Robert Thurman-Már most a nirvánában vagyunk

Robert Thurman egy történettel kezdte az előadását.
Évekkel korábban a fiával együtt egy nagy zen mester előadásán vett részt Santa Cruzban. A teremben néhány gyakorló egyszerűen elaludt.
A fia felháborodott.
Úgy érezte, ez sértés a vendég tanítóval szemben.
A gyakorlók azonban megmagyarázták neki, hogy szó sincs erről.
Szerintük ugyanis nagy bók egy tanítónak, ha a hallgatói olyan békésen érzik magukat az előadása alatt, hogy elalszanak.
Thurman fia nem hitt nekik.
Azt mondta, ő akkor lenne igazán lenyűgözve, ha maga az előadó tudna elaludni, miközben továbbra is megtartja az előadását.
Az lenne az igazi nemkettősség.
Mélyen aludni az abszolútban, és közben tovább beszélni a relatív világban.
Egyszerre aludni és ébren lenni.
A terem nevetett.
De Robert Thurman már az első percekben pontosan oda vezette a hallgatóit, ahová az egész előadás tartott.
Mi van akkor, ha egész életünkben rossz helyen keressük a nemkettősséget?
Mi van akkor, ha a megvilágosodást valamilyen különleges állapotnak képzeljük, amelyben eltűnik a világ, eltűnik az én, és végül csak egy határtalan, békés semmi marad?
És mi van akkor, ha éppen ez az egyik legnagyobb tévedésünk?
Robert Thurman szerint a Buddha felfedezése nem az volt, hogy a világ szenvedés.
A szenvedést bárki felfedezheti.
Elég beverni a lábujjunkat.
A Buddha valódi felfedezése sokkal radikálisabb volt.
Azt fedezte fel, hogy a valóság legmélyebb természete nem a szenvedés.
Hanem a szabadság.
A boldogság.
A nirvána.
És ha ez igaz, akkor talán nem az a legfontosabb kérdés, hogyan jutunk el oda.
Hanem az:
Miért nem vesszük észre, hogy már most is ott vagyunk?

 Thurman szerint a probléma egyetlen, mélyen belénk épült tévedéssel kezdődik.

Mindannyian titokban azt hisszük:
Én vagyok az Egy.
Nem egyszerűen azt gondoljuk, hogy létezünk.
Ebben nincs semmi különös.
Hanem azt, hogy bennünk van valami végső, szilárd és változatlan mag.
Valami, ami valóban mi vagyunk.
A világ közepén.
A többiektől külön.
Minden mással szemben.
Thurman egyik régi mongol mestere ezt különös pontossággal fogalmazta meg.
Mindenkinek igaza van abban, hogy valóságos.
A baj ott kezdődik, amikor azt hisszük, hogy abszolút valóságosak vagyunk.
Hogy mi vagyunk a történet főszereplői, a többiek pedig valahogy körülöttünk helyezkednek el.
Segítenek.
Akadályoznak.
Szeretnek.
Elhagynak.
Megértenek.
Vagy nem értenek meg.
És szinte észrevétlenül minden azon múlik, hogyan viszonyul hozzánk a világ.
Ebből születik a küzdelem.
Ha valaki szeret, egy időre biztonságban érezzük magunkat.
Ha elutasít, megrendülünk.
Ha valaki elénk kerül, versenytárssá válik.
Ha elveszítünk valamit, úgy érezzük, mintha belőlünk szakítottak volna ki egy darabot.
Mert az egész világot egyetlen pontból nézzük.
Önmagunkból.
Thurman szerint a megvilágosodás nem azt jelenti, hogy ezt az embert megsemmisítjük.
A Buddha nem azt fedezte fel, hogy senki sem létezik.
Ez ugyanolyan tévedés lenne, mint azt hinni, hogy mindannyian különálló, változatlan lények vagyunk.
A felismerés sokkal finomabb.
Nem az a baj, hogy valóságosak vagyunk.
Hanem az, hogy túlságosan valóságosnak képzeljük magunkat.
Abszolútnak.
Különállónak.
Függetlennek.
Mintha lenne bennünk valaki, akit a világ többi részétől el lehet választani.
A Buddha keresni kezdte ezt a valakit.
És nem találta meg.
De nem következtetett ebből arra, hogy nincs semmi.
Nem talált egy szilárd, különálló ént.
És éppen ezért valami egészen mást fedezett fel.
A kapcsolatot.
Azt, hogy minden, aminek hisszük magunkat, számtalan más dologból születik.
A testünk.
A nyelvünk.
Az emlékeink.
A kapcsolataink.
A félelmeink.
A vágyaink.
Még az a gondolat is, amelyet olyan magabiztosan nevezünk "énnek".
Semmi sem áll önmagában.
És Thurman szerint éppen itt kezdődik az igazi fordulat.
Mert amikor már nem mi vagyunk az Egy, hirtelen észrevesszük a többieket.
Nem mellékszereplőként.
Nem idegenként.
Hanem ugyanolyan valóságos lényekként, mint mi.
És mivel belőlük sokkal több van, mint belőlünk, a világ súlypontja lassan elmozdul.
Az ember önkéntelenül is érdeklődni kezd mások boldogsága iránt.
A különálló én fala megreped.
És azon a repedésen keresztül valami belép.
Az együttérzés.

