John Stevens nyomában – Japán öt legkülönlegesebb zen mestere
John Stevens (1947–2025)
John Stevens (1947–2025) amerikai buddhizmuskutató, zen pap, egyetemi professzor, fordító és harcművész volt, aki életének több mint harmincöt évét Japánban töltötte. A Tohoku Fukushi Egyetem buddhista tanulmányok professzoraként tanított Sendaiban, miközben zen papként és aikidó-oktatóként is aktívan gyakorolta azt az utat, amelyről írt.
Nevéhez több mint negyven könyv fűződik. Munkássága a zen buddhizmustól és a japán kalligráfiától kezdve a szamurájhagyományokon, az aikidón és a kardművészeteken át egészen a hegyi aszkéták, a yamabushik misztikus világáig terjedt. Legismertebb műve, A béke művészete (The Art of Peace) Morihei Ueshiba, az aikidó alapítójának tanításait ismertette meg olvasók millióival.
Stevens nemcsak tudós volt, hanem kiváló mesélő is. Nem könyvtárakból próbálta megérteni Japánt: felkereste az ősi kolostorokat, hegyi templomokat és elzárt remetelakokat, személyesen találkozott szerzetesekkel, mesterekkel és harcművészekkel. Könyveiben ezekből a találkozásokból születtek azok a történetek, amelyek a japán buddhizmus emberi oldalát mutatják meg.
Tanítványai szerény, derűs és rendkívül közvetlen emberként emlékeznek rá. Mély tisztelettel követte mestere, Rinjiro Shirata Sensei, az aikidó egyik legendás úttörőjének útmutatását. Egyszerre volt író, költő, kalligráfus és harcművész, aki élete végéig fáradhatatlanul dolgozott új könyvein.
2025. július 21-én, 78 éves korában hunyt el. Hátrahagyott művei ma is fontos hidat jelentenek Kelet és Nyugat között, és azok számára, akik szeretnék megismerni a japán zen, a shugendó és a budó valódi szellemiségét, könyvei máig megkerülhetetlen olvasmányok.
A szerzetesek, akik hét éven át gyalogolnak
A legtöbb ember úgy képzeli el a buddhista gyakorlást, mint hosszú meditációkat, csendes kolostorokat és órákig tartó ülőgyakorlatokat. John Stevens azonban Japánban olyan szerzetesekkel találkozott, akik számára a megvilágosodás felé vezető út nem a meditációs párnán, hanem a hegyi ösvényeken kezdődött.
A Kiotó közelében magasodó Hiei-hegy több mint ezer éve Japán egyik legszentebb buddhista központja. Itt működik a Tendai iskola főkolostora, és innen indult számos olyan tanító, akik később a japán zen, a Tiszta Föld és a Nichiren hagyomány alapítói lettek. A hegy azonban nemcsak történelmi jelentősége miatt híres. Itt élnek azok a szerzetesek is, akik vállalják a kaihōgyō, vagyis az "ezer napos körmenet" fogadalmát – a világ egyik legkeményebb spirituális gyakorlatát.
Stevens első alkalommal alig akarta elhinni, amit hallott. A szerzetesek hét éven keresztül járják a hegy ösvényeit. Az első években naponta mintegy harminc kilométert tesznek meg, később ötvenet, a gyakorlás utolsó szakaszában pedig akár nyolcvan kilométert is egyetlen nap alatt. Nem versenyből, nem sportként, hanem meditációként.
"Mire gondol útközben?"
Stevens természetesen feltette azt a kérdést, amelyet minden nyugati ember feltenne.
– Mire gondol ennyi órányi gyaloglás közben?
Az idős szerzetes elmosolyodott.
– Ha még mindig gondolkodom, akkor rosszul csinálom.
Stevens később azt írta, hogy ebben a néhány szóban több zen volt, mint sok száz oldalas könyvben. A cél ugyanis nem az volt, hogy a gondolatokat újabb gondolatok váltsák fel, hanem hogy a járás és a tudat végül eggyé váljon.
A kilenc napos próbatétel
A kaihōgyō legnehezebb része azonban még csak nem is a gyaloglás. A gyakorlás hetedik évében következik a dōiri, amelyet sokan a buddhizmus egyik legkeményebb aszkétikus gyakorlatának tartanak. A szerzetes kilenc napon át nem eszik, nem iszik és alig alszik. Szinte folyamatosan szútrákat recitál, miközben meghatározott időközönként hideg vízzel mossa meg az arcát, hogy ne veszítse el az eszméletét.
