. Talán egyszerűen eltűnik egy időre abból az életből, amelyben mindig újra meg kellett szakítania a gyakorlást azért, hogy visszatérjen dolgozni.

Már nem az volt a kérdés, akar-e hosszú elvonulást.

Hanem az, hogy hol.

Az egyik lehetőség Ázsia volt. A másik egy hároméves tibeti buddhista elvonulás Láma Palden vezetésével.

Jennifer sokáig képtelen volt dönteni.

Az egyik barátnője azonban, aki maga is készült a hároméves elvonulásra, vasárnapról vasárnapra feltette neki ugyanazt a kérdést.

– Eldöntötted már?

– Még nem.

Egy hét múlva újra.

– Eldöntötted már?

– Még gondolkodom.

Így ment ez hosszú időn át. Jennifer fejében újra és újra megjelent Ázsia, a théraváda gyakorlás, a szerzetesi élet lehetősége, majd a másik oldalon a tibeti hagyomány, a tanító, akit már ismert, és egy olyan elvonulás, amelynek pontos szerkezete és útja volt.

Aztán egy vasárnap ismét elhangzott a kérdés.

Jennifer ezúttal is arra számított, hogy ugyanazt fogja válaszolni.

Még nem tudom.

De nem ezt mondta.

– Igen. Megcsinálom a hároméves elvonulást.

A saját hangja lepte meg a legjobban.

Később úgy emlékezett vissza erre a pillanatra, mintha a válasz nem abból a részéből érkezett volna, amely hetek óta mérlegelt, érvelt és összehasonlított. Mintha valami mélyebb helyről szólalt volna meg benne. A döntés már megszületett, csak a gondolkodó elme még nem értesült róla.

Attól a pillanattól kezdve nem volt többé kérdés.

De kimondani, hogy valaki három évre elvonul, egészen más, mint valóban megtenni. Egy ilyen elvonuláshoz nem elég meditációs párnát és néhány könyvet becsomagolni. Tanítót kellett találni, átadásokat és beavatásokat kellett kapni, helyet kellett keresni, meg kellett szervezni az ellátást, és fel kellett készülni arra, hogy amikor végül becsukódik a kapu, az ember hosszú ideig nem lép ki rajta.

Hárman készültek.

Nem volt kolostoruk. Nem állt rendelkezésükre hatalmas elvonulóközpont. Nem várt rájuk külön szakács, személyzet és állandó bentlakó elvonulásmester. Három nyugati nő volt, egy tanító, egy hagyomány és egy terv, amelyhez még házat is kellett találniuk.

Városról városra, vidéki területről vidéki területre jártak, bérelhető ingatlanokat néztek, és próbálták elképzelni, melyik helyen lehetne három éven át úgy élni, hogy a külvilág szinte teljesen megszűnjön körülöttük.

Végül a közösség egyik tagja ajánlott fel egy házat a Tahoe-tó környékén.

Egy egyszerű hegyi házat a Sierra Nevada hóval borított hegyei között.

A hely nem hasonlított egy tibeti kolostorra. Egy csendes amerikai üdülőövezetben állt, olyan házak között, amelyek többségét csak hétvégente használták. Éppen ez tette alkalmassá. Nem voltak teljesen elvágva a civilizációtól, mégis hosszú időszakokra szinte teljes csend borult a környékre.

A nappaliból szentélytermet készítettek. Sorsot húztak, ki melyik hálószobát kapja. A földszinti részt egy új fallal kettéosztották, hogy külön gyakorlóhelyeket alakítsanak ki.

Mielőtt azonban beléphettek volna, még hátravolt valami.

2001 októberében Indiába utaztak, hogy megkapják azokat a beavatásokat és átadásokat, amelyekre az elvonulás gyakorlataihoz szükségük volt.

Ekkor az út már valóban elkezdődött.

Hamarosan bezárult mögöttük az ajtó.

És hármuk közül csak ketten maradtak bent a végéig.

