Amikor már nem csak Tárához imádkozunk

Mi történik valójában a Zöld Tára-vizualizációban?

Fontos megjegyzés: az alábbi írás egy vadzsrajána meditáció belső felépítését és jelentését mutatja be, nem gyakorlati útmutató. A Zöld Tára-gyakorlat teljes formájához – különösen ahhoz a szakaszhoz, amelyben a gyakorló önmagát Táraként jeleníti meg – a tibeti buddhista hagyomány szerint megfelelő beavatásra vagy felhatalmazásra, valamint hiteles tanítótól vagy lámától kapott útmutatásra van szükség. A cikk célja ezért nem az, hogy a meditációt tanító nélkül elvégezhető gyakorlattá alakítsa, hanem hogy segítsen megérteni, mi történik benne és mit jelentenek a különböző szakaszai.

A legtöbb ember, amikor először találkozik a Zöld Tára-gyakorlattal, valami egyszerűbbet képzel el. Talán egy zöld színű női Buddhát lát maga előtt, elmondja az Om Tare Tuttare Ture Svaha mantrát, segítséget kér, majd egy idő után befejezi a meditációt. Kívülről nézve valóban úgy tűnhet, hogy ez egy ima: az ember itt van, Tára pedig valahol vele szemben, és a kettő között a mantra teremti meg a kapcsolatot. Lama Döndrup Drölma vezetett Zöld Tára-meditációja azonban egészen más utat jár be.

A gyakorlat kezdetén Tára még nincs jelen. Először tér van, lélegzet és nyitottság. A gyakorló megérkezik a testébe, egy időre elengedi gondolatait és aggodalmait, majd tekintetét enyhén felfelé, az előtte lévő tér felé irányítja. Nem becsukja magát egy belső világba, hanem megnyílik valami felé, amit Lama Döndrup panoramikus, határtalan tudatosságként ír le: egy olyan nyitottság felé, amelyet valójában nem zárnak körbe a szoba falai, a mennyezet vagy a padló.

Csak ezután jelenik meg Tára, és először még nem női alakban, nem arccal, ékszerekkel és lótusszal. A nyitott térben megjelenik egy teljesen kibomlott lótusz, rajta egy holdkorong, fölötte pedig a zöld TĀṂ magszótag. Aki ezt nem tudja megjeleníteni, annak Lama Döndrup egyszerűbb lehetőséget kínál: képzeljen el egy apró, ragyogó fénygömböt. Ez a fény Tára bölcsességének és együttérzésének esszenciája, majd a fény egyszer csak alakot ölt.

A TĀṂ szótag, vagy a ragyogó fénypont egyetlen pillanat alatt Zöld Tárává változik. Megjelenik a kékeszöld fénytest, amelynek színe Lama Döndrup hasonlata szerint olyan, mint egy tiszta alpesi tó. Tára lótuszon és holdkorongon ül. Egyik lábát maga alá húzza, a másikat előrenyújtja, mintha bármelyik pillanatban felállhatna. Jobb keze a nagylelkűség kéztartásában nyugszik, bal kezében kék lótuszt tart. Selymek és ékszerek díszítik, feje fölött Amitábha, a Határtalan Fény vörös Buddhája jelenik meg.

Tára mégsem szoborszerű. Lama Döndrup azt mondja, olyan, mint a szivárvány: élénk és ragyogó, mégis megfoghatatlan. Ez az első fontos kulcs a vizualizáció megértéséhez. A gyakorló nem próbál egy szilárd, hús-vér személyt létrehozni a képzeletében. Tára megjelenik, de már megjelenésének első pillanatában magában hordozza a gyakorlat későbbi tanítását. Látható, mégsem megfogható. Van formája, de nincs benne az a szilárdság, amelyet hétköznapi valóságnak nevezünk.

A meditáció tehát nem egyszerűen azzal kezdődik, hogy elképzelünk egy Buddhát. A határtalan térből megjelenik a fény, a fényből megszületik az együttérzés, az együttérzés pedig alakot ölt, hogy kapcsolatba léphessünk vele. A gyakorlat kezdetén még világos a különbség: Tára ott van, mi pedig itt. Ez a távolság azonban nem marad meg sokáig.

Miért képzelünk magunk elé egy Buddhát?

A vizualizáció szó sok nyugati ember számára félrevezető lehet. Gyakran úgy értjük, mint amikor valaki becsukja a szemét, és megpróbál minél részletesebb képet alkotni valamiről, ami valójában nincs ott. Ebből a nézőpontból a Zöld Tára-meditáció könnyen tűnhet különösen bonyolult képzeletgyakorlatnak: először létrehozunk egy lótuszt, egy holdkorongot, egy magszótagot, majd egy zöld színű női Buddhát ékszerekkel, selymekkel és virágokkal. A vadzsrajána szempontjából azonban nem az a legfontosabb, hogy a gyakorló mennyire tökéletes belső képet tud létrehozni. A vizualizáció célja nem egy mentális festmény elkészítése.

Lama Döndrup vezetett meditációjában ezért Tára megjelenése előtt valami más történik. A gyakorló először a térre nyílik meg. Tekintetét enyhén felfelé irányítja, érzékeli az előtte lévő nyitottságot, és megpróbálja nem a szoba falaihoz, a mennyezethez vagy a padlóhoz kötni a tudatosságát. Ez a kezdet azért fontos, mert a gyakorlat nem egy már kész, szilárd világba próbál még egy alakot beilleszteni. Először éppen azt a megszokott érzést lazítja fel, hogy a valóság pontosan olyan zárt és merev, amilyennek hétköznapi tudatállapotunkban látjuk.

Ebben a nyitott térben jelenik meg Tára, de még ő sem egyszerre, teljes alakjában érkezik. Először egy lótusz, egy holdkorong és a TĀṂ magszótag jelenik meg, vagy egyszerűen egy ragyogó fénypont. A forma fokozatosan bontakozik ki a nyitottságból. Ez a sorrend önmagában is tanítás. Tára nem egy szilárd lényként lép be a térbe valahonnan kívülről. A bölcsesség és az együttérzés fényéből jelenik meg, majd a gyakorlat végén ugyanebbe a nyitottságba oldódik vissza.