 Ezért Thurman számára a nemkettősség nem azt jelenti, hogy minden eltűnik egy határtalan egységben.

Nem azt, hogy feloldódunk valamiféle kozmikus óceánban, ahol végül nincs többé senki.
Nincs én.
Nincs másik.
Nincs világ.
Nincs probléma.
Csak a nagy Egy.
Szerinte ez a misztikus tapasztalat egyik legcsábítóbb félreértése.
Mert ha a felismerés végén mindenki eltűnik, akkor az együttérzésnek sincs többé ki felé fordulnia.
A Buddha útja azonban nem a világból kifelé vezet.
Hanem egyre mélyebben bele.
A nemkettősség nem a különbségek megszűnése.
Hanem annak felismerése, hogy a különbségek soha nem jelentettek valódi elszigeteltséget.
Te nem vagy én.
Én nem vagyok te.
De egyikünk sem létezhet önmagában.
Ez az a pont, ahol Thurman előadásának egyik legszebb gondolata megszületik.
A bölcsesség és az együttérzés nem két külön út.
Nem úgy működik, hogy előbb valaki hosszú évek meditációjával felismeri az ürességet, majd később megtanul kedves lenni másokhoz.
Az együttérzés magából a felismerésből születik.
Ha valóban meglátjuk, hogy nincs olyan szilárd határ, amely végleg elválasztana bennünket másoktól, akkor az ő szenvedésük többé nem lehet teljesen idegen.
És az ő boldogságuk sem.
Thurman ezért az együttérzést nem egyszerűen jóindulatnak nevezi.
Nem erkölcsi kötelességnek.
Nem annak, hogy egy jó buddhistának segítenie kell másokon.
Hanem valami sokkal közvetlenebbnek.
Annak, hogy mások szenvedése elviselhetetlenné válik számunkra.
Nem azért, mert mi is szenvedni akarunk.
Hanem mert többé nem tudjuk teljesen kívül helyezni magunkon.
A szeretet pedig ennek a másik oldala.
A buddhista meghatározás szerint szeretni annyi, mint kívánni a másik boldogságát.
Az együttérzés azt kívánja, hogy szűnjön meg a szenvedése.
A szeretet azt kívánja, hogy boldog legyen.
Az egyik elvesz.
A másik ad.
És amikor ez a két mozdulat már nem csupán néhány kiválasztott ember felé irányul, hanem lassan minden élőlényre kiterjed, megszületik valami, amit Thurman szinte meghökkentően egyszerűen fogalmaz meg.
Mi a Buddha?
Egy ember, aki beleszeretett mindenkibe.
Nemcsak a jó emberekbe.
Nemcsak azokba, akik szeretik.
Nemcsak az emberekbe.
A rovarokba.
A pókokba.
A szúnyogokba.
Minden lénybe.
Egy Buddha Thurman szerint nem azért boldog, mert sikerült elmenekülnie a világból.
Hanem azért, mert már nincs senki, akit ki kellene zárnia a szeretetéből.
És itt érkezünk el ahhoz a fogalomhoz, amelyet Nyugaton talán minden más buddhista tanításnál könnyebb félreérteni.
Az ürességhez.
Mert ha az üresség valóban csak semmit jelentene, akkor abból semmi sem születhetne.
Legkevésbé együttérzés.
Thurman szerint azonban az üresség nem a semmi.
Éppen ellenkezőleg.
Az üresség annak a neve, hogy semmi sincs egyedül.