Stevens bevallotta, hogy amikor először hallott erről, legendának hitte. Később azonban olyan szerzetesekkel beszélgetett, akik valóban végigjárták ezt az utat.
Megkérdezte egyiküket:
– Mi volt a legnehezebb?
A válasz ismét meglepte.
– Az első nap. Utána már nem maradt energiám arra, hogy sajnáljam magam.
Miért vállalja ezt valaki?
Stevens ezt a kérdést szinte minden szerzetesnek feltette. A válaszok különböztek, de ugyanoda vezettek. Nem a hírnévért, nem azért, hogy rendkívüli embernek tartsák őket, és még csak nem is azért, hogy bizonyítsák az akaraterejüket.
Egy idős tendai szerzetes hosszú csend után így válaszolt:
– Az emberek azt hiszik, a hegyet járjuk körbe. Valójában minden nap a saját önzésünket kerüljük meg.
Stevens szerint ez volt az egyik legmélyebb mondat, amelyet Japánban hallott.
A mosoly titka
A legkülönösebb mégsem a gyaloglás volt, hanem a szerzetesek arca. Stevens megfigyelte, hogy a több ezer kilométeres zarándoklatot teljesítő emberekből különös nyugalom áradt. Nem tűntek hősöknek, nem beszéltek saját teljesítményükről. Inkább csendes öröm sugárzott belőlük.
Egy alkalommal megkérdezte egyiküket:
– Honnan van ennyi ereje?
Az öreg szerzetes felnevetett.
– Én is ugyanúgy elfáradok, mint te. Csak nem haragszom rá.
Stevens szerint ez volt az egyik legszebb magyarázata a zennek. Nem mindig a szenvedés okozza a legnagyobb terhet, hanem az, hogy közben folyton tiltakozunk ellene.
John Stevens gondolatai
Évtizedekkel később Stevens úgy emlékezett vissza ezekre a találkozásokra, hogy a Hiei-hegy szerzetesei nem rendkívüli emberek akartak lenni. Éppen ellenkezőleg: minden lépésükkel azt gyakorolták, hogyan tűnjön el az a valaki, aki rendkívülinek szeretné látni önmagát.
Talán ezért olyan nehéz megérteni ezt a hagyományt nyugati szemmel. Mi gyakran a teljesítményt látjuk benne. Ők viszont csupán egy újabb lépést. És aztán még egyet. Majd még egyet. Amíg végül maga az út válik a tanítóvá.
A hegy, ahol a remeték ma is élnek
John Stevens kutatásai során hamar rájött, hogy Japán spirituális világa nem ér véget a zen kolostorok kapuinál. A magas hegyek között ma is él egy több mint ezeréves hagyomány, amelynek követői nem kolostorok falai között, hanem az erdők mélyén keresik a megvilágosodást.
Ők a yamabushik. Nevük szó szerint azt jelenti: "akik meghajolnak a hegy előtt", vagy "akik a hegyekben gyakorolnak". Stevens éveken át kereste őket. Nem volt könnyű dolga, mert a legtöbb yamabushi ma sem szereti a nyilvánosságot. Sokan egyszerű falvakban élnek, mások csak bizonyos időszakokban vonulnak fel a hegyekbe, hogy elvégezzék ősi gyakorlataikat.
A kagylókürt hangja
Stevens első hegyi zarándoklatán még sötét volt, amikor különös hang visszhangzott az erdőben. Nem harang, nem dob, hanem egy mély, búgó hang. Később tudta meg, hogy egy horagai, vagyis kagylókürt szólalt meg.
A yamabushik évszázadok óta használják ezt a hangszert. A hegyek között messzire hallatszik, egyszerre jelzi az útirányt, hívja össze a csoportot, és emlékezteti a gyakorlókat arra, hogy a természet hangjai is a gyakorlás részét képezik.
Stevens azt írta, hogy amikor először meghallotta, olyan érzése volt, mintha maga a hegy válaszolna.
A vízesés alatt
A legismertebb yamabushi gyakorlat a misogi, a hideg vízzel való megtisztulás. Stevens egyszer végignézte, ahogy egy idős gyakorló belép egy jéghideg hegyi vízesés alá. A víz olyan erővel zúdult rá, hogy alig lehetett látni az alakját. A férfi azonban mozdulatlan maradt hosszú percekig, majd lassan kilépett.
Stevens megkérdezte tőle:
– Mire gondolt odabent?
