Vannak emberek, akik nem csupán tanítják a buddhizmust, hanem egész életükkel bizonyítják, hogy a Dharma nem egy távoli filozófia, hanem élő valóság. Lama Tsultrim Allione ilyen ember. Életútja egyszerre kalandos, megrendítő és mélyen inspiráló. Volt szerzetesnő, feleség, édesanya, gyászoló anya, író, elvonulásvezető és spirituális tanító. Minden életszakaszában ugyanazt kereste: hogyan lehet a szenvedést bölcsességgé alakítani.

Ma a világ egyik legismertebb nyugati buddhista lámája. Tanításait kontinenseken át hallgatják, könyvei számos nyelven jelentek meg, a Colorado államban alapított Tara Mandala pedig a tibeti buddhizmus egyik legfontosabb nyugati központjává vált. Mégis, aki találkozott vele, többnyire nem egy híres mestert látott benne, hanem egy nyugodt, mosolygó asszonyt, aki különleges természetességgel beszél a legmélyebb spirituális kérdésekről.

Számomra Lama Tsultrim neve különösen kedves. A Zöld Tára-gyakorlat lungját személyesen tőle kaptam meg, ezért ez a cikk nem csupán egy életrajz, hanem tisztelgés is egy olyan tanító előtt, aki emberek ezreit segítette közelebb kerülni a buddhista gyakorláshoz.

Egy kíváncsi amerikai kislány

Lama Tsultrim Allione 1947. október 3-án született az Egyesült Államokban, Maine állam Bangor városában, Joan Rousmanière Ewing néven. Olyan családban nőtt fel, ahol nagyra becsülték a tanulást, a filozófiát és a nyitott gondolkodást. Nagyszülei egyetemi professzorok voltak, édesanyja pedig aktívan részt vett különböző társadalmi kezdeményezésekben.

Már gyermekkorában erősen vonzódott a természethez. Szenvedélyesen lovagolt, síelt, szeretett egyedül barangolni az erdőkben, és gyakran tett fel olyan kérdéseket, amelyek kortársait ritkán foglalkoztatták. Mi az élet értelme? Mi történik a halál után? Miért szenvednek az emberek?

Tizenöt éves korában nagymamája egy buddhizmusról szóló könyvet ajándékozott neki. Akkor még maga sem sejtette, hogy ez a kötet egész életének irányát megváltoztatja.

Nem sokkal később egy másik könyv is mély benyomást tett rá: Carl Gustav Jung Ember és szimbólumai című műve. A borítón egy tibeti mandala szerepelt. Joan hosszú percekig nézte a különös ábrát. Nem értette pontosan, mit ábrázol, mégis úgy érezte, mintha valami ismerős szólítaná meg.

Évekkel később úgy emlékezett vissza erre az élményre, hogy ekkor ébredt fel benne az a mély vonzalom, amely egész életében a tibeti buddhizmus felé vezette.

Egyetlen álom sem hagyta nyugodni

1965-ben beiratkozott a Coloradoi Egyetemre. Tanulmányai mellett mindent elolvasott, amit Tibet történetéről, művészetéről és vallásáról talált. Akkoriban a tibeti buddhizmusról még alig lehetett hiteles információhoz jutni Nyugaton, de ez nem csökkentette lelkesedését.

Egy idő után rájött, hogy könyvekből már nem kap választ minden kérdésére.

Úgy érezte, ha valóban meg akarja érteni ezt a különleges kultúrát, személyesen kell elindulnia Ázsiába.

A legtöbb ember számára ez őrült ötletnek tűnt.

Egy húsz év körüli amerikai nő egyedül nekivágni Indiának és Nepálnak az 1960-as évek végén nem volt hétköznapi vállalkozás.

Ő azonban nem hátrált meg.

A pillanat, amikor úgy érezte: "Hazatértem."

1967-ben megérkezett Nepálba.

Katmandu akkoriban egészen más világ volt, mint ma. A tibeti menekültek közül sokan csak néhány évvel korábban hagyták el hazájukat a kínai megszállás miatt. A kolostorokban még éltek azok a mesterek, akik Tibetben kapták képzésüket, és magukkal hozták a régi hagyományokat.

