Kanjuro Shibata Sensei-A nyíl, amely önmagunk felé repül

A cikk alapjául szolgáló források: Kanjuro Shibata XX előadásai és tanításai; John Stevens: The Way of the Bow; Eugen Herrigel: Zen in the Art of Archery; Fabrice Midal: Chögyam Trungpa – His Life and Vision; Diana J. Mukpo – Carolyn Rose Gimian: Dragon Thunder; valamint a Zenko International és a japán kjúdó hagyományának történeti forrásai.

 Kanjuro Shibata Sensei és a kjúdó útja – amikor az íjászat a zen buddhizmus élő gyakorlásává válik

1. A császár íjásza

A japán kultúrában kevés mesterséget övez akkora tisztelet, mint azokat, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődnek. A teaszertartás mesterei, a kardkovácsok, a nō-színház színészei vagy a kalligráfusok évszázadokon át ugyanazokat a hagyományokat őrizték és adták tovább. Közéjük tartozott a Shibata család is, amely hosszú évszázadokon keresztül a japán császári udvar hivatalos íjkészítőinek és íjászmestereinek családja volt.

Kanjuro Shibata XX. ebbe a különleges örökségbe született bele 1921-ben. Már gyermekkorában természetes volt számára, hogy az íj nem egyszerű fegyver vagy sporteszköz, hanem olyan tárgy, amelyet mély tisztelettel kell készíteni és használni. A család műhelyében nem csupán mesterségbeli tudást sajátított el. A bambusz kiválasztásától kezdve az íj hajlításán és lakkozásán át egészen az első lövésig minden mozdulatnak megvolt a maga rendje, ritmusa és jelentése.

A Shibata család tagjai a japán császári udvar szolgálatában álltak mint onyumishi, vagyis hivatalos udvari íjkészítők és főíjászok. Ez nem egyszerű rang volt, hanem olyan tisztség, amely évszázadokon át a legmagasabb szakmai és erkölcsi elismerést jelentette. Az udvari szertartásokon végzett íjlövések nem katonai bemutatók voltak, hanem olyan rituálék, amelyek a harmóniát, a tisztaságot és az ember, valamint a természet közötti egyensúlyt fejezték ki.

A nyugati ember számára ez elsőre talán szokatlanul hangzik. Európában az íjászat története elsősorban a vadászathoz és a hadviseléshez kapcsolódik. Japánban azonban egészen más irányt vett a fejlődése. Az évszázadok során a harci technikából fokozatosan olyan út – dó – lett, amelynek célja már nem az ellenfél legyőzése, hanem az ember saját jellemének formálása volt.

Ezért nevezik ezt a művészetet kjúdónak, vagyis "az íj útjának".

A japán nyelvben a dó ugyanazt jelenti, mint a kínai tao: út, életút, gyakorlás. Ugyanez a szó jelenik meg a judóban, a kendóban, az aikidóban vagy a csadóban, a teaszertartás művészetében is. A hangsúly nem a technikán, hanem azon a belső átalakuláson van, amelyet a hosszú évek kitartó gyakorlása hoz létre.

Kanjuro Shibata számára ezért az íj soha nem volt a cél.

Az íj csupán eszköz volt.

Egy különleges tükör, amely megmutatta az ember valódi állapotát.

Ha a gyakorló türelmetlen volt, azt a lövése is elárulta. Ha félt a hibázástól, teste megfeszült, légzése kapkodóvá vált, és a nyíl útja is bizonytalanná lett. Ha viszont sikerült teljes figyelemmel jelen lennie, akkor a lövés könnyeddé vált, mintha nem is ő hajtotta volna végre.

Évekkel később tanítványai gyakran kérdezték tőle, hogyan lehet valaki igazán jó kjúdós.

Shibata Sensei ilyenkor ritkán beszélt hosszan.

Mosolyogva csak ennyit mondott:

– Az íj mindig megmutatja, milyen állapotban van a szíved.

Ez a mondat első hallásra költőinek tűnhet. Valójában azonban a zen buddhizmus egyik legmélyebb felismerését fogalmazza meg. A gyakorlás célja nem a külső teljesítmény tökéletesítése, hanem az, hogy egyre tisztábban lássuk önmagunkat.

Kanjuro Shibata egész életében ezt a szemléletet képviselte. Bár a világ egyik legnagyobb íjászmestereként tisztelték, ő soha nem a pontosságáról akart híres lenni. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy tanítványai felismerjék: minden egyes kilőtt nyíl egy kérdést tesz fel.

Mennyire vagy jelen ebben a pillanatban?

Erre a kérdésre pedig nem a céltábla adja meg a választ.

