Jeremy David Engels – az együttérzéstől az interdependenciáig

                               Amikor a mindfulness demokráciává válik

                                         A fiú, aki békét akart tanítani

Jeremy David Engels Wichita városában, Kansasben nőtt fel. Gyerekkorában nem egy buddhista közösség vette körül, és nem is készült arra, hogy egyszer majd a mindfulnessről, a buddhizmusról vagy a demokráciáról fog tanítani. Mégis nagyon korán megjelent benne egy gondolat, amely későbbi életét szinte végigkísérte: tanár szeretne lenni – és békét szeretne tanítani. Középiskolában egy különösen fontos tanár, Andrew Davis ismertette meg vele a vallások, a filozófia és a nem erőszakos társadalmi változás gondolatvilágát. Engels ekkor találkozott többek között Martin Luther King, Gandhi, Tolsztoj és Thoreau írásaival is.

A buddhizmus először inkább intellektuális érdeklődésként jelent meg az életében. Egy középiskolai feladat során különböző vallási közösségeket látogatott meg: járt pünkösdi gyülekezetben, zsinagógában és egy zen központban is. Később a retorika felé fordult, és az Illinois-i Egyetemen szerzett mesterdiplomát, majd doktori fokozatot. Kutatóként a kommunikáció, az etika, a demokrácia, a közösség és a béke kérdéseivel kezdett foglalkozni.

Közben a jóga és a meditáció is egyre fontosabbá vált számára. Indiában jógafilozófiát, szanszkritot, légzőgyakorlatokat és éneklést tanult, majd feleségével együtt megalapította a Yoga Lab közösségét Pennsylvaniában. A két világ – az akadémiai gondolkodás és a spirituális gyakorlat – lassan elkezdett összeérni. A kérdés már nem csak az volt, hogyan beszélünk a békéről, hanem az is, hogyan válhatunk olyan emberré, aki békésebben van jelen a világban.

Amikor a buddhizmus kilépett a könyvekből

2018-ban Jeremy Engels olyan útra indult, amely megváltoztatta a buddhizmushoz fűződő kapcsolatát. Indiába és Nepálba utazott egy buddhista zarándoklaton, hogy Buddha életének fontos helyszíneit járja végig. Eljutott Sarnathba, ahol Buddha első tanítását adta, felkereste születésének és halálának helyszíneit, majd a Vulture Peak hegyén egy olyan estét élt át, amelyet később élete egyik meghatározó élményeként idézett fel: szerzetesekkel és a világ minden tájáról érkezett zarándokokkal együtt nézte a naplementét, miközben a Szív-szútrát énekelték.

Addig a buddhizmus számára nagyrészt gondolatokból, könyvekből és filozófiai kérdésekből állt. A zarándoklat azonban tapasztalattá tette. Nem egy újabb elméletet talált, hanem egy közösséget, amelyben a tanítás egyszerre volt jelen a testben, a figyelemben, a csendben és az együttlétben. Ekkor került igazán közel Thich Nhat Hanh hagyományához, amelyben a mindfulness nem elszigetelt meditációs technika, hanem a békés élet gyakorlása.

Később két éven át Jack Kornfield és Tara Brach intenzív mindfulness-képzésében is részt vett, és tanulmányozta Thich Nhat Hanh tanításait. A saját megfogalmazása szerint a gyakorlat azért vált számára fontossá, mert használható: segít jelen lenni egy változó, sokszor fájdalmas világban, miközben nem mond le a szeretetről és az együttérzésről. A spiritualitás számára akkor válik igazán értékessé, amikor nem elválaszt az élettől, hanem közelebb visz hozzá.

A levegő, amelyben mindannyian osztozunk

Az interdependenciáról – a dolgok kölcsönös függéséről és összekapcsoltságáról – lehet filozófiai előadást tartani. Jeremy Engels számára azonban ez a felismerés nem egy könyvben kezdődött.

Hanem a légzésben.

Gyerekként súlyos asztmával élt. Voltak születésnapjai, amelyeket nem ünnepléssel, hanem kórházban töltött. Megtapasztalta, milyen az, amikor az ember egyszerűen nem kap levegőt. És éppen ezért különös jelentőséget kapott számára a mindfulness egyik legegyszerűbb gyakorlata: térj vissza a légzéshez. Mert számára a légzés nem pusztán meditációs eszköz volt. A saját testén keresztül tapasztalta meg, hogy az, ami körülvesz bennünket, egyben bennünk is van. A levegő minősége hat ránk. A környezet hat ránk. Más emberek cselekedetei hatnak ránk.

Innen vált számára érthetővé mélyebben az interdependencia gondolata. Thich Nhat Hanh gyakran egy asztal példájával magyarázta: ha alaposan megnézzük, az asztalban ott van a fa, az eső, a föld, a munkát végző ember, a szerszámok, a tervrajz és megszámlálhatatlan más feltétel. Ha ezek közül bármelyiket visszahelyezzük eredeti környezetébe, az asztal megszűnik asztal lenni.

És mi sem vagyunk mások.

Mindaz, aminek magunkat gondoljuk, megszámlálhatatlan kapcsolatból és feltételből született. Ettől a felismeréstől pedig nem kisebbek leszünk, hanem felelősebbek. Ha valóban összetartozunk, akkor mások szenvedése nem teljesen idegen tőlünk. Az interdependencia így Engels számára nem pusztán filozófiai állítás, hanem egy együttérző etika alapja.