 Az üresség szót hallva könnyű valami hatalmas, sötét térre gondolni.

Egy üres szobára.
Egy fekete égre.
Valamire, amiből minden eltűnt.
Thurman szerint azonban ez az egyik legmakacsabb félreértés.
Az üresség nem azt jelenti, hogy nincs semmi.
Hanem azt, hogy semmi sem létezik úgy, ahogyan ösztönösen elképzeljük.
Önmagában.
Saját erejéből.
Minden mástól függetlenül.
Vegyünk egy fát.
A fa nem egyszerűen ott áll önmagában.
Benne van a föld.
Az eső.
A napfény.
A levegő.
A mag, amelyből kinőtt.
Az erdő, amely körülveszi.
A rovarok.
A madarak.
Az évszakok.
És az idő.
Vegyünk el mindent, ami nem a fa, és végül nem marad fa.
Ugyanez igaz ránk.
Bennünk vannak a szüleink.
Azok, akik szerettek bennünket.
Azok is, akik megsebeztek.
A nyelv, amelyen gondolkodunk.
Az étel, amelyből a testünk felépült.
A levegő, amelyet ebben a pillanatban belélegzünk.
A történetek, amelyeket másoktól kaptunk.
És azok az emberek is, akikről talán azt hisszük, hogy már régen magunk mögött hagytuk őket.
Ha mindent eltávolítanánk belőlünk, ami valami mással való kapcsolatból született, mit találnánk a végén?
Thurman szerint éppen ezt kereste a Buddha.
Azt a végső, érintetlen valamit.
Az abszolút ént.
Azt, aki minden kapcsolat mögött ott ül, és azt mondja:
Ez vagyok én.
De ilyen különálló magot nem talált.
És ez nem tragédia volt.
Hanem felszabadulás.
Mert ha semmi sem létezik önmagában, akkor minden nyitott.
Minden kapcsolatban áll.
Minden hat valamire, és mindenre hat valami.
A valóság nem üres színpad, amelyen különálló szereplők mozognak.
Inkább végtelen szövet.
Egyetlen szálat sem lehet úgy kihúzni belőle, hogy közben ne mozduljon meg valami más.
Ezért beszél Thurman az ürességről nem pusztulásként, hanem termékeny térként.
Egy méhként.
Az együttérzés méheként.
A kép első hallásra meglepő.
Az ürességet Nyugaton könnyű hidegnek képzelni.
A méh azonban meleg.
Befogad.
Táplál.
Kapcsolatot teremt.
Valami növekedni kezd benne.
És Thurman szerint a valóság legmélyebb természete éppen ilyen.
Nem egy halott semmi.
Hanem olyan nyitottság, amelyből minden kapcsolat megszülethet.
És vele együtt minden szeretet.
Mert ha valóban különálló lények lennénk, az együttérzés talán csak választás volna.
Egy erkölcsi döntés.
Segítek neked, bár semmi közöm hozzád.
De ha az üresség azt jelenti, hogy létezésünk kezdettől fogva összefonódik, akkor az együttérzés többé nem valami, amit kívülről kell hozzáadnunk az élethez.
Már benne van a valóság szerkezetében.
Talán ezért nem azt kell megtanulnunk, hogyan legyünk együttérzők.
Talán inkább azt kell lassan elfelejtenünk, miért hittük valaha, hogy külön vagyunk.

 De Thurman itt nem áll meg.