De miért van egyáltalán szükség alakra? Miért nem maradunk egyszerűen a határtalan tudatosság nyitottságában? Azért, mert a legtöbb ember számára a puszta nyitottság túl elvont. Könnyű beszélni együttérzésről, bölcsességről, félelemnélküliségről és buddha-természetről, de ezek a szavak önmagukban gyakran nem változtatják meg azt, ahogyan élünk. A vadzsrajána ezért formát ad annak, amit egyébként nehéz lenne megragadni. Az együttérzésnek arca lesz. A bölcsességnek tekintete. A nagylelkűségnek kéztartása. A cselekvésre kész együttérzésnek pedig előrenyújtott lába.

A gyakorló így nem pusztán gondolkodik az együttérzésről, hanem kapcsolatba lép annak megtestesült képével. Tára előtte ül, ránéz, és Lama Döndrup szavai szerint minden lényre feltétel nélküli, elfogulatlan együttérzéssel tekint. Ez a tekintet nem válogat azok között, akiket könnyű szeretni, és azok között, akiket nehéz. Nem kérdezi, ki érdemli meg a segítséget, és ki nem. A vizualizáció ezen a ponton már nem egyszerűen arról szól, hogy a gyakorló mit lát. Arról is szól, hogy milyen tekintettel érzi magát látva.

Talán ezért kell Tárának kezdetben előttünk megjelennie. Sokkal könnyebb egy nálunk nagyobb együttérzéssel találkozni, mint azonnal kijelenteni, hogy ez az együttérzés bennünk van. Az ember ismeri saját haragját, félelmét, önzését és kudarcait. Ha valaki túl gyorsan azt mondaná neki, hogy ő maga is Buddha, könnyen üres mondatnak érezhetné. A gyakorlat ezért nem ezzel kezdődik. Először megmutatja azt, amit még nem tudunk önmagunkban felismerni.

Tára előttünk jelenik meg, hogy legyen valaki, akire nézhetünk. Valaki, akiben a bölcsesség és az együttérzés nem elmélet, hanem forma. A távolság kezdetben szükséges. A gyakorló itt van, Tára pedig ott, a nyitott térben. Lehet hozzá fordulni, lehet rá nézni, lehet érezni jelenlétének ragyogását. A vadzsrajána azonban nem azért teremti meg ezt a távolságot, hogy örökre fenntartsa. Éppen ellenkezőleg: azért teszi láthatóvá, hogy később feloldhassa.

Amikor a saját hangunk csatlakozik Tára hangjához

A Zöld Tára-gyakorlatban a mantra nem egyszerűen egy mondat, amelyet a gyakorló újra és újra elismétel. Lama Döndrup meditációjában a hang először nem is a gyakorlótól érkezik. Tára szívéből fény kezd sugározni, és ezzel együtt megszületik a mantra. A bölcsesség és az együttérzés szent hangként, fényként és rezgésként árad belőle, az Om Tare Tuttare Ture Svaha pedig mintha természetes módon szólalna meg a térben.

A gyakorló csak ezután csatlakozik hozzá.

Ez a sorrend fontos. Nem mi hozzuk létre Tára hangját, hanem a saját hangunkat kapcsoljuk ahhoz, ami már megszólalt. Lama Döndrup arra kéri a gyakorlót, hogy a mantra valamennyire hallható legyen. Nem kell hangosan énekelni, de a levegőnek át kell haladnia a hangszalagokon. A mantra így nem marad néma gondolat a fejben. A légzés, a test és a hang is részt vesz benne.

A hétköznapi életben ritkán figyelünk arra, milyen mély kapcsolat van a hangunk és a tudatállapotunk között. Másképp beszélünk, amikor félünk, amikor dühösek vagyunk, amikor sietünk, vagy amikor megpróbálunk valamit elrejteni. A test feszültsége megjelenik a hangban, a légzés ritmusa pedig visszahat arra, ahogyan érezzük magunkat. A mantra ezt a kapcsolatot nem megszünteti, hanem tudatosan használja.

Lama Döndrup különös kifejezést használ erre: azt mondja, hogy a mantra ismétlése közben a gyakorló rezonanciába kerül Tárával. A rezonancia nem azt jelenti, hogy két dolog azonossá válik. Inkább azt, hogy az egyik rezgése választ ébreszt a másikban. Egy hangszer húrja is megszólalhat egy másik hang hatására, ha ugyanarra a frekvenciára van hangolva. A meditáció nyelvén valami hasonló történik. A gyakorló nem próbálja erővel létrehozni magában az együttérzést és a bölcsességet. A saját testét, beszédét és tudatát hangolja arra a minőségre, amelyet Tára megtestesít.

Ezért a mantra nem varázsige. Nem olyan titkos hangsor, amelynek puszta kimondása automatikusan megváltoztatja a világot. A gyakorlat ereje nem választható el attól, hogyan van jelen benne a gyakorló. A száj kimondhatja ugyanazokat a szótagokat százszor vagy ezerszer úgy is, hogy közben a tudat egészen máshol jár. Lama Döndrup meditációjában azonban a hang, a vizualizáció és a figyelem ugyanabba az irányba mutat. Tára ott van a gyakorló előtt, szívéből fény és mantra árad, a gyakorló pedig saját hangjával belép ebbe az áramlásba.

A hagyomány ezt a beszéd megtisztításának is nevezi. Ez könnyen hangozhat úgy, mintha a hétköznapi beszéd önmagában valami tisztátalan dolog volna, amelyet el kellene törölni. A mélyebb jelentés azonban inkább arra mutat, hogy beszédünket általában mennyire automatikusan használjuk. Kimondunk dolgokat haragból, félelemből vagy megszokásból, és gyakran csak később értjük meg, milyen hatást gyakoroltak másokra. A mantra idejére a beszéd más feladatot kap. Nem magyaráz, nem vitatkozik, nem védekezik és nem akar meggyőzni senkit. Egyetlen irányba fordul.

Talán ezért olyan fontos, hogy a mantra hallható legyen. A gyakorló nemcsak gondolja a hangot, hanem saját maga is hallja. A hang elhagyja a testet, majd a fülön keresztül visszatér. Aki mondja a mantrát, egyben hallgatja is. A beszéd és a figyelem közötti megszokott távolság csökkenni kezd.

Közben Tára továbbra is a gyakorló előtt jelenik meg, de a kapcsolat már megváltozott. Kezdetben csak látvány volt: egy ragyogó, kékeszöld fénytest a nyitott térben. Most már hang is összeköti a gyakorlóval. A mantra ismétlődése közben a különbség még nem tűnik el, de a távolság kevésbé merev. A gyakorló hangja csatlakozik Tára hangjához, a légzés ritmusa hordozza a mantrát, a figyelem pedig újra és újra visszatér ugyanahhoz a jelenléthez.