Hanem maga a gyakorló.

2. Az íj útja – amikor a lövés meditációvá válik

Ha valaki először lát egy kjúdóedzést, könnyen meglepődhet. A gyakorlás sok mindenre emlékeztet, csak éppen egy sportedzésre nem. Nincsenek hangos utasítások, versengés vagy sietség. A mozdulatok lassúak, pontosak és szinte szertartásosak. A gyakorlók hosszú ideig készülnek egyetlen lövésre. Mielőtt kezük egyáltalán az íjhoz érne, meghajolnak, megigazítják ruhájukat, tudatosítják légzésüket, majd csendben elfoglalják helyüket. Minden mozdulatnak megvan a maga ideje, ritmusa és jelentősége.

A külső szemlélő számára úgy tűnhet, mintha az egész túl lassú lenne. A kjúdó mesterei azonban éppen ezt a lassúságot tartják a gyakorlás egyik legfontosabb részének.

A japán hagyomány szerint ugyanis a lövés nem akkor kezdődik, amikor az ember megfeszíti a húrt. Sokkal korábban indul el – abban a pillanatban, amikor a gyakorló belép a dódzsóba. Attól kezdve minden mozdulat ugyanannak a folyamatnak a része. Ahogyan leteszi a cipőjét, ahogyan meghajol, ahogyan felveszi az íjat, mind ugyanarról árulkodik: milyen állapotban van az elméje.

Ez a szemlélet szorosan kapcsolódik a zen buddhizmushoz. A zen mesterei gyakran hangsúlyozzák, hogy a figyelem nem kapcsolható be és ki tetszés szerint. Ha valaki szétszórtan éli a mindennapjait, aligha válik hirtelen összeszedetté a meditáció néhány perce alatt. Az éberség ezért nem külön gyakorlat, hanem életforma. A kjúdó ezt a gondolatot teszi láthatóvá minden egyes lövés során.

Kanjuro Shibata ezt egyszer nagyon egyszerűen fogalmazta meg:

"Ne próbálj jól lőni. Próbálj teljesen jelen lenni."

Ez a mondat elsőre talán csalódást okozhat annak, aki gyors eredményt szeretne. Pedig éppen ez különbözteti meg a kjúdót a legtöbb sportágtól. A cél nem az ellenfél legyőzése, és még csak nem is a saját rekord megdöntése. A gyakorló legfontosabb feladata az, hogy minden egyes lövésben felismerje saját elméjének állapotát.

Ha türelmetlen, a mozdulatai kapkodóvá válnak. Ha bizonyítani akar, teste megfeszül. Ha fél a hibától, keze bizonytalanná válik. Az íj nem ítélkezik. Egyszerűen visszatükrözi mindazt, ami a gyakorlóban történik.

Ezért mondják sokan, hogy a kjúdó valójában nem az íj művészete, hanem az önismereté.

A zen hagyományban létezik egy fontos fogalom, a mushin, amelyet leggyakrabban "üres elmének" fordítanak. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az ember nem gondolkodik. Inkább azt az állapotot írja le, amikor az elme már nem kapaszkodik félelmekbe, elvárásokba vagy önmaga bizonyításának vágyába. A cselekvés ilyenkor természetessé válik, mert nem az ego irányítja.

A kjúdó mesterei szerint az igazán jó lövés ebből az állapotból születik meg. Nem erőből. Nem akaratból. Hanem a teljes összhangból.

Talán ezért mondta egyszer Kanjuro Shibata, hogy a legfontosabb pillanat nem az, amikor a nyíl eltalálja a célt, hanem az a rövid csend, amely közvetlenül a húr elengedése előtt megszületik. Abban a pillanatban ugyanis már nem az számít, hová érkezik a nyíl, hanem az, hogy ki az, aki elengedte.

3. Amikor az elme elcsendesedik – a zen szíve a kjúdóban

Ha megkérdeznénk egy zen mestert, mi a meditáció lényege, valószínűleg nem egy hosszú filozófiai magyarázatot kapnánk. Talán csak annyit mondana: "Légy teljesen jelen." Ez az egyszerű mondat Kanjuro Shibata egész tanítását is összefoglalja.

Sokan azt gondolják, hogy a kjúdóban a legnehezebb feladat az íj kifeszítése vagy a nyíl pontos célba juttatása. Shibata Sensei szerint azonban a legnagyobb kihívás egészen más. Nem a testet kell először uralni, hanem az elmét.