Joan minden reggel felment a Szvájambhúnáth sztúpához, ahol órákon át figyelte a szerzetesek szertartásait.

Nem értette a tibeti nyelvet.

Nem ismerte a rituálék jelentését.

Mégis mély belső békét érzett.

Később többször mondta, hogy ebben az időszakban különös érzése támadt:

"Úgy éreztem, mintha hosszú vándorlás után végre hazaérkeztem volna."

Ez a felismerés döntötte el végleg az életét.

Nem turistaként akarta megismerni Tibetet.

Tanítvánnyá akart válni.

A hosszú út csak most kezdődött

Az elkövetkező években Joan – a későbbi Lama Tsultrim Allione – India, Nepál és a Himalája kolostorait járta. Mestereket keresett, tanításokat hallgatott, meditált, és fokozatosan egyre mélyebben kapcsolódott a tibeti buddhizmus élő hagyományához.

Még nem tudta, hogy hamarosan találkozni fog a XVI. Karmapával, szerzetesnővé szentelik, és történelmet ír azzal, hogy ő lesz az első amerikai nő, aki tibeti buddhista apácai fogadalmat tesz.

De ez már egy új fejezet kezdete volt.

Az első amerikai nő, akit tibeti apácává szenteltek

Az 1960-as évek végén Tibet még mindig nyílt seb volt a buddhista világ számára. A kínai megszállás után mesterek ezrei kényszerültek elhagyni hazájukat, és Indiában, Nepálban, Bhutánban próbálták megőrizni azt a szellemi örökséget, amely évszázadokon át virágzott a Himalája kolostoraiban.

A fiatal Joan számára ez nem csupán történelmi esemény volt. Úgy érezte, hogy élete legfontosabb tanítói éppen ezek között a száműzetésben élő lámák között vannak. Egyik mestertől a másikhoz utazott. Tanult, meditált, kérdezett és figyelt. Nem egzotikus élményeket keresett, hanem olyan életet, amelynek minden pillanatát a Dharma hatja át.

Egyre erősebben érezte, hogy szerzetesnő szeretne lenni.

Találkozás a XVI. Karmapával

1969 végén Nepálban először találkozott a XVI. Karmapával, Rangjung Rigpe Dordzséval, a Karma Kagyü hagyomány fejével.

A későbbi visszaemlékezéseiben ezt a találkozást élete egyik legmeghatározóbb pillanatának nevezte. A hagyomány szerint a Karmapa a tömegben is felfigyelt rá. Bár Joan akkor még teljesen ismeretlen nyugati fiatal nő volt, a Karmapa különös szeretettel és nyitottsággal fogadta.

Később úgy mesélte, hogy amikor először meglátta őt, minden kétsége megszűnt. Nem tudta megmagyarázni. Egyszerűen azt érezte:

"Ő az én mesterem."

Ez az élmény annyira mély volt, hogy rövid időn belül meghozta élete egyik legfontosabb döntését.

Bodhgaya – ahol minden elkezdődött

1970 januárjában, Bodhgayában – azon a szent helyen, ahol a hagyomány szerint Buddha elérte a megvilágosodást – Joan szerzetesi fogadalmat tett.

A szertartást maga a XVI. Karmapa vezette. A ceremónián jelen voltak a Karma Kagyü hagyomány legnagyobb mesterei is, köztük Tai Situ Rinpocse, Jamgön Kongtrul Rinpocse, Gyalcab Rinpocse és Samar Rinpocse.

Az avatás során új nevet kapott: Karma Tsultrim Chödron.

Mindössze huszonkét éves volt. Ezzel ő lett az első amerikai nő, akit tibeti buddhista apácává szenteltek.

Akkoriban ez szinte elképzelhetetlen eseménynek számított. A tibeti buddhizmus még alig jelent meg Nyugaton, és nagyon kevés nyugati ember vállalkozott arra, hogy teljes életét ennek a hagyománynak szentelje.

Mesterektől mesterekig

A következő években szinte fáradhatatlanul tanult.