Amikor bezárult a kapu

Egy hároméves elvonulás valójában nem akkor kezdődik, amikor az ember leül az első meditációhoz. Sokkal korábban elkezdődik. Jennifer Grant számára az utolsó év már maga is egyfajta búcsú volt. Tudta, hogy ha valóban be akar lépni abba az életbe, amely rá vár, nem viheti magával változatlanul mindazt, ami odakint hozzá kötődik. Nem akarta úgy elkezdeni az elvonulást, hogy félbehagyott konfliktusok, rendezetlen kapcsolatok, kimondatlan mondatok és régi sérelmek kopogjanak majd belülről az ajtón. Ezért az elvonulást megelőző évet úgy kezdte élni, mintha az volna élete utolsó éve. Stephen Levine One Year to Live című könyvével dolgozott, és megpróbálta a lehető legtöbb kapcsolatát rendezni. Elbúcsúzott attól, amitől el kellett búcsúznia. Megpróbálta elengedni mindazt, amit három évig nem vihetett magával. Nem azért, mert biztos volt benne, hogy sikerül minden terhet letennie, hanem mert pontosan tudta: odabent nem lesz hová menekülni előlük. Ez talán a hosszú elvonulások egyik legkevésbé romantikus igazsága. A külvilág kizárása nem jelenti azt, hogy az ember önmagát is odakint hagyja. Éppen ellenkezőleg. Amikor eltűnnek a telefonok, a találkozások, a munka, a vásárlás, a szórakozás és a mindennapi élet száz apró menekülőútja, az ember egy idő után ott találja maga előtt mindazt, amit addig ügyesen elkerült: a saját elméjét, a saját történetét, a saját félelmeit és a saját ismétlődő mintáit. Jennifer ezért nem akarta, hogy a hároméves elvonulás elsődlegesen három évnyi pszichológiai romeltakarítássá váljon. Már előtte dolgozni kezdett önmagán. Amennyire tudta, megpróbált felkészülni arra, hogy amikor becsukódik az ajtó, ne kelljen folyton visszafelé néznie.

Aztán elérkezett a nap. A ház készen állt. A nappali szentélyteremmé változott. A gyakorlóhelyeket kialakították. Az átadásokat megkapták. A külső ügyeket elrendezték. A kapu bezárult. Hárman voltak. A külvilág pedig egyik napról a másikra eltűnt. Nem jártak ki vásárolni. Nem sétáltak végig a környéken. Nem beszélgettek a szomszédokkal. Nem ugrottak be valahová egy kávéra. Nem volt olyan, hogy egy nehéz nap után elmennek valahová, hogy kiszellőztessék a fejüket. A ház lett a világuk. Volt egy kis hátsó udvar, ahová bizonyos felajánlásokat kivihettek, és nem messze egy patak, amelyet szintén használhattak erre, de az elvonulás határa világos volt: odabent maradnak. A külvilággal való kapcsolatot néhány ember tartotta életben. Egy helyi buddhista gyakorló vállalta, hogy bevásárol nekik. Élelmiszert hozott, felvette a postát, és mindazt elintézte, amit ők már nem tehettek meg. Később mások is csatlakoztak hozzá. Olyan emberek kezdtek segíteni a három elvonulónak, akikkel Jenniferék soha nem találkoztak. A gondozók elmentek a boltba, megvették, amire szükség volt, majd az ajtó előtt hagyták. Az elvonulók pedig odabent gyakoroltak. Évek múltán Jennifer tudta meg igazán, mi történt körülöttük. A környék lakói tudtak a házról. Tudták, hogy néhány ember hosszú időre visszavonult oda. A kis közösség lassan, szinte láthatatlanul köréjük szerveződött. Odabent azonban ebből alig érzékeltek valamit.

A napirend nem igazodott a kedvükhöz. Hajnalban keltek. Még a közös reggeli szertartás előtt egyéni gyakorlatokat végeztek a saját szobájukban. Ezután találkoztak a szentélyteremben, ahol együtt végezték a Zöld Tara-gyakorlatot és más kiegészítő szertartásokat. Rövid reggeli következett, aztán vissza a szobába. Újabb gyakorlási szakasz. Ebéd. Ismét vissza a szobába. Délutáni gyakorlás. Kora este újra összegyűltek. Védelmező gyakorlatokat végeztek, majd Csenrézi gyakorlatát és más közös szertartásokat. Ezután ismét mindenki visszatért a saját helyére. Újabb ülés. Újabb gyakorlat. Majd lefekvés előtt még egy utolsó szertartás. Másnap ugyanez kezdődött elölről. Nem egy hétig. Nem tíz napig. Nem egy hónapig. Éveken át. Jennifer később három különálló erőről beszélt, amelyek egyszerre formálták az elvonulás életét. Ott voltak maguk a buddhista gyakorlatok. Ott volt a teljes elzártság ténye. És ott volt a napirend. A három közül meglepő módon éppen a napirendet élte meg a legkeményebb tanítóként. Voltak pillanatok, amikor úgy érezte, elérte a határát. Nem tud még egy szertartást elvégezni. Nem tud még egy púdzsát végigcsinálni. Nem tud még egyszer felkelni, leülni, recitálni, vizualizálni, gyakorolni, majd másnap mindent újrakezdeni. De a napirend nem kérdezte meg, mit érez. A következő gyakorlat ideje elérkezett, és Jennifer újra leült. Később azt mondta, az elvonulás egyik legnagyobb tanítása éppen ebből született. Újra és újra azt hitte, hogy elérte saját teljesítőképességének végső határát, majd felfedezte, hogy az emberi kapacitás sokkal nagyobb annál, mint amit önmagáról feltételez. A szigorú rend, amely időnként szinte szörnyetegnek tűnt számára, végül különös módon szabadságot adott. Nem kellett eldönteni, van-e kedve gyakorolni. Nem kellett motivációt keresni. Nem kellett minden reggel újra megfogadni, hogy ma majd komolyan veszi a meditációt. A döntést már meghozták. A kapu bezárult. A következő gyakorlat pedig elkezdődött.