Ha valóban nincs bennünk egy szilárd, változatlan én, akkor felmerül a kérdés:
Mi történik velünk, amikor meghalunk?
Mi marad, amikor mindaz, amit önmagunknak hittünk, szétesik?
A tibeti buddhizmus erre nem egyetlen mondattal válaszol.
Térképet készít.
A haldoklás folyamatát nem hirtelen eltűnésként írja le, hanem fokozatos feloldódásként.
Mintha a valóság rétegei egymás után húzódnának vissza.
Először a test.
Aztán az érzékek.
A megszokott világ.
A gondolatok.
Végül pedig maga az a tudatállapot is, amelyben egész életünkben önmagunkat ismertük.
Thurman szerint ez a folyamat nemcsak a halál pillanatában történik meg.
Kisebb formában átéljük akkor is, amikor elájulunk.
És minden egyes éjszaka, amikor elalszunk.
Csakhogy olyan gyorsan haladunk át rajta, és olyan kevéssé vagyunk tudatában saját elménk finom változásainak, hogy szinte semmit sem veszünk észre belőle.
A tibeti leírás szerint a halál során először a szilárdság érzése kezd eltűnni.
A test nehézzé válik.
A világ elveszíti megszokott körvonalait.
Mintha délibábot látnánk.
A dolgok még jelen vannak, de már nem lehet őket ugyanúgy megragadni.
Aztán a folyamat továbbhalad.
A belső tapasztalat füsthöz válik.
Majd szikrák jelennek meg.
Apró fények.
Thurman úgy írja le őket, mint egy egész rajnyi szentjánosbogarat.
Közben a test hője csökken.
Az érzékek visszahúzódnak.
A külső világ egyre távolabb kerül.
Aztán elérkezik az a pont, ahol az ember úgy érezheti, hogy elveszíti a tudatát.
Thurman szerint azonban valójában nem a tudat tűnik el.
A megszokott tudat tűnik el.
Az, amely egész életében a testen, a szemeken, a füleken, az emlékeken és a gondolatokon keresztül nézte a világot.
És amikor ez visszahúzódik, valami egészen más kezdődik.
Először megjelenik egy határtalan, fehér fény.
Nem olyan, mintha egy lámpát látnánk.
Nincs fényforrás.
Nincs hold az égen.
Maga a tér válik holdfényessé.
Aztán a fehér ragyogás átalakul.
Vöröses, narancsos, szinte napfényszerű ragyogás jelenik meg.
Nem kívül.
Nincs többé egy ember, aki nézi a fényt.
A tudat maga válik ragyogássá.
Majd ez is feloldódik.
És elérkezik a sötétség.
De nem a hétköznapi sötétség.
Thurman különös kifejezést használ rá.
Ragyogó feketeség.
Mintha a fény és a sötétség határa maga is kezdene eltűnni.
És ezután következik az, amit a tibeti hagyomány tiszta fénynek nevez.
Thurman azonban figyelmeztet:
A név félrevezető.
Ez nem egyszerűen még erősebb fény.
Nem vakító ragyogás.
Talán még csak nem is "fény" abban az értelemben, ahogyan ezt a szót használjuk.
Ő inkább áttetszőségnek nevezné.
Olyan állapotnak, amelyben nincs többé fény és árnyék.
Nincs valami, ami megvilágít.
És nincs valami más, amit megvilágítanak.
A kettősség eltűnik.
Fehér.
Vörös.
Fekete.
Majd a tiszta áttetszőség.
Thurman szerint minden ember végighalad ezen az úton.
Nem csak a jógik.
Nem csak a szerzetesek.
Nem csak azok, akik hisznek benne.
Mindannyian.
És itt hangzik el előadásának egyik legmeghökkentőbb állítása.
Lehetséges, hogy életünk során újra és újra elhaladunk a megvilágosodott tudat közvetlen közelében.
Amikor elalszunk.
Amikor elveszítjük az eszméletünket.
És végül, amikor meghalunk.
Csak nem vesszük észre.