A bölcsesség nektárja

A mantra ismétlése közben a meditáció újabb fordulatot vesz. Tára továbbra is a gyakorló előtt ül, jobb keze nyitott tenyérrel a térdén nyugszik a nagylelkűség kéztartásában, de ebből a kézből most áramlás indul el. Lama Döndrup úgy írja le, mint a bölcsesség-tudatosság nektárját: egy folyóhoz hasonló, kékeszöld, folyékony fényt, amely Tára tenyeréből a gyakorló fejtetőjéhez áramlik, belép a testbe, majd a központi csatornán keresztül lefelé haladva teljesen áthatja azt.

A kép különös, mégis pontosan illeszkedik mindahhoz, ami eddig történt. A gyakorlat elején Tára a nyitott térből jelent meg. Ezután a gyakorló látta őt, majd a mantra segítségével hangban is kapcsolatba lépett vele. Most a kapcsolat még közelebbi lesz. A fény már nem áll meg a gyakorló előtt. Belép a testbe.

Ezt a nektárt könnyű lenne valamilyen természetfeletti anyagként elképzelni, amelyet Tára kívülről ad nekünk, de Lama Döndrup magyarázata ennél mélyebbre vezet. A kékeszöld fény eltávolítja a félelmet, védelmet nyújt, megtisztítja az akadályokat és mindazokat a homályokat, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy felismerjük saját velünk született, valódi természetünket. Ez a megfogalmazás döntő jelentőségű. A gyakorlat nem azt állítja, hogy Tára valami olyat helyez belénk, ami korábban egyáltalán nem volt ott.

Nem kapunk egy új természetet.

A nektár azt tisztítja el, ami eltakarja azt, ami már jelen van.

A buddhista gyakorlat egyik legmélyebb állítása rejtőzik ebben a képben. Hétköznapi életünkben gyakran úgy gondolkodunk a változásról, mintha egy jobb embert kellene felépítenünk a régi helyére. Több türelemre, több együttérzésre, nagyobb erőre és tisztább tudatra van szükségünk, ezért megpróbáljuk ezeket a tulajdonságokat valahonnan megszerezni. A Tára-gyakorlat más lehetőséget vet fel. Talán nem minden hiányzik belőlünk, amit keresünk. Talán valami abból, amit szeretnénk megtalálni, már jelen van, csak nem férünk hozzá szabadon.

A félelem például önmagában nem bizonyítja, hogy nincs bennünk bátorság. A harag nem jelenti azt, hogy képtelenek vagyunk együttérzésre. Az, hogy valaki újra és újra ugyanabba a káros szokásba menekül, nem feltétlenül jelenti azt, hogy nincs benne szabadság. A buddhista hagyomány a homályok képét használja: olyan rétegekét, amelyek eltakarják a tudat természetét anélkül, hogy véglegesen megváltoztatnák azt. A felhők eltakarhatják az eget, de nem válnak az éggé.

A kékeszöld nektár ezért nem egyszerűen megnyugtató kép. Azt a kérdést teszi fel, hogy mi maradna, ha mindaz, ami állandóan elfedi a tisztánlátásunkat, egy időre elcsendesedne. Mi maradna a félelem mögött, ha nem kellene azonnal engedelmeskednünk neki? Mi maradna a harag mögött, ha nem kellene rögtön kimondanunk vagy megtennünk azt, amire ösztönöz? Mi maradna a megszokás mögött, ha egyetlen pillanatra valóban szabadon választhatnánk?

A meditáció nem elméletben keresi ezekre a választ. A gyakorló tovább mondja a mantrát, miközben elképzeli, hogy a folyékony fény átjárja a testét. Tára bölcsessége és együttérzése nem kívül marad, hanem végighalad azon a testen, amelyben a félelmet, a feszültséget és a régi szokásokat hordozzuk. A gyakorlat ezzel a legelvontabb buddhista tanítást is testi tapasztalattá próbálja alakítani. A tisztulás nem pusztán gondolat. Áramlásként, fényként és befogadásként jelenik meg.

Lama Döndrup ezen a ponton arra is biztatja a gyakorlót, hogy a mantra ismétlése közben imákat intézzen Tárához, és engedje meg magának, hogy megnyíljon az áldása előtt. Ez a megengedés talán nehezebb, mint elsőre gondolnánk. Sok ember könnyebben cselekszik, mint befogad. Könnyebb tenni valamit, mint elfogadni, hogy egy időre nem mi irányítunk mindent. A meditációban azonban a gyakorló most nem létrehozza a nektárt, nem húzza magához, és nem próbálja megszerezni. Megnyílik előtte.

Az áldás ebben az értelemben nem jutalom. Nem azért érkezik, mert valaki elég jó volt, helyesen meditált vagy hibátlanul mondta a mantrát. A gyakorlat nyelvén inkább kapcsolat. Tára felébredett tudatossága és a gyakorló saját, még fel nem ismert természete között valami közeledni kezd egymáshoz. A homályok, amelyek ezt a kapcsolatot elfedik, lassan elvékonyodnak.

És itt készül elő a meditáció legmerészebb fordulata. Eddig Tára adott, a gyakorló pedig befogadott. Tára volt a bölcsesség és az együttérzés ragyogó alakja, a gyakorló pedig az, aki előtte ült, mantrát mondott és megnyílt az áldás előtt. Ez a különbség azonban már nem tartható fenn sokáig. Lama Döndrup szavai szerint azok a fátylak, amelyek megakadályoznak bennünket annak felismerésében, hogy nem vagyunk elválaszthatók Tárától, vékonyodni kezdenek.

Amikor Tára belénk oldódik

A gyakorlat eddig világos irányt követett. A gyakorló megnyílt a tér felé, Tára megjelent előtte, megszólalt a mantra, majd a kékeszöld nektár belépett a testbe. Bár a kapcsolat egyre közelebbi lett, a két oldal még mindig felismerhető maradt. Tára volt az, aki sugárzott, a gyakorló pedig az, aki befogadott. Tára adta az áldást, a gyakorló pedig megnyílt előtte. Most azonban az a határ kezd eltűnni, amelyre az egész gyakorlat kezdetben épült.