A bombatölcsérből lótusz nő

2023 végén Jeremy és felesége Vietnámba utazott. Nem turistaként akarta látni az országot, hanem közelebb akart kerülni Thich Nhat Hanh életének helyszíneihez: ahhoz a földhöz, ahol a buddhista tanító megszületett, szerzetessé vált, és ahová élete végén visszatért.

Amerikaiként volt benne némi félelem. Vajon hogyan fogadják majd az emberek egy olyan országban, amelyet az amerikai háború súlyosan megsebesített?

A válasz megrendítő volt. Az emberek azt mondták: megbocsátottunk. Ez már egy másik háború. Dolgozzunk együtt. Aztán Engels meglátta a háború nyomait. Bombatölcséreket, amelyekben az évek során összegyűlt a víz. A vízben pedig lótuszok nőttek. Ebből született egyik versének képe: a virág, amely valaha egy félelemből és félreértésből ledobott bomba helyén nőtt ki.

A lótusz nem tagadja a sarat. A sárból nő ki.

Ez Engels számára nemcsak a vietnámi táj története. Ugyanez történik az emberi életben is. Vannak sebek, hibák, veszteségek, igazságtalanságok, amelyeket nem lehet egyszerűen eltörölni. De a szenvedés nem feltétlenül az egész történet. A sárból valami más is születhet.

És ugyanez igaz a közösségekre. Nem az a feladatunk, hogy úgy tegyünk, mintha nem lenne sár. Hanem hogy megtanuljuk, hogyan nőhet ki belőle a lótusz. Ehhez pedig beszélnünk kell egymással – különösen akkor, amikor nem értünk egyet.

Mi köze van a mindfulnessnek a demokráciához?

Első pillantásra talán különös párosításnak tűnik: meditáció és demokrácia. Jeremy Engels számára azonban a kapcsolat egyre világosabb. A demokrácia nem pusztán politikai rendszer, és nem csupán arról szól, hogy néhány évente elmegyünk szavazni. A demokrácia mindennapi gyakorlat is: hogyan bánunk egymással akkor, amikor különbözünk.

Ehhez pedig pontosan azokra a képességekre van szükségünk, amelyeket a mindfulness fejleszt: figyelemre, megállásra, ítélkezés előtti szemlélődésre, mély hallgatásra, a nehéz érzelmek elviselésére és arra, hogy ne az első reakciónkat kövessük automatikusan. Engels új könyve, a 2026-ban megjelent On Mindful Democracy: A Declaration of Interdependence to Mend a Fractured World ezt a gondolatot állítja középpontba. A könyv 27 tanításon keresztül keresi annak lehetőségét, hogyan lehetne az interdependencia felismerését a közösségi és demokratikus élet alapjává tenni.

Engels szerint a mai közélet egyik legnagyobb problémája, hogy ellenfeleket gyártunk ott, ahol emberek vannak. A közösségi média tovább erősíti ezt: gyors reakciókat, felháborodást és állandó állásfoglalást vár tőlünk. Közben egyre kevesebb idő marad arra, hogy valóban meghalljuk a másikat.

Ezért számára a mindfulness nem menekülés a közéletből. Éppen ellenkezőleg.

A jelenlét politikai és közösségi készséggé válhat.

Nem vagy egyedül a folyóban

Engels az egyetemen is ezt próbálja gyakorlatba ültetni. Hallgatóival mindfulness-gyakorlatokat végez, és arra kéri őket, hogy egy időre váljanak saját életük "antropológusaivá". Figyeljék meg, mikor nyúlnak a telefonjukhoz, mi történik velük, amikor nincs inger, hogyan érzik magukat az online világban, és mi az, ami valóban örömet ad nekik.

Nem azt kéri tőlük, hogy utálják a technológiát.

Hanem azt, hogy vegyék vissza a figyelmük feletti döntés jogát.

A hallgatók számára a mindfulness azért is lehet vonzó, mert olyan dolgokra ad választ, amelyekre a digitális kultúra nem feltétlenül képes: kapcsolódásra, szeretetre, jelenlétre és arra az érzésre, hogy valóban itt vagyunk. Engels szerint sok fiatal egyszerűen éhezik erre a kapcsolatra. Nem feltétlenül újabb információra van szükségük, hanem arra, hogy megtapasztalják: nem kell állandóan valamit csinálniuk ahhoz, hogy értékesek legyenek.

És amikor a beszélgetés végén azt kérdezik tőle, mit mondana annak, aki most kezdi a buddhista utat, nem egy bonyolult tanítást ad.

Azt mondja:

"Nem vagy egyedül."

Mindenki egyéni lépéseket tesz, mondja, de közösségként olyanok vagyunk, mint egy folyó: együtt haladunk. A meditáció pedig nem a tökéletesség gyakorlata. Nem kell gondolatok nélküli elmével, mozdulatlan lótuszülésben ülni. Az élet természetéből fakad, hogy vannak gondolataink és érzéseink.

A gyakorlás inkább annak megtanulása, hogyan legyünk jelen azzal, akik vagyunk – és hogyan alakítsunk ki egy új, bölcsebb kapcsolatot önmagunkkal, egymással és a világgal.

Talán innen érthető meg igazán, miért találkozik Jeremy Engels történetében a buddhizmus, a mindfulness és a demokrácia.

Mert végül mindhárom ugyanahhoz a kérdéshez vezet:

Hogyan legyünk együtt?

És lehet, hogy a válasz nem egy újabb elmélet.

Hanem egy egyszerű gyakorlat.

Megállni. Figyelni. Meghallgatni. És észrevenni, hogy soha nem voltunk különállóak.

Források: