John Blofeld – Az angol úriember, aki a régi Kína kolostoraiban találta meg önmagát

Ha valaki ma végigutazná Kínát, modern városokat, felhőkarcolókat és száguldó vonatokat látna. John Blofeld azonban egy egészen más Kínát ismert. Olyat, amelyet ma már csak megsárgult fényképek és régi útleírások őriznek.

Amikor az 1930-as években először megérkezett Sanghajba, még éltek azok az idős buddhista és taoista mesterek, akik a császári Kína utolsó nemzedékéhez tartoztak. Hegyi kolostorokban laktak, bambuszligetek között meditáltak, és olyan egyszerűen beszéltek a megvilágosodásról, mintha csak a napi időjárásról társalognának. Blofeld eredetileg nem azért érkezett, hogy szerzetes legyen. Egyszerűen kíváncsi volt. Ez a kíváncsiság azonban végül egész életét megváltoztatta.

Egy Buddha-szobor egy londoni kirakatban

Gyermekkorában történt valami, amit később egész életének fordulópontjaként emlegetett. Egy londoni régiségkereskedés kirakatában meglátott egy apró bronz Buddha-szobrot. Akkor még semmit sem tudott a buddhizmusról. Nem ismerte Buddha történetét, nem olvasott keleti filozófiát, mégis úgy érezte, hogy ez a szobor valami különös nyugalmat sugároz.

Hónapokig gyűjtötte a zsebpénzét, végül megvásárolta. Este gyakran leült elé. Nem imádkozott, nem meditált. Csak nézte.

Évekkel később ezt írta:

"Nem tudtam, kit ábrázol, mégis úgy éreztem, mintha egy régi baráttal találkoztam volna."

Később sokszor mondta, hogy talán ezen a napon kezdődött minden.

Sanghaj, amely már nem létezik

1933-ban Kínába költözött. Sanghaj akkoriban a világ egyik legkülönösebb városa volt. Egy utcán belül egymás mellett álltak európai paloták, buddhista templomok, teaházak és zsúfolt piacok.

Blofeld nappal dolgozott, este viszont eltűnt a város régi negyedeiben. Órákon át beszélgetett szerzetesekkel, teázott, régi könyveket vásárolt, és próbálta megérteni azt a világot, amely a nyugati ember számára szinte teljesen ismeretlen volt.

Később ezt írta:

"Kína nem könyvekből tanított. Hanem embereken keresztül."

A tea, amely fontosabb lett a szavaknál

Egyszer egy idős csan szerzetes meghívta magához. Blofeld izgatott volt, mert arra számított, hogy mély buddhista tanításokat fog hallani.

A szerzetes azonban egyetlen filozófiai kérdést sem tett fel. Lassan vizet forralt, elővette a teát, két csészét, majd csak ültek és csendben itták a teát.

Eltelt majdnem egy óra.

Végül Blofeld megkérdezte:

– Mester, mikor kezdjük a tanítást?

Az öreg szerzetes mosolygott.

– Már régen elkezdtük.

Blofeld később úgy emlékezett erre a délutánra, mint egyik legfontosabb leckéjére. A buddhizmus nem mindig szavakból áll. Néha egy csésze tea többet mond, mint egy egész könyvtár.

A kolostor, ahol senki sem sietett

Az egyik hegyi kolostorban napokig vendégeskedett. Reggelente figyelte a szerzeteseket. Senki sem futott, senki sem kapkodott, pedig rengeteg munkájuk volt. Vizet hordtak, fát vágtak, főztek, meditáltak és tanultak.

Blofeld egyszer megkérdezte az apátot:

– Hogy tudják ezt ilyen nyugodtan csinálni?

Az öreg szerzetes elnevette magát.

– Ha sietve söpröm fel az udvart, attól hamarabb lesz tiszta?

Blofeld később azt írta, hogy ebben a kérdésben több zen volt, mint sok híres könyvben.

A bambusz titka

Egy alkalommal hosszú sétára indult egy szerzetessel. A hegyoldalon bambuszerdő hullámzott a szélben.

A szerzetes megállt.

– Nézd a bambuszt.

Blofeld figyelte, ahogy a szárak mélyen meghajoltak a szélben, de egy sem tört el.

A szerzetes csak ennyit mondott:

– Ezért él tovább.

Blofeld ezt egész életében a buddhista rugalmasság legszebb példájának tartotta. Szerinte a legtöbb ember azért szenved, mert mereven ragaszkodik önmagához. A bambusz viszont enged, és éppen ezért marad épen.

Az öreg kertész

Az egyik templomban megismert egy idős szerzetest, akinek egész napos feladata mindössze a kert gondozása volt.

Blofeld megkérdezte:

– Nem unalmas ugyanazt csinálni minden nap?

Az öreg letette a locsolókannát, ránézett, majd mosolyogva ezt mondta:

– Ugyanaz a kert nincs kétszer.

Ezután tovább locsolta a virágokat.

Blofeld szerint ez volt a tudatos jelenlét egyik legszebb magyarázata, jóval azelőtt, hogy a mindfulness szó Nyugaton ismertté vált volna.

John Blofeld később gyakran mondta, hogy életének legnagyobb tanítói nem azok voltak, akik híres könyveket írtak vagy nagy előadásokat tartottak. Hanem azok az öreg szerzetesek, akik csendben éltek a hegyek között, és úgy tanítottak, hogy sokszor észre sem vette: éppen tanítást kap.