Az öreg elmosolyodott.
– Először arra, hogy milyen hideg. Aztán már senkire sem gondoltam.
Stevens szerint ez volt a misogi lényege. Nem legyőzni a természetet, hanem hagyni, hogy lemossa mindazt, ami fölösleges.
A hegy tanítása
Egy hosszú túra során Stevens kifulladt és megállt pihenni. Az egyik öreg yamabushi leült mellé. Sokáig egyikük sem szólt. Végül Stevens megkérdezte:
– Miért olyan fontosak a hegyek?
Az öreg egy ideig a távoli csúcsokat nézte, majd csendesen ezt mondta:
– A hegy nem tanít semmit. Egyszerűen nem hajlandó megváltozni miattad. Ezért neked kell megváltoznod.
Stevens később ezt nevezte egész japáni utazásának egyik legmélyebb mondatának.
A fehér ruhák
A yamabushik hagyományosan fehér ruhát viselnek. Stevens egyszer megkérdezte ennek okát. A válasz meglepte.
A fehér szín Japánban nemcsak a tisztaságot jelképezi, hanem a halált is. Amikor a gyakorló felölti ezt a ruhát, jelképesen búcsút mond régi önmagának. A hegyre nem ugyanaz az ember indul el, aki később visszatér.
A csend próbája
Stevens egyszer részt vett egy olyan zarándoklaton, ahol órákon keresztül senki sem szólalhatott meg. Eleinte kényelmetlennek érezte a csendet. Később azonban észrevette, hogy a beszélgetések helyét lassan átveszik más hangok: a szél, a madarak, a patak és a saját lépései.
Az egyik yamabushi később ezt mondta neki:
– A természet mindig beszél. Mi vagyunk túl hangosak ahhoz, hogy meghalljuk.
A tűz szertartása
Egy esti szertartáson Stevens először vett részt a goma, vagyis a szent tűz rítusán. A lángok magasra csaptak, a szerzetesek mantrákat énekeltek, és fából készült imatáblákat dobtak a tűzbe.
Stevens megkérdezte, mit jelképez ez.
Az egyik mester ezt felelte:
– Nem a fa ég el. Hanem az, amihez ragaszkodunk.
Stevens szerint ekkor értette meg igazán, hogy a buddhista szertartások nem valamiféle természetfeletti erőknek szólnak, hanem az emberi szív átalakulásáról.
Ikkyū Sōjun – A zen lázadója
Ha John Stevensnek meg kellett volna neveznie egyetlen zen mestert, aki a leginkább felborította a buddhizmusról alkotott nyugati elképzeléseket, valószínűleg Ikkyū Sōjun nevét mondta volna.
Ikkyū (1394–1481) nem illett bele semmilyen megszokott képbe. Szerzetes volt, de gyakran járt fogadókba. Kiváló költőként tisztelték, mégis nyers, olykor provokatív verseket írt. Nem szerette a képmutatást, ezért sokszor éppen a vallási vezetőket bírálta a legélesebben.
John Stevens szerint éppen ezért lett a japán zen egyik legőszintébb alakja.
John Stevens öröksége
Stevens mindig hangsúlyozta, hogy a yamabushik nem különleges emberek. Ők egyszerűen olyan emberek, akik elfogadták, hogy a természet az egyik legszigorúbb tanító. Nem híresek akarnak lenni, nem követőket gyűjtenek, hanem újra és újra felmennek a hegyre, mert tudják, hogy ott nem lehet szerepet játszani.
A hegy előtt mindenki ugyanaz: fáradt, esendő és őszinte.
Talán ezért írta John Stevens, hogy a japán hegyekben nemcsak régi hagyományokat talált meg, hanem azt a csendet is, amelyet a modern ember egyre ritkábban hall meg. A yamabushik számára a hegy nem menedék a világ elől, hanem tükör. Aki elég türelmes ahhoz, hogy belenézzen, végül nem a hegyet ismeri meg, hanem önmagát.
A cikk elkészítéséhez felhasznált háttéranyagok
- John Stevens könyvei és japán zen mesterekről szóló írásai.
- A japán zen hagyomány történetével és mestereivel foglalkozó klasszikus szakirodalom.
- A bemutatott zen mesterek életrajzai, feljegyzései és hagyományos zen történeti forrásai.
- A japán zen kolostorok és szervezetek nyilvánosan elérhető történeti ismertetői.
- A cikkben szereplő mesterek tanításait bemutató előadások, interjúk és dokumentumfilmek.