Csakhogy a három ember közül az egyik számára valami nem működött. Már az elvonulás elején láthatóvá vált, hogy nehézségei vannak. Jennifer és a másik gyakorló azonban nem tudta pontosan, mi történik. A társuk közben titokban beszélt Láma Paldennel. Körülbelül hat hónap telt el. Egyik nap a tanító megérkezett szokásos látogatására, és közölte velük, hogy nagyjából háromnegyed óra múlva mindannyian találkoznak a szentélyteremben. Jennifer nem sejtette, mi következik. Ott tudta meg, hogy egyik társuk elhagyja az elvonulást. A döntés már megszületett. A csomagolás már megtörtént. Ők ketten csak akkor értették meg, hogy a másik miért rendezgette az utóbbi időben a holmiját. Egy órán belül elment. Jennifer számára ez sokk volt. Egy hároméves elvonulásban az emberi kapcsolatok egészen más súlyt kapnak. Nincs nagy közösség, amely elnyeli egy ember távozását. Nincsenek új arcok. Nincs lehetőség arra, hogy valaki másnap máshová üljön ebédnél. Hárman voltak. Aztán egyszer csak ketten maradtak. A reggeli Zöld Tara-gyakorlat azonban másnap is elkezdődött. Ketten ültek a szentélyteremben. Ketten végezték az esti szertartásokat. Ketten lapátolták a havat. Ketten maradtak a házban, miközben odakint évszakok váltották egymást, és a világ tovább haladt nélkülük.

Jennifer mégsem akart elmenni. Később külön hangsúlyozta ezt. Voltak nehéz pillanatai. Volt, amikor úgy érezte, nem képes még egyetlen gyakorlatot elvégezni. Volt kimerültség, ellenállás és belső küzdelem. De egyetlen pillanat sem volt a három év alatt, amikor valóban ki akart volna lépni. Sőt. Amikor a végén kinyílt a kapu, akkor sem akart elmenni. Az első évben azonban még nagyon messze voltak ettől. Először át kellett jutniuk azon a szakaszon, amelyet Jennifer belső káoszként írt le. Az intenzív elvonulási rend sokként érte a testet és az elmét. A régi szokások még működtek, de azok a dolgok, amelyek korábban táplálták őket, eltűntek. Nem lehetett elterelni a figyelmet. Nem lehetett kiszállni. És ekkor kezdődött el a ngöndro. A leborulások. A tisztító gyakorlatok. A menedék valódi jelentésének lassú felismerése. Jennifer számára ez volt az a pont, ahol a hároméves elvonulás megszűnt egyszerűen hosszú meditációs program lenni. Valami elkezdett lebomlani. És valami más kezdett kialakulni a helyén.

Három év, három világ

Jennifer Grant később úgy emlékezett vissza az elvonulásra, mintha a három év nem egyszerűen egymást követő időszak lett volna, hanem három különálló világ. Mindegyiknek megvolt a maga feladata, saját belső logikája és saját ereje. Csak utólag látta igazán, milyen pontosan épült egymásra minden. Az első év nem azzal kezdődött, hogy valamilyen különleges, misztikus állapotba kellett volna kerülniük. Éppen ellenkezőleg. Először azzal kellett dolgozniuk, amit magukkal hoztak. A régi szokásokkal, a test ellenállásával, az elme nyugtalanságával és mindazzal, amit a külvilágban még el lehetett takarni a mindennapi élet állandó mozgásával. Az intenzív elvonulási rend kezdetben valóságos sokként érte a testet és a pszichét. Jennifer belső káoszként emlékezett erre az időszakra, és éppen ekkor kezdődtek el a ngöndro, vagyis az előkészítő gyakorlatok. Korábban már végzett ilyen gyakorlatokat, de odabent minden egészen más súlyt kapott. A leborulás többé nem egy gyakorlat volt a sok közül. A test újra és újra leereszkedett a földre, majd felemelkedett, miközben a bezártság első hónapjainak nyugtalansága, ellenállása és felkavarodása lassan utat talált magának. Jennifer úgy érezte, hogy a leborulások fizikai ereje segített átjutni a legdurvább akadályokon. Mintha a test dolgozta volna fel azt, amivel az elme még nem tudott mit kezdeni. Ezután következtek a tisztító gyakorlatok, és ezek során olyan nehéz pszichológiai tartalmak kerültek felszínre, amelyekkel az elvonulás egész ideje alatt talán ekkor volt a legnehezebb szembenéznie. Mégis éppen ezek a gyakorlatok segítették abban, hogy viszonylag gyorsan átjusson rajtuk. Nem kellett megoldania minden emléket, elemeznie minden érzést vagy új történetet építenie önmagáról. A gyakorlat ment tovább, és ő ment vele.