A taoista remete, aki előbb elvégezte a munkáját

Évekig hallott egy idős taoista remetéről, aki egy távoli hegyoldalon élt. Több napos gyaloglás után végül megtalálta a kunyhóját. Nagy izgalommal érkezett, arra számított, hogy a remete majd misztikus tanításokba kezd. Az öreg azonban éppen fát hasogatott. Blofeld meghajolt, a remete visszabiccentett, majd tovább hasogatta a fát. Eltelt tíz perc, húsz perc, majd egy óra. Végül letette a baltát, leült mellé és mosolyogva ezt mondta:

– Most már ráérek. Előbb a fának volt szüksége rám.

Blofeld később úgy érezte, ebben az egyetlen mondatban benne volt az egész taoizmus. A jelen feladata mindig fontosabb, mint a saját elképzeléseink.

A nevető apát

Egy kolostorban egy fiatal novícius véletlenül felborított egy nagy víztároló edényt. A víz végigömlött a kövezeten. Blofeld azt hitte, most kemény dorgálás következik. Az apát azonban hangosan felnevetett, majd ezt mondta:

– A víz már úgyis kifolyt. Minek öntsünk hozzá még haragot is?

Mindenki nevetett, a fiú felsöpörte a vizet, az élet pedig ment tovább. Blofeld szerint ekkor értette meg, hogy sok buddhista mester nem azért türelmes, mert soha nem történnek hibák, hanem mert nem tesz hozzájuk fölösleges szenvedést.

Az elhagyott templom

Egy magas hegyen álló templomhoz érkezett, amely szinte romosnak tűnt. A tető beázott, a falakat benőtte a moha, a Buddha-szobrokon vastag por ült. Azt hitte, a kolostor már lakatlan. Amikor indulni készült, egy nagyon idős szerzetes lépett elő az egyik melléképületből.

Blofeld sajnálkozva megjegyezte:

– Kár ezért a gyönyörű templomért.

Az öreg szerzetes körülnézett, majd csendesen ezt felelte:

– Attól, hogy kevesen vagyunk, Buddha még nem költözött el.

Ez a mondat egész életében elkísérte Blofeldet.

Az üres csésze

Egy másik kolostorban feltűnt neki, hogy senkinek sincs saját bögréje vagy csészéje. Mindenki azt használta, ami éppen kéznél volt. Megkérdezte az egyik szerzetest:

– Nem zavarja, hogy mindig másik csészéből iszik?

A szerzetes nevetett.

– Ha ragaszkodom a csészémhez, előbb-utóbb a csésze fog birtokolni engem.

Blofeld ezt a nem-ragaszkodás egyik legjobb hétköznapi példájának tartotta.

A harang hangja

Egyszer hajnalban felébredt a templomi harang mély hangjára. Megkérdezte az egyik szerzetest:

– Miért kongatják meg ennyiszer?

A szerzetes elmosolyodott.

– Nem Buddhát hívjuk. Magunkat próbáljuk felébreszteni.

Blofeld szerint ez volt az egyik legszebb magyarázat arra, hogy a buddhista szertartások valójában nem Buddha kedvéért történnek, hanem azért, hogy az ember emlékezzen saját tudatára.

Az öreg szakács

Egy kolostorban egy nyolcvan év körüli szerzetes főzött a közösségre. Blofeld megkérdezte tőle:

– Nem szeretne már pihenni?

Az öreg felnevetett.

– Ha szeretek főzni, akkor mikor dolgozom?

Ez a válasz mélyen elgondolkodtatta. Nyugaton a munkát gyakran tehernek tekintjük. A kolostorban viszont ugyanaz a munka gyakorlássá válhatott.

A hegyi ösvény

Egy keskeny ösvényen haladtak egy fiatal szerzetessel. Az út egyik oldalán mély szakadék húzódott. Blofeld ideges lett. A szerzetes észrevette, mosolyogva ennyit mondott:

– Ne a szakadékot figyeld. A lábad alatti követ nézd.

Blofeld később azt írta, hogy ez a tanács nemcsak a hegymászásra, hanem az egész életre igaz. A legtöbb félelmünk azért születik, mert túl messzire nézünk.

Miért nem írtak könyveket ezek a mesterek?

Élete végén valaki megkérdezte Blofeldtől:

– A legnagyobb mesterek, akikkel találkozott, miért nem lettek híresek?

Sokáig gondolkodott, majd ezt válaszolta:

– Mert nem akarták, hogy rájuk figyeljenek. Azt akarták, hogy önmagadra figyelj.

Talán ez volt az a felismerés, amely egész életét összefoglalta.

Öröksége

John Blofeld nem alapított iskolát, nem lett nagy vallási vezető, és nem akart követőket gyűjteni. Azt tette, amihez a legjobban értett: figyelt, kérdezett, utazott, majd mindezt olyan őszinteséggel írta le, hogy az olvasó úgy érezheti, maga is ott ül egy hegyi kolostor udvarán egy csésze tea mellett.

Könyvei azért különlegesek, mert nem a buddhizmust akarják bebizonyítani. Inkább megmutatják, hogyan éltek azok az emberek, akik számára a Dharma nem elmélet volt, hanem a mindennapok természetes része.

Talán ezért olyan időtálló John Blofeld öröksége. Nemcsak a régi Kína kolostorait hagyta ránk, hanem azt a szemléletet is, amely szerint a legnagyobb tanítások sokszor egy csésze teában, egy bambuszerdőben vagy egy mosolyban rejtőznek.

A cikk elkészítéséhez felhasznált háttéranyagok

• John Blofeld könyvei, önéletrajzi írásai és fordításai.
• John Blofeld nyilvános előadásai, interjúi és visszaemlékezései.
• A kínai zen (Chan) buddhizmus történetével és mestereivel foglalkozó klasszikus szakirodalom.
• A kínai buddhizmus és taoizmus történetével foglalkozó történeti források.
• A cikkben szereplő zen mesterek életrajzai, tanításai és hagyományos buddhista feljegyzések.