Talán nem azért olyan távoli számunkra a tiszta fény, mert még soha nem találkoztunk vele.
Hanem azért, mert minden alkalommal átalusszuk.
De ha minden ember eljut a tiszta fény közelébe, miért nem lesz mindenki megvilágosodott?
Thurman szerint azért, mert valamit átélni és valamit felismerni nem ugyanaz.
Az ember beléphet rendkívüli tudatállapotokba.
Megtapasztalhatja a végtelen teret.
A határtalan tudatot.
A semmiséget.
Eljuthat egy olyan állapotba is, ahol mintha az alvás és az ébrenlét egyszerre lenne jelen.
Ezek a tapasztalatok olyan mélyek lehetnek, hogy az ember azt gondolja:
Megérkeztem.
Ez az abszolút.
Nincs tovább.
Thurman szerint azonban éppen itt rejtőzik a misztikus út egyik legfinomabb csapdája.
A rendkívüli élmény még nem feltétlenül szabadság.
A végtelen tér is egy tapasztalat.
A határtalan tudat is egy tapasztalat.
A semmiség is egy tapasztalat.
És minden olyan állapot, amely létrejött, egyszer meg is változik.
Ha okok és feltételek vezettek hozzá, akkor nem lehet az abszolút.
A meditáló hosszú éveken át gyakorolhat.
Visszahúzódhat az érzékektől.
A test érzete eltűnhet.
A világ elnémulhat.
A tudat határtalan térré válhat.
Majd ezt a teret betöltheti a végtelen tudatosság.
Aztán még ez is túl soknak tűnhet.
Túl fényesnek.
Túl fárasztónak.
És a gyakorló beléphet a semmiség sötét, nyugodt állapotába.
Végül elérkezhet oda, ahol már azt sem lehet pontosan megmondani, ébren van-e vagy alszik.
Thurman szerint ez szinte megkülönböztethetetlennek tűnhet a végső felszabadulástól.
De van egy döntő különbség.
A gyakorló még mindig valahol van.
Távol a világtól.
Távol a kapcsolatoktól.
Távol mindattól, ami zavarja.
És ha a szabadságunk attól függ, hogy sikerült-e elmenekülnünk minden kapcsolatból, akkor még mindig a különállóságot védjük.
Csak most már spirituális formában.
Az én, amely korábban azt mondta:
Én vagyok a világ közepe,
most azt mondja:
Én vagyok az abszolút.
Thurman szerint ez az ego utolsó és talán legkifinomultabb menedéke.
A különálló én már nem pénzt akar.
Nem hatalmat.
Nem elismerést.
Még csak nem is boldogságot.
Azt akarja, hogy örökre békén hagyják.
Ki akar lépni a világból.
Meg akar szabadulni a többiektől.
Fel akar oldódni egy olyan állapotban, ahol többé semmi sem érheti el.
De a buddhista nemkettősség nem ezt nevezi felszabadulásnak.
Mert ami elválaszt a világtól, az még mindig elválaszt.
Bármilyen békés.
Bármilyen határtalan.
Bármilyen szentnek tűnik.
A valódi felismerés nem az, hogy sikerült eljutnunk valahová, ahol nincs többé kapcsolat.
Hanem az, hogy soha nem voltunk kapcsolatok nélkül.
A nirvána ezért nem a világ ellentéte.
Nem egy másik hely.
Nem egy kozmikus menedék azok számára, akik elég ügyesen meditáltak.
És nem egy örök semmi, amelyben végre senki sem zavar bennünket.
Ha valami létrejött, megváltozik.
Ha valahová beléptünk, onnan egyszer kilépünk.
Ha egy állapotot elértünk, elveszíthetjük.
Thurman szerint az abszolút nem lehet ilyen.
A végső valóság nem létrehozott.
Nem a meditáció gyártja.
Nem a halál teremti meg.
Nem a megvilágosodás pillanatában jelenik meg.
Mindig itt van.
És ezzel az egész előadás visszatér ahhoz a kérdéshez, amellyel elkezdődött.
Mi van akkor, ha nem kell eljutnunk a nirvánába?