Megkapta a Kagyü hagyomány alapvető előkészítő gyakorlatait, a ngöndrót Kalu Rinpocsétól. Tanult Láma Yeshénél és Láma Zopa Rinpocsénál, buddhista filozófiát hallgatott Sarnathban, majd hosszú időt töltött Apho Rinpocse mellett, akit később egész életében egyik legfontosabb szívbéli tanítójának nevezett.

Nem csupán tanításokat kapott. Hosszú meditációs elvonulásokat végzett, befejezte a ngöndró gyakorlatait, megismerkedett a Chöd hagyománnyal, Mahámudrát tanult, később pedig Dzogchent is. Élete lassan teljesen a gyakorlás köré épült.

Egy nehéz döntés

Sokan azt gondolnák, hogy története itt egyenes vonalban folytatódik.

Nem így történt.

Néhány év elteltével egyre világosabban érezte, hogy élete más irányba vezet. Hosszú belső vívódás után meghozta azt a döntést, amely sokakat meglepett.

Lemondott szerzetesi fogadalmairól.

A tibeti hagyományban ez rendkívül ritka és nehéz lépés volt. Sokan attól tartottak, hogy ezzel hátat fordít a Dharmának.

De nem ez történt.

Éppen ellenkezőleg.

Később többször hangsúlyozta, hogy nem a buddhizmust hagyta el, hanem a szerzetesi életformát.

Úgy érezte, hogy saját útja más irányba vezet.

A Dharma a hétköznapi életben

Férjhez ment. Édesanya lett, később három gyermeket nevelt fel.

Sokan úgy gondolták, ezzel véget ér spirituális pályája.

Ő azonban bebizonyította ennek ellenkezőjét.

Megmutatta, hogy a Dharma nem kizárólag kolostorok falai között élhet. Egy anya türelmében, egy család mindennapjaiban, a veszteségek elfogadásában, a szeretetben és a megbocsátásban ugyanúgy megnyilvánulhat.

Ez akkoriban szokatlan gondolat volt. A legtöbb nyugati buddhista még úgy tekintett a megvalósításra, mint valami távoli, szerzetesek számára fenntartott útra. Lama Tsultrim élete azonban azt üzente, hogy a hétköznapi ember is járhat mély spirituális ösvényen.

Egy új korszak kezdődött

Élete következő szakaszában olyan örömök és olyan fájdalmak várták, amelyek alapjaiban formálták át tanításait.

Gyermekei születése.

Lánya elvesztése.

A családi élet kihívásai.

A gyász.

A szeretet.

És végül egy különös látomás, amelyből évekkel később megszületett a világ egyik legismertebb nyugati buddhista központja:

a Tara Mandala.

Tara Mandala – Amikor egy álomból valóság született

Lama Tsultrim Allione életének egyik legnagyobb ereje talán abban rejlik, hogy soha nem próbálta elválasztani egymástól a spirituális utat és az emberi életet. Nemcsak a meditáció csendjét ismerte meg, hanem az anyaság örömét, a veszteség fájdalmát, a gyászt és az újrakezdés bátorságát is. Mindezek lassan egy új felismeréshez vezették.

Úgy érezte, hogy a nyugati embereknek szükségük van egy olyan helyre, ahol a tibeti buddhizmus nem múzeumi emlék vagy egzotikus vallás, hanem élő, lélegző gyakorlattá válhat. Ez az álom hosszú éveken át érlelődött benne.

Egy régi látomás

Még a hetvenes évek elején, amikor az észak-indiai Manaliban gyakorolt, különös élményben volt része. Meditáció közben egy hegyekkel körülvett völgy képe jelent meg előtte. A helyen egyszerű faházak álltak, emberek meditáltak, gyermekek játszottak, a középpontban pedig egy Tárának szentelt templom emelkedett.

A látomás annyira élénk volt, hogy évekkel később is pontosan emlékezett rá. Nem tudta, hol található ez a hely, csak azt érezte, hogy egyszer meg kell épülnie. Évtizedek teltek el, mire megértette, mit is látott akkor.

Egy darab Tibet Coloradóban

1993-ban férjével, David Pettittel földet kezdtek keresni Colorado hegyei között. Hosszú kutatás után rátaláltak egy több száz hektáros birtokra a San Juan-hegységben.