Az első év egyik legmélyebb felismerése számára a menedék jelentéséhez kapcsolódott. Odakint az embernek számtalan menedéke van, még akkor is, ha soha nem nevezi őket annak. Egy telefonhívás. Egy étkezés. Egy új terv. Egy utazás. Egy vásárlás. Egy beszélgetés. Egy munka, amelybe bele lehet temetkezni. Egy szórakozás, amely néhány órára elfeledteti azt, amit nem akarunk érezni. Jennifer az elvonulás kezdetén még magával vitte ezeknek a megszokott menekülési útvonalaknak az emlékét, de odabent egyik sem működött. Nem volt hová menni. Nem volt mivel elterelni a figyelmet. Ebben a helyzetben a menedék többé nem vallásos szó vagy egy szertartás kezdőmondata volt. Lassan egzisztenciális kérdéssé vált: mi az, amihez az ember valóban fordulhat, amikor minden megszokott támasza eltűnik? Jennifer számára ekkor mélyült el igazán a kapcsolat a tanítóval, Bokar Rinpocséval és az átadási vonallal. Úgy érezte, hogy a ngöndro egész folyamata pontosan oda vezeti, ahová a következő évekhez el kellett jutnia. A leborulásokkal kezdődő, majd tisztításon, felajánláson és a guruval való kapcsolat elmélyítésén át haladó út végül oda érkezett, ahol testet, beszédet és tudatot már nem lehetett ugyanúgy elkülöníteni attól a hagyománytól, amelybe belépett. Ez a kapcsolat adta meg azt az alapot, amelyre minden későbbi gyakorlat épülhetett. Jennifer utólag szinte mérnöki pontosságúnak látta a hároméves elvonulás felépítését. Először a legdurvább rétegekkel dolgoztak. Aztán megteremtették a valódi menedéket és az átadási vonallal való kapcsolatot. Ezután olyan mahájána gyakorlatok következtek, amelyek már közvetlenül szembesítették az embert saját önközpontúságával. Mert a buddhista út nem állhatott meg annál, hogy Jennifer jobban érezze magát a bezárt házban. A kérdés lassan az lett, mi történik azzal az emberrel, akit addig önmagának nevezett.

A második évben az elvonulás világa megváltozott. Az előkészítés, a tisztítás és a mahájána alapok után a hangsúly egyre inkább a jidam-gyakorlatokra került. Jennifer szavai szerint ekkor merültek el teljesen a vadzsra világában. A gyakorlás már nem csupán abból állt, hogy megfigyelték az elmét vagy megpróbálták csillapítani annak nyugtalanságát. A vadzsrajána kreatív fázisának gyakorlataiban újra és újra felépült egy másik látásmód: az ember nem a megszokott, szilárdnak hitt önmagából indul ki, hanem feloldja azt, majd a jidam alakjában, a felébredett test, beszéd és tudat világában jelenik meg újra. Egy hétköznapi életben az ilyen gyakorlatnak mindig véget vet valami. Megszólal a telefon. Dolgozni kell menni. Vacsorát kell készíteni. Találkozni kell valakivel. A hároméves elvonulásban azonban Jennifer szinte napi huszonnégy órában ebben a világban élt. Nem volt éles határ a meditáció és a következő hétköznapi feladat között, mert a következő feladat is az elvonulás része volt. Újra és újra visszatért ugyanabba a látásmódba, míg a gyakorlat már nem egyszerűen egy meghatározott időben végzett meditáció lett, hanem az a közeg, amelyben élt. Később nehezen talált szavakat arra, mit jelentett ez számára. Csak annyit tudott mondani, hogy mélységes hálát érez azért, hogy ennyi időt tölthetett teljesen elmerülve ebben a világban. A három év szerkezete itt mutatta meg igazán a saját erejét. Az első év nélkül a második nem lehetett volna ugyanaz. Előbb meg kellett lazítani azt, amihez görcsösen ragaszkodott, hogy azután valóban megnyílhasson valami más felé.