Lama Döndrup úgy fogalmaz, hogy a fátylak, amelyek megakadályoznak bennünket annak felismerésében, hogy elválaszthatatlanok vagyunk Tárától, vékonyodni kezdenek. Ezután Tára alakja feloldódik a fényben. A kékeszöld fény leereszkedik, belép a gyakorló fejtetőjén, végighalad a központi csatornán, és elérkezik a szívközpontba. Amikor odaér, sugározni kezd minden irányba, és teljesen megvilágítja a hétköznapi, hús-vér testet.

Ekkor történik meg a meditáció legmerészebb fordulata.

A gyakorló Táraként jelenik meg.

Ezt a pillanatot könnyű félreérteni, különösen annak, aki kívülről találkozik a vadzsrajána nyelvével. A kijelentés, hogy "Te vagy Zöld Tára", első hallásra úgy hangozhat, mintha a meditáció arra biztatná az embert, hogy képzelje magát isteni lénynek, és egy időre cserélje le hétköznapi személyiségét egy tökéletesebb, ragyogóbb önképre. Ha azonban csak ennyi történne, a gyakorlat nem szabadítana meg az énhez való ragaszkodástól. Egyszerűen egy nagyobb és díszesebb ént építene a régi helyére.

Lama Döndrup meditációjának iránya éppen az ellenkezője. Nem a hétköznapi személyiségünket koronázzuk meg Táraként. Nem a félelmeink, vágyaink, sérelmeink és önmagunkról alkotott történeteink válnak hirtelen szentté. A gyakorlat azt a megszokott bizonyosságot kérdőjelezi meg, hogy ezek együtt jelentik azt, akik valójában vagyunk. Amikor a hús-vér test fénytestként jelenik meg, a meditáció nem egy másik testet próbál létrehozni. Azt a merevséget oldja fel, amellyel önmagunkra tekintünk.

A gyakorló teste most kékeszöld fényből áll, finom és ragyogó, akár a szivárvány. Teljesen kibomlott lótuszon és holdkorongon ül. Egyik lába behúzva, a másik kissé előrenyújtva nyugszik, készen a mozdulatra. Jobb keze a nagylelkűség kéztartásában pihen, bal kezében kék lótusz nyílik. A selymek és ékszerek, amelyek korábban Tárát díszítették, most a gyakorló felébredett tulajdonságaiként jelennek meg. A fején az öt Buddha-család koronája látható, amely Lama Döndrup magyarázatában annak felismerését fejezi ki, hogy az öt zavaró érzelem az öt bölcsességként ismerhető fel.

Ez újabb fontos fordulat. A gyakorlat nem azt mondja, hogy mindazt, amit magunkban nehéznek vagy sötétnek találunk, egyszerűen ki kell dobni. A zavaró érzelmek nem valamilyen idegen anyagként kerültek belénk, amelynek eltávolítása után végre tiszták lehetünk. A vadzsrajána merészebb lehetőséget vet fel: ugyanaz az energia, amely tudatlanságban féltékenységként, haragként, büszkeségként, vágyként vagy tompaságként köt meg bennünket, felismerve és átalakítva bölcsességként jelenhet meg.

A gyakorló tehát nem azért válik Tárává, mert megszabadult mindattól, amit korábban önmagában emberinek ismert. Nem egy hibátlan, steril lény lép a helyére. A meditáció inkább azt mutatja meg, milyen lenne ugyanazt a testet, ugyanazt a tudatot és ugyanazt az életenergiát a megszokott homályok nélkül megtapasztalni. A forma megmarad, de fényből van. A személyes történet egy időre háttérbe húzódik, és valami tágasabb kerül előtérbe.

Eddig a gyakorló Tára együttérző tekintetét érezte magán. Most ő maga néz két szemével minden lényre feltétel nélküli együttérzéssel. Eddig Tára jobb kezéből érkezett az áldás. Most az ő jobb keze nyugszik a nagylelkűség kéztartásában. Eddig Tára szívéből áradt a mantra. Most a mantra a gyakorló saját szívközpontjából szólal meg.

Az egész gyakorlat iránya megfordult.

Aki eddig kapott, most adni kezd.

Ez talán a legfontosabb különbség aközött, hogy valaki csupán segítséget kér Tárától, vagy belép a gyakorlat mélyebb mozgásába. Az elején szükségünk lehet arra, hogy Tára erősebb legyen nálunk. Hogy ő legyen félelem nélküli, amikor mi félünk, ő legyen együttérző, amikor mi bezárulunk, és ő lássa azt a lehetőséget, amelyet önmagunkban még nem látunk. A meditáció azonban nem akar örökre ebben a függő helyzetben tartani.

Tára azért lép közel, hogy végül ne lehessen távol tartani.

Az áldás azért érkezik, hogy továbbadhatóvá váljon.

A mantra azért szólal meg előttünk, hogy egyszer a saját szívünkből is megszólaljon.

A gyakorlat ezen a ponton már nem arról szól, hogy mit tehet Tára értünk. A kérdés megváltozik. Ha valóban megérintett bennünket az együttérzése, mi történik most azokkal, akik körülöttünk szenvednek?

Lama Döndrup meditációja erre azonnal válaszol. A gyakorló Táraként ül a lótuszon, és a szívéből fény kezd sugározni minden irányba. Ezzel a fénnyel együttérzés, öröm, szerető kedvesség, erő és kiegyensúlyozottság árad minden lény felé.

A gyakorlat elején mi hívtuk Tárát. Most mások felé fordulunk azzal, amit tőle kaptunk.

Amikor az áldás iránya megfordul

A gyakorló most már nem Tárát látja maga előtt. Ő maga jelenik meg Táraként, teste kékeszöld fényből áll, szívéből pedig minden irányba sugárzás indul. A mantra továbbra is megszólal, de már nem egy külső alak szívéből érkezik. A gyakorló saját szívközpontjából árad, és a fénnyel együtt eléri a körülötte lévő világot. Lama Döndrup ezen a ponton arra vezeti a meditálót, hogy együttérzést, örömöt, szerető kedvességet, erőt és kiegyensúlyozottságot sugározzon minden lény felé.

A gyakorlat egész iránya megváltozott. Kezdetben a gyakorló volt az, aki segítségre szorult. Megnyílt Tára jelenléte előtt, csatlakozott a mantrájához, befogadta a bölcsesség nektárját, és engedte, hogy az áldás átjárja. Most azonban már nem ő áll a folyamat középpontjában. Az, amit kapott, nem maradhat nála.