A japán zen hagyomány egyik legfontosabb fogalma a mushin, amelyet leggyakrabban "üres elmének" fordítanak. Ez azonban könnyen félreérthető. Nem arról van szó, hogy az ember gondolatok nélkül létezik, hanem arról, hogy az elméje nem akad bele a gondolatokba. Nem rágódik a múlton, nem aggódik a következő pillanat miatt, és nem azon töpreng, vajon sikerül-e jól a lövés. A nyíl elengedésének pillanatában nincs helye annak a belső hangnak, amely folyton értékel, összehasonlít vagy bizonyítani akar.

Ha ez a hang megszólal, a test azonnal megfeszül. A váll megemelkedik, a légzés felgyorsul, a kéz elveszíti természetes könnyedségét, és a nyíl ezt azonnal megmutatja. Ezért mondta Shibata Sensei, hogy az íj mindig őszinte tanító. Nem lehet becsapni. Nem érdekli, milyen rangot viselünk, mennyi könyvet olvastunk vagy mióta gyakorlunk. Egyetlen dolgot mutat meg: milyen állapotban van az elménk ebben a pillanatban.

A zen másik fontos fogalma a zanshin, amelyet nehéz egyetlen szóval visszaadni. Jelentése valami olyasmi, mint "tovább élő figyelem" vagy "maradéktalan jelenlét". A legtöbb ember számára a lövés akkor ér véget, amikor a nyíl elhagyja a húrt. A kjúdóban azonban a gyakorlás éppen ekkor folytatódik. A mester nem mozdul azonnal, nem nézi izgatottan a céltáblát, nem ünnepel, és nem bosszankodik. Egyszerűen jelen marad. Ez a csendes utópillanat legalább olyan fontos, mint maga a lövés. A zen szerint ugyanis az ember valódi természete nem a cselekvés hevében mutatkozik meg, hanem abban, ami közvetlenül utána következik.

Shibata gyakran hangsúlyozta, hogy a jó íjász nem akar tökéletes lenni. A tökéletesség utáni vágy könnyen újabb csapdává válik, mert ismét az ego kerül a középpontba. A gyakorlás célja nem a hibátlanság, hanem az őszinteség. Minden egyes lövés lehetőséget ad arra, hogy az ember tisztábban lássa önmagát.

Ez a szemlélet messze túlmutat a dódzsó falain. Ugyanez történik egy nehéz beszélgetés során, a munkahelyen vagy a családban. Ha az elménk tele van félelemmel, türelmetlenséggel vagy bizonyítási vággyal, azt a környezetünk ugyanúgy érzékeli, ahogyan a nyíl is "érzékeli" a kezünk legapróbb feszülését.

Talán ezért mondják a zen mesterei, hogy végső soron nem az íjászatot gyakoroljuk, hanem önmagunkat. Kanjuro Shibata számára a kjúdó ezért nem sport volt, és nem is harcművészet a szó hétköznapi értelmében, hanem egy életen át tartó párbeszéd a saját tudatunkkal. Minden kilőtt nyíl ugyanazt a kérdést teszi fel:

Valóban jelen vagy?

4. "Ne próbáld eltalálni a célt"

Kanjuro Shibata Sensei egyik legismertebb mondata első hallásra szinte értelmetlennek tűnik: "Ne próbáld eltalálni a célt." Egy íjászmestertől mindenki azt várná, hogy a pontosságról, a technikáról vagy a kitartó gyakorlás fontosságáról beszéljen. Shibata azonban újra és újra visszatért ehhez az egyszerű kijelentéshez, mert tudta, hogy a legtöbb ember már az első pillanatban rossz kérdést tesz fel. Nem azt kérdezi: Milyen emberré válok a gyakorlás során? Hanem azt: Hogyan leszek eredményesebb? A két kérdés között pedig óriási a különbség.

Ha valaki mindenáron el akarja találni a célt, gondolatai már a következő pillanatban járnak. Már nem azt figyeli, amit éppen csinál, hanem azt, hogy vajon hová érkezik a nyíl, mit gondolnak majd róla a többiek, vagy sikerül-e végre tökéletes lövést leadnia. Ebben a pillanatban azonban már elveszítette a kapcsolatot a jelennel. A zen buddhizmus szerint az emberi szenvedés egyik legfőbb oka éppen ez: ritkán élünk abban a pillanatban, amelyben valóban vagyunk. Gondolataink hol a múlt eseményei körül forognak, hol a jövőt próbálják irányítani, miközben a jelen szinte észrevétlenül elsiklik mellettünk.

Shibata Sensei szerint a kjúdó éppen ezért kiváló tanító. A nyíl nem ismeri a tegnapot, és nem ismeri a holnapot sem. Csak arra válaszol, ami az elengedés pillanatában történik. Ha a gyakorló türelmetlen, a lövés is türelmetlen lesz. Ha bizonyítani akar, a mozdulatai elveszítik természetességüket. Ha fél a hibától, teste megmerevedik. A nyíl ilyenkor nem büntet és nem jutalmaz. Egyszerűen megmutatja az igazságot.