A harmadik évben újabb fordulat következett. Megkezdődtek a befejező szakasz mélyebb gyakorlatai, köztük a hat jóga és a trulkhor fizikai gyakorlatai. Jennifer már az elvonulás előtt hallott róluk, és amikor egyszer egy meditációs csoportnak megpróbálta elmagyarázni, milyen gyakorlatokat végezhet majd odabent, az emberek nevettek. Azt hitték, tréfál. A trulkhor ugyanis nem hasonlít ahhoz a mozdulatlan meditációhoz, amelyet a legtöbb nyugati ember a buddhizmussal azonosít. A testtel, a légzéssel és a finomabb energiákkal dolgozó fizikai gyakorlatok egészen másfajta képességeket követeltek. Jennifer pedig ismét ugyanazzal találkozott, amivel a szigorú napirend során már annyiszor: azzal, hogy sokkal többre képes, mint korábban gondolta. Ami az elvonulás előtt szinte elképzelhetetlennek tűnt, arra az előző két év lassan felkészítette. Később ezt a szakaszt nevezte az elvonulás motorjának. Úgy érezte, itt történt a legmélyebb átalakulás, valamiféle belső újrahuzalozás, amelyet már nem lehetett egyszerűen pszichológiai változásként leírni. Az első év megtisztította és előkészítette a talajt. A második év egy másik látásmódba merítette. A harmadik pedig olyan mélységekbe vitte a gyakorlást, amelyekről később is csak töredékesen tudott beszélni.

A riporter megpróbálta szavakba önteni, amit hallott: mintha a második év kilőtte volna őket valahová, és a harmadikban már egy másik dimenzióban éltek volna. Jennifer elmosolyodott. Igen, valami ilyesmi. Egy másik dimenzióban. De közben valóságosabban, közvetlenebbül és jelenlévőbben, mint korábban bármikor. Ennél többet nem nagyon tudott mondani. Talán nem is akart. A hosszú elvonulások világának van egy határa, amelyen túl a történet már nem fordítható le teljesen annak, aki nem élte át. Nem azért, mert titkot kell őrizni, és nem azért, mert különleges emberek különleges élményeiről van szó. Hanem mert bizonyos dolgok jelentése abból születik, hogy valaki napokon, hónapokon és éveken át végzi ugyanazt a gyakorlatot. A szó kívül marad. A tapasztalat odabent történik.

A három év alatt azonban nemcsak a belső világ változott. Odakint a Sierra Nevada hegyei között tél követte a nyarat, majd újra tél érkezett. Hatalmas mennyiségű hó hullott. Jenniferéknek időnként órákon át kellett lapátolniuk, különösen akkor, amikor Láma Palden látogatása után az autót ki kellett szabadítani. Számukra azonban a hó nem jelentette azt a bosszúságot, amit a külvilágban. Nem kellett reggel munkába indulniuk. Nem kellett forgalomban vezetniük. Nem kellett attól tartaniuk, hogy elkésnek valahonnan. Egyszerűen nézték a havat, lapátolták, amikor kellett, aztán visszatértek a gyakorláshoz. A hegyi ház lassan teljes világgá vált számukra.

Ennek a világnak volt egy különös látogatója is. Az elvonulás legelső napjaiban Jennifer a saját gyakorlóhelyén ült. Vadzsrakílaja gyakorlatát végezte, mantrát recitált, amikor mozgást vett észre az ablak előtt. Felnézett, és egy hatalmas medvét látott közvetlenül a ház mellett. Annyira megdöbbent, hogy még a szavakat sem találta. Csak próbálta valahogy jelezni a többieknek, hogy medve van odakint. Később különös jelentőséget kapott számára ez a pillanat. Mintha maga a hegyvidék jött volna el megnézni az új lakókat. Mintha a hely egyik őrzője jelent volna meg az elvonulás kezdetén, hogy szemügyre vegye őket, majd csendben tudomásul vegye: rendben, maradhattok.

Három évvel később, amikor a kapu végül kinyílt, ismét megjelent egy medve.

A két találkozás közé pedig belefért egy egész élet.