Mi van akkor, ha az egyetlen valódi akadály az a tévedés, hogy nem vagyunk benne?

 Thurman válasza erre a kérdésre egyszerre egyszerű és zavarba ejtő.

Most is a nirvánában vagyunk.
Nem majd egyszer.
Nem egy következő életben.
Nem akkor, amikor elég sokat meditáltunk.
Nem akkor, amikor eltűnt az utolsó rossz gondolatunk.
Most.
Ebben a testben.
Ebben a világban.
Ugyanitt.
Ez persze nem azt jelenti, hogy a szenvedés nem valóságos.
A fájdalom fáj.
A veszteség veszteség.
A félelem megrázza a testet.
Az emberek bántják egymást.
Megbetegszenek.
Megöregszenek.
Meghalnak.
A nirvána nem azt jelenti, hogy mindez valamilyen kozmikus félreértés, amelyet elég egy bölcs mondattal elintézni.
A tévedés Thurman szerint máshol van.
Abban, ahogyan mindezt látjuk.
Abban, hogy különálló lényként próbálunk túlélni egy olyan valóságban, ahol soha semmi nem volt valóban különálló.
Abban, hogy görcsösen védünk valakit, akit nem találunk, miközben elfelejtjük azt a végtelen kapcsolatrendszert, amelyből minden pillanatban megszületünk.
Abban, hogy a boldogságot kívül keressük, miközben úgy élünk, mintha az egész világegyetemmel versenyben állnánk érte.
És talán leginkább abban, hogy a nirvánát valahová máshová képzeljük.
A jövőbe.
A halál utánra.
Egy kolostorba.
Egy meditációs élménybe.
A tiszta fénybe.
A végtelen tudatba.
Egy olyan helyre, ahol végre nem kell ennek a zavaros, fájdalmas és kiszámíthatatlan világnak a részei lennünk.
Thurman szerint azonban nincs hová menekülni.
És ha jól értjük őt, ez nem rossz hír.
Éppen ez a jó hír.
Mert ha a nirvána valahol máshol lenne, valóban el kellene jutnunk oda.
Meg kellene találnunk az utat.
Elég jónak kellene lennünk.
Elég bölcsnek.
Elég fegyelmezettnek.
Talán elég sok életet kellene végigküzdenünk ahhoz, hogy egyszer végre megérkezzünk.
De ha a nirvána nem másik hely, akkor az út is egészen más értelmet kap.
Nem megszerezni kell valamit, ami hiányzik.
Hanem felismerni azt, amit félreismerünk.
Nem létrehozni a valóságot.
Hanem abbahagyni, hogy olyasmit vetítsünk rá, ami nincs benne.
A különállóságot.
Az abszolút ént.
A gondolatot, hogy nekünk egyedül kell megvédenünk magunkat mindenki mástól.
Talán ezért kapcsolódik össze Thurman gondolkodásában olyan mélyen az üresség és az együttérzés.
Mert amikor a különálló én szorítása lazulni kezd, nem a semmi marad utána.
Hanem a világ.
Ugyanaz a világ, amely mindig is itt volt.
Csak most már nem kívül van.
A másik ember nem statiszta a történetünkben.
Az idegen nem teljesen idegen.
Mások boldogsága nem független a miénktől.
Mások szenvedése pedig nem történik egy másik világegyetemben.
Az ürességből ezért nem közöny születik.
Hanem felelősség.
Nem hidegség.
Hanem szeretet.
Nem eltűnés.
Hanem jelenlét.
És talán ez Thurman előadásának legmélyebb állítása.
A megvilágosodás nem az a pillanat, amikor végre kilépünk az életből.
Hanem az, amikor már nincs szükségünk arra, hogy kilépjünk belőle.
Az előadás végén Thurman azért gyorsan hozzátette, hogy ő maga természetesen nem állítja magáról, hogy megvilágosodott.
Ötven év tanulás után sem.
Mint mondta, ha ilyesmit merne állítani, a felesége valószínűleg kidobná otthonról.
De van egy vigasza.
Biztos benne, hogy valamelyik jövőbeli életében egyszer megvilágosodik.
És amikor ez megtörténik, visszatekint majd erre a mostani pillanatra.
Erre az előadásra.
A teremre.
A hallgatókra.
Önmagára.
És akkor felismeri, hogy már akkor is a nirvánában volt.
Csak még nem tudta.
Talán velünk is pontosan ez történik.

Forrás: Robert A. F. Thurman előadása: Emptiness: The Womb of Compassion (Az üresség: az együttérzés méhe), a Science and Nonduality konferencián elhangzott előadás alapján.