Egy alkalommal egyik tanítványa megkérdezte tőle, honnan fogja tudni, hogy jó úton jár. A mester elmosolyodott, majd így válaszolt: "Amikor már nem érdekel, hogy jó úton jársz-e." Ez a válasz elsőre talán ellentmondásosnak tűnik, valójában azonban a zen egyik legmélyebb felismerését fogalmazza meg. A gyakorlás nem azért történik, hogy különlegesebbé váljunk másoknál. Nem azért meditálunk, hogy jobb embereknek tartsuk magunkat, és nem azért tanulunk, hogy elismerést szerezzünk. A gyakorlás önmagáért történik.

Ez az a pont, ahol a kjúdó messze túlmutat az íjászaton. Ugyanez igaz egy festőre, aki már nem a sikerért fest, hanem mert a festés maga az út. Ugyanez igaz egy zenészre, aki nem a tapsért játszik, vagy egy kertészre, aki örömmel gondozza növényeit akkor is, ha senki sem látja a munkáját. Amikor a cselekvés önmagáért válik értékessé, megszűnik a görcsös akarás, helyét pedig átveszi a figyelem. És éppen ebben a pillanatban történik meg az, amit nem lehet erővel kikényszeríteni: a lövés természetessé válik.

Talán ezért mondta Kanjuro Shibata Sensei, hogy a céltábla valójában nem az ellenfelünk, és nem is a célunk. Mindössze egy tükör, amely minden egyes lövéssel ugyanazt a kérdést teszi fel: Mennyire vagy jelen ebben a pillanatban?

5. Az íj mint tükör – tanítás a mindennapi életről

Kanjuro Shibata Sensei gyakran hangsúlyozta, hogy a kjúdó nem ér véget a dódzsó ajtajánál. Sőt, talán ott kezdődik igazán. A gyakorlás célja ugyanis nem az, hogy valaki kiváló íjásszá váljon, hanem hogy másként élje az életét. Az íj, a nyílvessző és a céltábla csupán eszközök. Segítenek felismerni azokat a belső mintákat, amelyek a hétköznapokban is újra és újra megjelennek.

Aki türelmetlen a gyakorlás során, valószínűleg a mindennapjaiban is nehezen viseli a várakozást. Aki állandóan másokhoz méri magát a lőtéren, könnyen lehet, hogy a munkájában vagy a magánéletében is folyamatos összehasonlításban él. Aki pedig görcsösen ragaszkodik a tökéletességhez, az gyakran saját magával szemben is túl szigorú.

Shibata Sensei szerint az íjászat különleges ereje éppen abban rejlik, hogy nem lehet elrejteni ezeket a belső működéseket. Egyetlen lövés alatt is világosan megmutatkozik, mennyire vagyunk nyugodtak, mennyire bízunk önmagunkban, vagy éppen mennyire szeretnénk megfelelni mások elvárásainak. Az íj nem bírál és nem dicsér. Egyszerűen őszinte.

Ez a gondolat mélyen összecseng a buddhizmus tanításával is. A Buddha nem azt tanította, hogy harcoljunk önmagunk ellen, hanem azt, hogy figyeljük meg tisztán saját elménk működését. A meditációban nem elnyomni próbáljuk a gondolatokat, hanem észrevesszük őket. Ugyanez történik a kjúdóban is. A lövés nem arra szolgál, hogy bizonyítsunk valamit, hanem arra, hogy egy pillanatra világosan meglássuk önmagunkat.

Shibata tanításában ezért a hibázásnak is különleges szerepe van. A nyugati ember gyakran kudarcként éli meg, ha nem sikerül elsőre valami. A japán mesterek azonban másként tekintenek erre. Minden elhibázott lövés egy újabb lehetőség arra, hogy felismerjük, mi zavarta meg a figyelmünket. Nem a céltábla ellen küzdünk, hanem saját türelmetlenségünkkel, félelmünkkel vagy hiúságunkkal.

Talán éppen ezért volt Shibata Sensei olyan türelmes tanító. Tanítványai visszaemlékezései szerint ritkán javította ki azonnal a technikai hibákat. Sokkal inkább arra ösztönözte őket, hogy figyeljék meg saját testüket, légzésüket és gondolataikat. Meg volt győződve arról, hogy amikor az ember belső tartása megváltozik, a mozdulatai is természetes módon átalakulnak.