Amikor kinyílt a kapu

A hároméves elvonulás végén nem történt egyetlen pillanat alatt, hogy a kapu kinyílt, és Jennifer egyszerűen visszasétált a régi életébe. A visszatérést fokozatosan készítették elő. Először csak néhány ember jelent meg a házban: Láma Palden és a legközelebbi tanítók. Később csatlakoztak hozzájuk a közösség tapasztaltabb gyakorlói, majd végül a barátok és más ismerősök is. Három év után újra egyre több arc, hang és mozgás vette körül őket. Jennifer örült azoknak, akiket régen látott, de voltak olyan emberek is, akikkel most találkozott először. Ők voltak azok a segítők, akik éveken át bevásároltak nekik, elhozták a postát, beszerezték a különös tárgyakat, amelyekre a gyakorlatokhoz szükségük volt, majd mindent csendben az ajtó előtt hagytak. Jennifer és társa úgy éltek több mint három éven át, hogy ezek az emberek szinte láthatatlanul gondoskodtak róluk. Nem ismerték az arcukat, nem ültek le velük beszélgetni, nem tudták, milyen életet élnek. Most pedig egyszer csak ott álltak előttük. Jennifer számára ez lett a kapunyitás egyik legmegrendítőbb pillanata. Találkozni azokkal az emberekkel, akik hosszú éveken át úgy segítettek nekik, hogy szinte semmit nem kaptak érte cserébe.

Aztán megjelent a medve. Az elvonulás első napjaiban egy hatalmas medve állt Jennifer ablaka előtt, most pedig, amikor a kapu már kinyílt, ismét felbukkant egy a ház környékén. Ezúttal az ünnepség után kint hagyott édességeket találta meg, és látható örömmel vetette bele magát a cukros maradékokba. Jennifer számára a két találkozás tökéletes keretet adott annak, ami közöttük történt. Az első medve akkor jelent meg, amikor még fogalma sem volt, milyen lesz három évig odabent élni. A második akkor, amikor már azt nem tudta, hogyan fog odakint élni. A kapu megnyitásának napján azonban történt valami más is, ami talán még pontosabban fejezte ki az elvonulás végét. A ház alsó részében évekkel korábban falat építettek, hogy két külön gyakorlóhelyet alakítsanak ki. Az egyik oldalon Jennifer élt és gyakorolt. A fal három éven át része volt annak a világnak, amelyben létezett. Az elvonulás végén azonban a házat vissza kellett alakítani. Emberek érkeztek szerszámokkal, és Jennifer szeme láttára lebontották a falat. A saját szobájának egyik oldala egyszerűen eltűnt. Később azt mondta, ez szinte sokkolta. Nem pusztán egy építőelemet bontottak le. A mandala, amelyben több mint három évig élt, fizikailag is feloldódott előtte.

Az elvonulás után még néhány hétig a Tahoe-tó környékén maradtak. Szétszedték mindazt, amit évekkel korábban felépítettek, elpakolták a tárgyakat, és közben megpróbáltak újra megtanulni néhány egészen hétköznapi dolgot. Autót vezetni. Bankkártyát használni. Egy fizetőterminál előtt állni, és rájönni, mit kell csinálni vele. Három év nem tűnik hosszú időnek, amíg az ember folyamatosan benne él a világ változásaiban. De ha valaki kiszáll belőle, majd évekkel később visszalép, a legegyszerűbb dolgok is idegenné válhatnak. Jennifer később nevetve beszélt erről az időszakról. A visszatérés tele volt abszurd és komikus pillanatokkal. Két ember próbálta újratanulni azt a világot, amelyben korábban természetesen mozgott. A valódi nehézség azonban nem az autóvezetés vagy a bankkártya volt. Hanem az, ami belül történt.

Jennifer nem akarta elhagyni az elvonulást. Nem azért, mert félt volna a külvilágtól, és nem azért, mert ne lettek volna emberek, akiket szeretett volna újra látni. Örült a barátainak. Örült a közösségnek. Meghatotta, hogy végre találkozhatott azokkal, akik éveken át gondoskodtak róla. Mégis összetört a szíve attól, hogy vége lett. Három éven át minden nap ugyanabban a közegben élt. Az átadási vonal, Bokar Rinpocse, a tanítások és a gyakorlatok nem külön részei voltak az életének. Nem volt olyan, hogy most buddhista gyakorlatot végez, később pedig visszatér a hétköznapi élethez. Az egész nap, az egész hét, az egész év egyetlen folyamat része volt. Több mint három éven át nem kellett eldöntenie, mi a legfontosabb. A válasz minden reggel ott várta a következő gyakorlatban. Most pedig újra neki kellett felépítenie egy életet, amelyben ez a kapcsolat már nem töltötte ki a nap huszonnégy óráját.

Később a legtöbb külső dolog meglepően könnyen rendeződött. Eleinte barátok és ismerősök ajánlottak neki helyet, ahol lakhatott. Házakra vigyázott, mások otthonában maradhatott, amíg ismét elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy saját lakhatását fizesse. Még az elvonulás előtt volt egy iskola, egy konzervatórium, ahol mindig szeretett volna tanítani. Azt gondolta, talán majd egyszer, ha kijön, megpróbál ott munkát találni. Nem kellett különösebben próbálkoznia. Néhány hónappal az elvonulás után éppen ez a munka hullott szinte az ölébe. Jennifer úgy érezte, a nagy külső szerkezeti elemek maguktól kerülnek a helyükre. Lakhatás. Munka. Megélhetés. Olyan könnyedséggel rendeződtek, amelyet ő az átadási vonal és a Dharma áldásának tulajdonított.