Amikor Lama Tsultrim először végignézett a dombokon, a réteken és az erdőkön, azonnal felismerte. Ez volt az a hely. Ugyanaz a táj. Ugyanazok a dombok. Ugyanaz a csend.

Később azt mondta, hogy már az első pillanatban tudta: a régi látomás valóra vált.

Így született meg a Tara Mandala.

Nem kolostor, hanem közösség

A Tara Mandala kezdettől fogva különbözött a hagyományos kolostoroktól. Nem kizárólag szerzetesek számára jött létre.

Édesanyák, édesapák, orvosok, tanárok, művészek, üzletemberek, fiatalok és idősek egyaránt otthonra találhattak benne.

Lama Tsultrim úgy gondolta, hogy a XXI. század buddhizmusának nem elzárkóznia kell a világtól, hanem segítenie kell az embereket abban, hogy a mindennapi életüket alakítsák át gyakorlássá.

Ez akkoriban újszerű gondolatnak számított.

A Nyugat első Tára-temploma

Az évek során egyre több épület készült el. Meditációs kunyhók, elvonulóházak, közösségi terek, majd felépült a háromszintes, mandala alakú Tára-templom, amelyet sokan a nyugati világ első, kifejezetten Tárának szentelt buddhista templomának tartanak.

A templom nemcsak építészeti különlegesség. Minden részlete szimbolikus jelentést hordoz. A kör alakú tér a mandalát idézi, a színek a megvilágosodás különböző aspektusait jelenítik meg, a középpontban pedig Tára együttérző jelenléte áll.

Aki belép, nem egyszerűen egy épületbe érkezik, hanem egy olyan térbe, amelyet a meditáció szolgálatára terveztek.

A női bölcsesség otthona

Lama Tsultrim számára mindig fontos volt, hogy a buddhizmus női mesterei is megkapják a nekik járó figyelmet. Hosszú kutatómunkát végzett Tibet nagy jóginijeiről.

Ennek eredménye lett első nagy sikerkönyve, a Bölcsesség asszonyai (Women of Wisdom), amely sok nyugati olvasó számára elsőként mutatta be Yeshe Tsogyal, Machig Labdrön és más rendkívüli női gyakorlók életét.

Sokan ennek a könyvnek köszönhetően ismerték fel, hogy a tibeti buddhizmus történetét nemcsak híres lámák, hanem kivételes női mesterek is formálták.

A Tara Mandala ezért nem csupán egy elvonulási központ. Sokak számára a női bölcsesség egyik legfontosabb nemzetközi központjává vált.

A veszteségből születő együttérzés

Lama Tsultrim életét súlyos tragédiák is formálták. Legmegrendítőbb vesztesége kétségtelenül kislánya, Chiara halála volt, aki még csecsemőként, váratlanul hunyt el.

Kevés fájdalom létezik, amely mélyebb ennél.

Évekkel később úgy beszélt erről az időszakról, mint amely teljesen átalakította a gyakorlását. Nem a szenvedéstől akart megszabadulni, hanem megtanulta megnyitni előtte a szívét.

Későbbi tanításainak együttérzése nem elméleti tudásból született. Személyesen végigjárta a veszteség útját. Talán ezért érzik olyan sokan, hogy amikor a fájdalomról beszél, valóban tudja, miről beszél.

A legnagyobb templom

Egyszer megkérdezték tőle, mire a legbüszkébb.

Nem a könyveit említette.

Nem a templomot.

Nem a világszerte ismert központot.

Hanem azokat az embereket, akik a gyakorlás segítségével képesek voltak megváltoztatni életüket.

Mert – ahogy gyakran mondja –

"A legfontosabb templom nem kőből épül. Az emberi szívben születik meg."

Ez a mondat talán mindennél jobban összefoglalja Lama Tsultrim Allione életének lényegét. Bár létrehozott egy gyönyörű spirituális központot, számára az igazi átalakulás soha nem az épületekben, hanem az emberek tudatában történt. Ez az a szemlélet, amely miatt tanításai ma is olyan sok emberhez szólnak szerte a világon.

A cikk elkészítéséhez felhasznált háttéranyagok

• Lama Tsultrim Allione nyilvános előadásai és interjúi.
• A Tara Mandala hivatalos tanításai és képzési anyagai.