Ez a fordulat azért fontos, mert a buddhista gyakorlat célja soha nem pusztán az, hogy a meditáló jobban érezze magát. A nyugalom, a biztonság és a belső béke értékes tapasztalatok lehetnek, de ha a gyakorlat végül csak annyit tesz, hogy kellemesebb helyet épít számunkra saját tudatunkban, akkor az együttérzés még nem teljesedett ki. A Tára-meditáció mozgása ezért nem áll meg a befogadásnál. Aki megkapta a fényt, annak előbb-utóbb fénnyé kell válnia mások számára is.

Lama Döndrup arra kéri a gyakorlót, hogy engedje el a térről és időről alkotott megszokott elképzeléseit, és bízzon abban, hogy Tára áldása minden lényt azonnal elér. A meditáció nyelvén nincsenek többé távoli országok, elérhetetlen emberek vagy olyan lények, akik kívül maradnának az együttérzés körén. A fény minden irányba sugárzik, és nem válogat.

Ez talán nehezebb, mint elsőre látszik. Könnyű együttérzést kívánni azoknak, akiket szeretünk. Könnyű fényt küldeni egy beteg gyermeknek, egy szenvedő barátnak vagy valakinek, akinek a története megérint bennünket. Sokkal nehezebb valóban elfogulatlan együttérzésről beszélni. Tára tekintete már a gyakorlat kezdetén is ezt mutatta: nem osztotta fel a világot azokra, akik megérdemlik a szeretetet, és azokra, akik nem. Most ugyanez a feladat a gyakorlóhoz kerül.

Táraként megjelenni ezért nem jutalom és nem különleges spirituális rang. Felelősséget jelent. Ha a gyakorló valóban az együttérzés megtestesüléseként képzeli el magát, akkor nem tarthatja meg az együttérzést csak azok számára, akikkel könnyű együtt érezni. A fény nem állhat meg a barátoknál, a családnál vagy azoknál, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. Ha valóban minden irányba sugárzik, akkor eléri az idegent, az ellenséget, a nehéz embert és azt is, akinek a tetteit nem tudjuk elfogadni.

Ez nem jelenti azt, hogy minden cselekedetet helyesnek kell látnunk, vagy hogy a buddhista együttérzés megszünteti a határokat és a felelősséget. Az együttérzés nem ugyanaz, mint a helyeslés. Inkább annak felismerése, hogy még az a lény is, aki szenvedést okoz, maga is a tudatlanság, a félelem, a ragaszkodás és saját tetteinek következményei között él. Tára elfogulatlan tekintete nem teszi semmissé a különbséget jó és ártó cselekedetek között. Azt a gondolatot kérdőjelezi meg, hogy vannak lények, akiket végleg ki lehet zárni a megszabadulás lehetőségéből.

A meditációban ezért a fény tovább árad. A gyakorló nem próbálja eldönteni, kihez jusson el először. Nem mérlegeli, kinek van rá nagyobb szüksége, és nem vár viszonzást. Az együttérzés sugárzása természetes következménye annak, hogy Táraként jelenik meg. Ahogyan a nap nem választja ki, melyik házra süssön, a fény sem kérdezi meg, ki méltó rá.

Ebben a szakaszban válik igazán világossá, hogy a gyakorlat miért nem egyszerűen egy személyes ima. Az elején valóban kérhetünk segítséget. Lehetnek félelmeink, betegségeink, veszteségeink vagy olyan élethelyzeteink, amelyekben Tárához fordulunk. A meditáció azonban fokozatosan kimozdít bennünket abból a világból, amelyben mindig mi vagyunk a történet középpontjában. Először megmutatja, hogy segítséget kaphatunk, majd azt, hogy amit kaptunk, nem csak a miénk.

Talán ez a gyakorlat egyik legmélyebb emberi tanítása. Sokszor azért keresünk erőt, hogy kibírjuk a saját életünket. Békét akarunk, hogy kevésbé szenvedjünk. Bölcsességet szeretnénk, hogy jobb döntéseket hozzunk. Ezek érthető vágyak, és a buddhista út sem tagadja őket. Tára gyakorlata azonban egy ponton túl megfordítja a kérdést. Nemcsak azt kérdezi, hogyan szabadulhatok meg én a félelemtől, hanem azt is, hogy mit kezdhetek a szabadságommal, ha egy kicsivel kevésbé félek.

Nemcsak azt kérdezi, hogyan kaphatok együttérzést, hanem azt is, hogy kinek van szüksége arra az együttérzésre, amely bennem felébredt.

A gyakorló szívéből ezért tovább sugárzik a fény. A mantra tovább szól, és az együttérzés már nem valami, amit birtokolni lehet. Mozgássá válik. Áthalad a gyakorlón, és minden lény felé árad.

Lama Döndrup meditációja azonban még itt sem áll meg. A következő szakaszban nemcsak a gyakorló jelenik meg Táraként. A fényben lassan az egész világ átalakul, és minden lény ugyanabban a felébredett formában jelenik meg.

A gyakorlat legmerészebb látomása talán nem az, hogy mi magunk Tárává válunk.

Hanem az, hogy végül senkit sem látunk többé olyannak, akiből Tára lehetősége hiányzik.

Amikor minden lény Táraként jelenik meg

A meditáció eddig egyetlen ember nézőpontjából haladt. A gyakorló megnyílt Tára előtt, kapcsolatba lépett vele, befogadta az áldását, majd maga is Táraként jelent meg. Ezután a szívéből együttérzés sugárzott minden irányba, elérve valamennyi lényt. Könnyű volna azt gondolni, hogy a gyakorlat ezzel elérte végső célját: az ember, aki kezdetben segítséget kért, most már maga is képes adni. Lama Döndrup meditációja azonban ennél is tovább megy.

A gyakorló szívéből fény sugárzik, és ebben a fényben az egész létezés átalakul. A körülötte lévő világ és valamennyi lény Táraként jelenik meg. A meditáció többé nem egyetlen kiválasztott személy különleges átalakulásáról szól. Nem marad egyetlen ragyogó Tára a világ közepén, körülötte pedig a többi, hétköznapi, szenvedő lény. Mindenki ugyanannak a felébredett lehetőségnek a formáját ölti magára.

Ez talán még merészebb gondolat, mint az, hogy a gyakorló önmagát Táraként jeleníti meg. Saját magunkról legalább időnként el tudjuk képzelni, hogy változhatunk. Ismerjük azokat a pillanatokat, amikor türelmesebbek voltunk, mint máskor, amikor nem engedelmeskedtünk egy régi szokásnak, vagy amikor valami bennünk váratlanul megnyílt. Más emberekkel kapcsolatban azonban gyakran sokkal véglegesebb ítéleteket alkotunk. Tudni véljük, kik ők. A nehéz ember nehéz ember marad, az ellenség ellenség, a bűnös bűnös, az, aki egyszer csalódást okozott, pedig könnyen örökre annak a tettének az alakját viseli a szemünkben.