A zongorához is vissza kellett térnie. Több mint három évig nem játszott. Egy olyan ember számára, aki egész életét a klasszikus zenének szentelte, ez szinte felfoghatatlan idő. Amikor újra leült a hangszerhez, nem tudta pontosan, mit fog találni. A kezei azonban emlékeztek. A technikája nem tűnt el olyan messzire, mint gondolta. Lassan ismét tanítani kezdett, majd újra fellépett. Később egy közeli barátjával és dharmatestvérével kétzongorás koncerteket adtak. A zene visszatért az életébe, de már nem ugyanabba az életbe tért vissza. A nő, aki három évvel korábban letette a hangszerét, már nem egészen ugyanaz volt, aki újra leült elé.

A legnehezebb átmenet mégis láthatatlan maradt. Jennifer sokáig mély fájdalmat érzett az elvonulás elvesztése miatt. Évekkel később is azt mondta, hogy ez a fájdalom nem tűnt el teljesen. Hátrébb húzódott, kevésbé uralta a mindennapjait, de ott maradt benne. Amikor beszélt róla, újra előtérbe került. Idővel azonban másként kezdett tekinteni erre az érzésre. Nem egyszerű veszteségként. Nem úgy, mint valami szomorúságot, amelyet végre fel kellene dolgozni és maga mögött hagyni. Inkább az átadási vonallal való élő kapcsolat jelének látta. A vágy, hogy visszatérjen az elvonulásba, azt jelentette számára, hogy valami továbbra is hívja. Remélte, hogy egyszer újra válaszolhat erre a hívásra.

A beszélgetés során az interjú készítője felvetette, hogy talán éppen ez a fájdalom a hosszú elvonulás egyik különös ajándéka. Egy visszhang, amely jó esetben nemcsak ebben az életben, hanem újra és újra visszavezeti az embert ugyanahhoz a helyhez. Jennifer elgondolkodott rajta. Talán így van.

Az elvonulás után azonban nemcsak a régi életéhez kellett visszatérnie. Valami új is várt rá. Láma Palden még azelőtt, hogy Jennifer végleg elhagyta volna a hegyi házat, határozottan azt javasolta neki és társának, hogy kezdjenek tanítani. Jennifer 2005 júliusában jött ki az elvonulásból. 2006 januárjában már buddhista tanításokat adott. Közben továbbra is zongorát tanított, zenélt és próbálta összeilleszteni azt a két életet, amelyek korábban talán külön világnak tűntek volna.

Évekkel később Láma Palden újabb kérdést tett fel neki.

Azt akarta, hogy Jennifer legyen az utódja.

A koncertzongorista, aki valaha túl soknak találta a tibeti buddhizmus színeit és rituáléit, végül rezidens lámaként találta magát ugyanabban a hagyományban.

A nő, aki egykor azért ment el meditációs elvonulásokra, mert csendet keresett saját zajos elméjében, most másokat tanított arra az útra, amelyen ő maga három évre eltűnt a világból.

De amikor arról kérdezték, mit gondol a hároméves elvonulás jövőjéről, nem azt mondta, hogy a modern ember számára mindezt egyszerűbbé kellene tenni.

Éppen ellenkezőleg.

Azt mondta, vannak dolgok, amelyeket talán nem lehet lerövidíteni.

A hároméves elvonulás története azonban nem ott ér véget, amikor kinyílik a kapu. Talán éppen ellenkezőleg: bizonyos értelemben akkor kezdődik el igazán. A hegyek között, a hóval körülvett házban minden egyetlen irányba mutatott. A napirend, a gyakorlatok, a tanító érkezése, a közös szertartások, a csend, a falak, még az ajtó elé letett élelmiszerek is ugyanazt szolgálták. Odakint azonban újra megjelent a világ minden szétszóró ereje. Újra vezetni kellett, bankkártyát használni, pénzt keresni, lakást találni, emberekkel beszélni, döntéseket hozni. Az a nő, aki több mint három éven át alig hagyta el a házat, egyszer csak ismét ott állt a hétköznapi élet közepén.

És mégsem ugyanaz az ember tért vissza.