Ez a szemlélet messze túlmutat a harcművészeteken. Egy nehéz beszélgetésben, egy fontos döntés előtt vagy egy váratlan konfliktus során ugyanaz a kérdés jelenik meg, mint a lövés pillanatában: képesek vagyunk-e megőrizni nyugalmunkat, vagy hagyjuk, hogy félelmeink irányítsanak bennünket?

A buddhizmus ezt nevezi éberségnek. Nem különleges tudatállapot, hanem annak képessége, hogy a jelen pillanatot tisztán érzékeljük, anélkül hogy azonnal reagálnánk rá. Shibata Sensei számára a kjúdó ennek az éberségnek volt a mindennapi gyakorlása.

Talán ezért mondta egyszer, hogy "az igazi célpont nem száz méterre van előttünk, hanem mindig egyetlen lélegzetvételnyire bennünk." Ebben a mondatban nemcsak a kjúdó, hanem a zen buddhizmus egyik legfontosabb tanítása is benne rejlik: az ember egész élete gyakorlássá válhat, ha megtanul teljes figyelemmel jelen lenni benne.

6. Egy csendes örökség

Kanjuro Shibata Sensei élete során emberek ezreit vezette be a kjúdó világába, mégsem tekintett magára különleges mesterként. Kerülte a feltűnést, ritkán beszélt hosszasan önmagáról, és mindig úgy vélte, hogy a tanító feladata nem az, hogy a középpontba kerüljön, hanem az, hogy rámutasson az útra. A figyelemnek nem a mesteren, hanem a gyakorláson kell lennie.

Miután Japánból egyre gyakrabban hívták Észak-Amerikába és Európába tanítani, tanítványai segítségével létrejött a Zenko International, amely ma is a Heki Ryū Bishū Chikurin-ha iskola hagyományát őrzi. A különböző országokban működő dódzsók nem csupán az íjászat technikáját adják tovább, hanem azt a szemléletet is, amelyet Shibata egész életében képviselt: a lövés nem a céltábláról, hanem az emberi tudatról szól.

Tanítványai gyakran emlékeznek vissza arra, hogy Shibata Sensei nem sokat magyarázott. Inkább megmutatta a mozdulatot, majd csendben figyelt. Ha kellett, finoman megigazította valakinek a testtartását vagy a kezének helyzetét, de ritkán mondta meg, mit kellene éreznie. Tudta, hogy a valódi felismerések nem kívülről érkeznek. Azokat minden gyakorlónak saját tapasztalatából kell megszereznie.

Ez a tanítási módszer mélyen gyökerezik a zen buddhizmusban. A zen mesterek évszázadok óta hangsúlyozzák, hogy az igazságot nem lehet egyszerűen szavakba önteni. A tanító legfeljebb irányt mutathat, de az utat mindenkinek magának kell végigjárnia. Shibata Sensei egész életével ezt az egyszerű igazságot testesítette meg.

2008-ban, nyolcvanhét éves korában hunyt el. Halála után tanítványai nemcsak egy világhírű íjászmestert gyászoltak, hanem egy olyan embert, aki megmutatta, hogy a fegyelem és a szelídség nem zárják ki egymást. Lehet valaki egyszerre rendkívül következetes és mélységesen együttérző. Lehet valaki kivételes tudás birtokában úgy is, hogy közben nem akar többnek látszani másoknál.

Talán ez Kanjuro Shibata Sensei legnagyobb öröksége.

Egy olyan korban, amikor a teljesítmény, a siker és a versengés sokszor fontosabbnak tűnik a belső fejlődésnél, ő arra emlékeztetett, hogy létezik egy másik út is. Egy út, ahol nem másokat kell legyőzni, hanem saját nyugtalanságunkat, türelmetlenségünket és félelmeinket.

A kjúdó mesterei szerint a legszebb lövés nem feltétlenül az, amelyik a céltábla közepébe érkezik.

Hanem az, amely után a gyakorló egy kicsit csendesebb, figyelmesebb és emberségesebb lesz.

Talán ezért mondják Japánban, hogy az íj útjának nincs valódi vége.

Mert minden egyes nap újabb lehetőség arra, hogy egy kicsit pontosabban célozzunk.

Nem a céltáblára.

Hanem önmagunk felé.

Felhasznált főbb források

• John Stevens: The Way of the Bow
• Eugen Herrigel: Zen in the Art of Archery
• Kanjuro Shibata XX: előadások és tanítások (Zenko International archívum)
• Karlfried Graf Dürckheim: Zen and Us
• Daisetz T. Suzuki: Zen and Japanese Culture
• Fabrice Midal: Chögyam Trungpa – His Life and Vision (a történeti háttérhez)