A meditáció ezen a ponton ezt a bizonyosságot kezdi feloldani. Amikor minden lény Táraként jelenik meg, a gyakorlat nem azt állítja, hogy mindenki viselkedése már most bölcs és együttérző. Nem tagadja a szenvedést, a tudatlanságot vagy az ártó cselekedeteket. Nem kéri a gyakorlótól, hogy nevezze jónak azt, ami fájdalmat okoz. Sokkal mélyebb kérdést tesz fel: valóban azonos-e egy lény mindazzal, amit pillanatnyilag látunk belőle?

Ha önmagunk esetében el tudjuk fogadni, hogy a félelem nem a végső természetünk, akkor ugyanezt a lehetőséget másoktól sem tagadhatjuk meg. Ha a saját haragunk mögött felismerhető valami tisztább, akkor talán mások haragja sem az utolsó szó arról, hogy kik ők. Ha a gyakorlat szerint bennünk a zavaró érzelmek bölcsességgé alakulhatnak, akkor a felébredés lehetősége nem állhat meg saját személyünk határánál.

Ez nem könnyű látásmód. Sokkal egyszerűbb általánosságban azt mondani, hogy minden lényben jelen van a buddha-természet, mint egy konkrét emberre nézve komolyan venni ugyanezt. Különösen akkor, ha az illető megbántott bennünket, ha félünk tőle, vagy ha cselekedetei ellen mindannak tiltakoznia kell bennünk, amit helyesnek tartunk. A Tára-vizualizáció nem oldja fel ezeket a valós konfliktusokat. Nem mondja, hogy ne védekezzünk, ne állítsunk határokat, vagy ne akadályozzuk meg az ártást. Azt azonban nem engedi olyan könnyen, hogy valakit teljesen azonosítsunk azzal a homállyal, amely éppen uralja.

Amikor a meditációban minden lény Táraként jelenik meg, a gyakorló egy pillanatra olyan világot lát, amelyet hétköznapi tudata képtelen látni. Nem azt a világot, amelyben mindenki már tökéletes, hanem azt, amelyben senki sincs véglegesen kizárva a felébredésből. A megszokott címkék elveszítik szilárdságukat. A barát, az idegen, az ellenség és maga a gyakorló ugyanabban a ragyogó formában jelenik meg.

Talán éppen itt válik világossá, miért kellett a meditáció elején olyan gondosan felépíteni Tára alakját. A gyakorló először megtanulta felismerni a kékeszöld fénytestet, a lótuszt, a kéztartásokat, az ékszereket és az együttérző tekintetet. Ezután saját magát látta ugyanebben a formában. Most pedig már minden lényben ezt a formát látja. A kép, amely kezdetben egyetlen alakhoz tartozott, lassan megtöri a világ megszokott felosztását.

De a gyakorlat még ezt a látomást sem engedi megszilárdulni.

Lama Döndrup meditációjában a legtávolabbi lényektől kezdve minden Tára-alak fénnyé oldódik. A feloldódás egyre közelebb ér a gyakorlóhoz, míg végül az egész világ eltűnik a fényben. Ami egy pillanattal korábban megszámlálhatatlan felébredett alak ragyogó világa volt, most lassan visszahúzódik egyetlen pont felé.

Ez a pillanat azért különösen fontos, mert megmutatja, hogy a vadzsrajána még a legszebb spirituális képeket sem engedi végső valósággá merevedni. Nem azért jelenítettünk meg minden lényt Táraként, hogy a hétköznapi világ helyére egy másik, szebb világot építsünk. A vizualizáció feladata nem egy tökéletesebb álom létrehozása.

Ezért most mindennek fel kell oldódnia.

Nemcsak annak, amitől félünk.

Nemcsak annak, amit önmagunkban szeretnénk megváltoztatni.

Még Tárának is.

Amikor még Tára is eltűnik

A feloldódás a legtávolabbi lényekkel kezdődik. Azok a megszámlálhatatlan Tára-alakok, amelyek egy pillanattal korábban még az egész világot betöltötték, fénnyé válnak, majd ez a fény fokozatosan közeledik a gyakorló felé. A távoli világ eltűnik, aztán a közelebbi, míg végül minden ragyogás Amitábhában gyűlik össze, aki a gyakorló feje fölött jelenik meg. Ezután Amitábha is feloldódik, és beleolvad a gyakorlóba.

Most már csak ő marad, Tára alakjában.

De nem sokáig.

A lótusz alatt fénnyé válik, és a feloldódás alulról felfelé halad a szívközpont felé. Ugyanakkor a fejtetőtől is megkezdődik a feloldódás, lefelé, ugyanahhoz a ponthoz. A ragyogó kékeszöld test egyre kisebb területre húzódik vissza, míg végül semmi más nem marad, csak egy parányi fénypont a szívben.

Lama Döndrup ezt a parányi fényt úgy írja le, mint a gyakorló tudatát, amely elválaszthatatlan Tára tudatától. Ragyogó, tiszta és fénylő, a valódi természet esszenciája. A gyakorlat teljes útja mintha ebbe az egyetlen pontba sűrűsödne össze. Eltűnt a külső Tára, eltűnt a világ, eltűntek a többi lények alakjai, és eltűnt az a fénytest is, amelyet a gyakorló egy ideig önmagaként tapasztalt.

De még ezt az utolsó fénypontot sem tartjuk meg.

Egyre kisebb lesz, majd feloldódik a határtalan tudatosság nyitottságában.

Ez a pillanat könnyen félreérthető. A hétköznapi gondolkodás számára az eltűnés gyakran veszteséget jelent. Ha valami feloldódik, akkor nincs többé. Ha egy kép eltűnik, azt gondoljuk, véget ért. A meditáció azonban nem a semmibe vezeti a gyakorlót. Lama Döndrup nem azt mondja, hogy a végén nem marad semmi. Azt mondja, hogy a tudat egy pillanatra megpihen saját természetes állapotában, a határtalan tudatosság nyitottságában.