Különös módon az élet külső darabjai szinte maguktól kezdtek a helyükre kerülni. Ideiglenes otthonok nyíltak meg előtte, majd munka érkezett. Visszatért a zongorához, amelyhez három évig nem nyúlt, és döbbenten tapasztalta, hogy a régi tudás nem tűnt el. Újra tanítani kezdett, később ismét fellépett, miközben lassan egy másik szerep is kibontakozott az életében. Tanítója arra kérte, hogy adja tovább azt, amit kapott. Először tanítani kezdett a közösségben, majd évekkel később ő lett tanítója utódja. A koncertzongoristából, aki valaha csak egy olyan spirituális utat keresett, amelyben végre otthon érezheti magát, buddhista tanító lett.

De amikor az elvonulás utáni évekről beszél, nem a sikerekről beszél a legmélyebben. Hanem a hiányról.

A kapu kinyílása után maradt benne valami, amit nehéz egyszerű szomorúságnak nevezni. Vágyódás volt ez egy olyan élet után, amelyben három éven át minden pillanatnak iránya volt. Vágyódás a gyakorlat, a tanítói vonal, a csend és az elvonulás teljes egyszerűsége után. Ez az érzés az évek múlásával háttérbe húzódott, de soha nem tűnt el. Ő maga már nem is veszteségként próbál tekinteni rá. Inkább kapcsolatként. Mintha az elvonulás továbbra is hívná őt valahonnan. Mintha az a fájdalom, amelyet az ember akkor érez, amikor el kell hagynia egy ilyen helyet, maga is egy láthatatlan szál lenne, amely a gyakorló életét továbbra is a tanítói vonalhoz köti.

Talán ezért különösen fontos, amit azoknak mond, akik hasonló elvonulásról álmodnak. Nem romantikus képet fest. Nem azt mondja, hogy egyszerűen csak elég erősen kell vágyni rá. Azt mondja: készülni kell. Rövidebb elvonulásokkal. Tanulással. A saját lelki működésünk megismerésével. A rendezetlen kapcsolatok lehetőség szerinti rendezésével. Meg kell találni azt a tanítót, azt a közösséget és azt a hagyományvonalat, amelyre az ember valóban rá tudja bízni magát. Mert amikor a kapu bezárul, már nem az a kérdés, hogy tetszik-e a program. A feladat az, hogy az ember belépjen abba, teljesen.

Az ő történetében talán éppen ez a legkülönösebb. Nem valamiféle látványos misztikus élmény. Nem a mantrák száma, nem a hóval eltemetett ház, nem a medvék, amelyek mintha őrizték volna az elvonulás kezdetét és végét. Hanem az, hogy egy ember éveken át szinte minden külső menekülési lehetőségről lemondott, és közben felfedezte: sokkal többre képes, mint valaha gondolta.

A hároméves elvonulás nem tette könnyebbé az életet. Nem törölte el a világ zaját. Nem változtatta a hétköznapokat örök meditációvá. De valamit mélyen átrendezett. Megmutatta, hogy a fegyelem, amely eleinte börtönnek tűnhet, egy idő után szabadsággá válhat. Hogy a határaink egy része nem valódi határ, csupán megszokás. És hogy néha az embernek évekre el kell tűnnie a világ szeme elől ahhoz, hogy később valóban jelen tudjon lenni benne.

A kapu végül kinyílt. A falat lebontották. A ház újra egyszerű házzá vált.

De amit három és fél éven át odabent felépítettek, azt már nem lehetett lebontani.

Források

A cikk elsődleges forrása a Tsadra Foundation – Conversations with Contemplatives című interjúsorozatban megjelent hosszú beszélgetés Lama Döndrup Drölmával (Jennifer Grant). Az interjú 2022. június 10-én jelent meg, és részletesen bemutatja az egykori koncertzongorista útját a buddhizmusig, az 2002 áprilisa és 2005 júliusa között végzett hároméves elvonulását, a Tahoe-tó közelében töltött éveket, valamint az elvonulás utáni visszatérését a hétköznapi életbe.

A személyes és tanítói háttér ellenőrzéséhez:

Sukhasiddhi Foundation – About – Lama Döndrup Drölma életrajzi és tanítói háttere, hároméves elvonulása, valamint jelenlegi szerepe a közösség rezidens lámájaként.

Tsadra Foundation – Advanced Contemplative Scholarships – háttéranyag a hagyományos tibeti buddhista hároméves elvonulásról és a Tsadra Foundation hosszú elvonulásokat támogató programjáról.

Lama Palden – Beginning Sukhasiddhi – Lama Palden személyes visszaemlékezése a Sukhasiddhi Foundation történetére, a három nő 2002-ben kezdődő elvonulására, valamint Jennifer Grant és Claudia Smelser hároméves gyakorlására.

A cikk az interjú tartalmának önálló, magyar nyelvű feldolgozása és elbeszélő újraírása. Nem szó szerinti fordítás