Ezért kellett a gyakorlat elején is a térrel kezdeni. Mielőtt Tára megjelent volna, már ott volt a nyitottság. A lótusz, a holdkorong, a TĀṂ magszótag és a kékeszöld fény mind ebből jelent meg. Tára alakot öltött, kapcsolatba lépett a gyakorlóval, majd belé oldódott. A gyakorló maga is Táraként jelent meg, fényt sugárzott minden lény felé, végül az egész világ Táraként ragyogott. Most pedig minden forma visszatér ugyanabba a nyitottságba, amelyből megszületett.

A gyakorlat ezzel bezár egy kört.

De a nyitottság nem egy üres háttér, amely mögött eltűnik a valódi világ. Nem valamilyen sötét semmi, ahová a formák halálukkor visszahullanak. Inkább annak felismerése, hogy egyetlen forma sem volt olyan szilárd és független, amilyennek hétköznapi tudatunk számára látszik. Tára megjelent, mégsem volt megfogható. A gyakorló Táraként jelent meg, mégsem vált egy új, szilárd lénnyé. A világ megszámlálhatatlan Tára alakjában ragyogott, majd egyetlen pillanat alatt fénnyé oldódott.

Ez nem teszi értéktelenné mindazt, ami megjelent. Éppen ellenkezőleg. A szivárvány sem azért gyönyörű, mert örökké megmarad. A fény nem azért valódi, mert meg lehet fogni. A meditáció során Tára alakja hat a gyakorlóra, a mantra megszólal, az áldás befogadható, az együttérzés pedig továbbadható, miközben egyik sem válik változatlan, birtokolható dologgá.

Talán ezért kell végül még a legszentebb képet is elengedni. A tudat különös hajlama, hogy mindenből kapaszkodót készít. Ragaszkodhatunk a félelmeinkhez, de ragaszkodhatunk a spirituális élményeinkhez is. Ragaszkodhatunk ahhoz az elképzeléshez, hogy gyengék és elveszettek vagyunk, de ahhoz is, hogy különleges gyakorlók lettünk. Még Tára alakjából is lehetne újabb tárgy, amelyet birtokolni szeretnénk, újabb történet arról, hogy kik vagyunk.

A feloldódás ezt nem engedi.

A gyakorló nem tarthatja meg Tárát.

Nem tarthatja meg saját ragyogó Tára-alakját sem.

Még a parányi kékeszöld fényt sem tarthatja meg a szívében.

Minden eltűnik, és a tudat egy rövid időre egyszerűen nyugszik a nyitottságban.

Talán ez a meditáció legcsendesebb része, mégis az egész gyakorlat egyik legfontosabb fordulata. Eddig mindig történt valami. Tára megjelent, a mantra megszólalt, fény sugárzott, nektár áramlott, a test átalakult, majd az egész világ ragyogni kezdett. Most nincs mit létrehozni, nincs mit elképzelni és nincs mit megtartani.

A gyakorló egyszerűen megpihen.

De a meditáció még itt sem ér véget. A buddhista út nem arra tanít, hogy örökre eltűnjünk a formátlan nyitottságban, miközben a világ továbbra is tele van szenvedéssel. A csend után újra megjelenik a forma. Egyetlen pillanat alatt a gyakorló ismét Zöld Táraként jelenik meg, kékeszöld, szivárványszerű fénytestben, felébredett tulajdonságaival felékesítve.

A gyakorlat tehát nem az eltűnéssel fejeződik be.

Hanem a visszatéréssel.

Visszatérni Táraként

A határtalan tudatosság nyitottságában egy ideig nincs mit elképzelni. Nincs külső Tára, nincs gyakorló, nincs mantra, fény vagy nektár. Még az utolsó parányi kékeszöld fénypont is eltűnt. A meditáció azonban nem ebben a formátlan nyitottságban ér véget. Lama Döndrup egy rövid pihenés után arra vezeti a gyakorlót, hogy egyetlen pillanat alatt ismét Zöld Táraként jelenjen meg.

A kékeszöld test újra ott van, de továbbra sem húsból és vérből álló, szilárd testként. Olyan, mint a szivárvány: ragyogó, élénk és mégis megfoghatatlan. A gyakorló ismét magán viseli a felébredett tulajdonságokat jelképező díszeket, és újra az együttérzés megtestesült formájaként jelenik meg. Lama Döndrup szavai szerint a női isteni minőség most teljesen megnyilvánul.

Első pillantásra különös lehet, hogy a meditáció újra felépíti azt, amit néhány perccel korábban olyan gondosan feloldott. Ha a gyakorlat elvezetett a formákon túli nyitottsághoz, miért térünk vissza ismét egy alakhoz? Miért nem maradunk egyszerűen a csendben?

Azért, mert élni sem a csendben fogunk.

Fel kell állnunk. Ki kell nyitnunk az ajtót. Vissza kell térnünk azokhoz az emberekhez, akikkel könnyű együtt lennünk, és azokhoz is, akikkel nehéz. Lesznek feladataink, félelmeink, konfliktusaink és olyan pillanataink, amikor a régi szokások ismét gyorsabbnak bizonyulnak a bölcsességnél. A meditáció nem szünteti meg a világot. Visszaküld bennünket bele.

Ezért a visszatérés nem egyszerűen a vizualizáció utolsó technikai lépése. Talán ez mutatja meg legvilágosabban az egész gyakorlat célját. A nyitottság és a forma nem két külön világ. Tára megjelenik a térből, majd visszaoldódik abba, végül újra megjelenik. A bölcsesség nem maradhat formátlan felismerés, az együttérzésnek alakot kell öltenie. Kézzé, amely segít. Hanggá, amely nem sebez. Döntéssé, amely nem a megszokott félelemből születik.

A gyakorló tehát nem azért jelenik meg újra Táraként, hogy a meditáció után különleges lénynek képzelje magát. Éppen ellenkezőleg. A gyakorlat igazi próbája akkor kezdődik, amikor már senki sem látja rajta a koronát, a lótuszt vagy a kékeszöld fénytestet. A hétköznapi világban ismét ugyanaz az ember jár, ugyanabban a testben, ugyanazzal a névvel és ugyanazzal az élettörténettel. Kívülről talán semmi sem változott.

A kérdés az, hogy belül maradt-e valamivel több tér.

Van-e egy pillanat a harag megjelenése és a kimondott szó között? Van-e egy lélegzetvételnyi szabadság a félelem és a menekülés között? Észrevesszük-e hamarabb, amikor valaki szenved? Képesek vagyunk-e néha úgy segíteni, hogy közben nem magunkat helyezzük a történet középpontjába?

Ha nem, akkor a legszebb vizualizáció is könnyen csak különleges élmény marad. Lehet pontosan látni Tára minden ékszerét, hibátlanul mondani a mantrát, és mégis ugyanúgy felállni a meditációból, ahogyan leültünk. A vadzsrajána képei önmagukban nem helyettesítik az átalakulást. A gyakorlat értelme abban mutatkozik meg, hogy a hétköznapi életben mit kezdünk azzal, amit a meditációban felismertünk.

Lama Döndrup ezért a gyakorlat végén az érdemek felajánlásához vezeti a meditálót. A gyakorlásból származó jót nem tartjuk meg magunknak. Azt kívánjuk, hogy a felébredés spontán módon megszülessen a lények tudatában, hogy a homályok és torzulások lehulljanak, és minden lény megszabaduljon a szenvedéstől. A meditáció ugyanazzal a mozdulattal zárul, amely az egész gyakorlatot végigkísérte: amit kaptunk, továbbadjuk.

Talán most már érthető, miért több a Zöld Tára-vizualizáció annál, hogy valaki becsukja a szemét és elképzel egy Buddhát. A gyakorlat elején a gyakorló még Tárára néz. Később hallja a hangját, befogadja a fényét és megnyílik az áldása előtt. Tára ezután feloldódik benne, a gyakorló pedig maga jelenik meg Táraként. Az együttérzés már nem kívülről érkezik, hanem belőle sugárzik tovább. Végül minden lény ugyanebben a felébredett formában jelenik meg, majd az egész látomás feloldódik a határtalan tudatosságban.

És aztán újra megjelenik a világ.

Talán ugyanaz a szoba. Ugyanazok a falak. Ugyanaz az élet vár odakint.

A gyakorlat elején azért hívtuk Tárát, mert szükségünk volt rá.

A végén azért jelenünk meg újra Táraként, mert másoknak is szükségük van arra az együttérzésre, amelyet benne felismertünk.

Talán ez történik valójában akkor, amikor már nem csak Tárához imádkozunk. Nem megszűnik a kapcsolatunk vele, hanem mélyebbé válik. Amit először kívül láttunk, azt lassan befogadjuk. Amit befogadtunk, azt felismerjük saját valódi természetünk lehetőségeként. Amit pedig felismertünk, azt nem tarthatjuk meg magunknak.

A meditáció véget ér.

Tára azonban nem azért tűnik el, mert elhagyott bennünket. Hanem azért, mert most nekünk kell felállnunk.

Források és megjegyzés

A cikk elsődleges forrása Lama Döndrup Drölma vezetett Zöld Tára-meditációja, amelyben a Sukhasiddhi Foundation rezidens lámája lépésről lépésre vezeti végig a gyakorlót a meditáció teljes belső folyamatán. Az írás ennek a gyakorlatnak a szerkezetét és jelentését követi: a test és a tudat lecsendesítésétől, a menedékvételen és a nyitott, panoramikus tudatosságon át Tára megjelenéséig, a mantra recitálásáig, a bölcsesség nektárjának befogadásáig, majd Tára és a gyakorló közötti különbség fokozatos feloldódásáig.

A vezetett meditáció különösen fontos forrása volt azoknak a részeknek, amelyek a mantra hangként és rezgésként való megtapasztalásáról, a Tárával való rezonanciáról, valamint a Tára nyitott jobb tenyeréből áradó kékeszöld "bölcsesség-tudatosság nektárjáról" szólnak. Lama Döndrup magyarázatában ez a nektár eltávolítja a félelmet, az akadályokat és mindazokat a homályokat, amelyek megakadályozzák saját velünk született természetünk felismerését.

A cikk központi fordulata szintén közvetlenül a meditáció menetét követi. Tára fénnyé oldódik, belép a gyakorló fejtetőjén, majd a szívközpontba érkezve fénnyé változtatja a hétköznapi testet. A gyakorló ezután maga jelenik meg Zöld Táraként, és szívéből együttérzést, örömöt, szerető kedvességet, erőt és kiegyensúlyozottságot sugároz minden lény felé. A meditáció következő szakaszában minden lény Táraként jelenik meg, majd az egész látomás fokozatosan feloldódik a határtalan tudatosság nyitottságában.

Az írás záró része ugyancsak Lama Döndrup meditációjának egyik fontos, könnyen figyelmen kívül hagyható mozzanatából indul ki. A gyakorló nem marad a formátlan nyitottságban, hanem egyetlen pillanat alatt újra Zöld Táraként jelenik meg. A cikk ezt a visszatérést a gyakorlat egyik legfontosabb üzeneteként értelmezi: a meditáció nem a világból való eltűnéshez, hanem az együttérzés megtestesítéséhez és a hétköznapi életbe való visszatéréshez vezet.

A cikk másik fontos háttérforrása Lama Döndrup Drölma "Green Tara: You Are the Divine Feminine" című tanítása. Ebben a szerző részletesen bemutatja Zöld Tára jelentését, a női formában megjelenő felébredett tudatosságot, a vizualizáció szerepét, valamint azt a vadzsrajána szemléletet, amely szerint a gyakorló végül nem pusztán egy külső Buddhához fordul, hanem saját tudatának veleszületett bölcsességét és együttérzését ismeri fel.

Az írás nem a vezetett meditáció szó szerinti fordítása, és nem helyettesíti a hiteles tanítótól kapott szóbeli útmutatást. A cikk célja a gyakorlat belső logikájának és szimbolikus jelentésének bemutatása azok számára, akik szeretnék jobban megérteni, mi történik egy Zöld Tára-vizualizáció során. A teljes vadzsrajána gyakorlat végzéséhez – különösen az önmagunk Táraként való megjelenítését tartalmazó szakaszokhoz – a tibeti buddhista hagyomány szerint megfelelő felhatalmazásra vagy beavatásra és hiteles tanítói útmutatásra van szükség.

Elsődleges forrás:

Lama Döndrup Drölma: Guided Green Tara Visualization Meditation, Lion's Roar.

Háttérforrás:

Lama Döndrup Drölma: Green Tara: You Are the Divine Feminine, Lion's Roar.

A tanítóról:

Lama Döndrup Drölma a kaliforniai Sukhasiddhi Foundation rezidens lámája. A Shangpa Kagyü hagyományban tanult és gyakorolt, hagyományos hároméves elvonulást végzett, majd lámaként kapott felhatalmazást a tanításra.