Tudástár

Ide írhatsz...

                                 Dr.Neil Theise-A tudomány mint koan.

Tudomány, komplexitáselmélet és zen buddhizmus

Neil Theise, MD májpatológus diagnoszta, felnőtt őssejtkutató és komplexitáselméleti kutató New York City-ben. Ő a Mount Sinai Icahn Orvostudományi Iskolájának patológia és belgyógyászati tanszékének professzora, valamint a Mount Sinai Beth Israel Medical Centerben praktizál. Mielőtt a Columbia Egyetemen megszerezte az orvosi diplomáját, Keleti tanulmányokból (Judaica/Hebraica) szerzett BA diplomát, majd a Pennsylvaniai Egyetemen informatikából BAS-t. Tudományos kutatásai révén úttörője volt a felnőtt őssejt plaszticitásnak és az emberi interstitium anatómiájának.

Régóta a zen buddhizmus gyakorlója, komplexitáselméleti tanulmányai interdiszciplináris együttműködésekhez vezettek olyan területeken, mint az integratív gyógyászat, a tudati vizsgálatok és a tudomány-vallás párbeszéd. jelenleg New Yorkban él.

Dr. Theise kutatása megváltoztatta az emberi máj mikroanatómiájával kapcsolatos ismereteket, az új ismeretek közvetlenül vezettek a lehetséges máj őssejt-nichek azonosításához. E munka úttörő kutatásokhoz vezetett a felnőtt őssejt-plaszticitás területén, amelyről publikációk jelentek meg a Science, a Nature és a Cell tudományos folyóiratokban. Ezek továbbra is aktív tudományos és klinikai vizsgálatok tárgyát képezik.

Dr. Theise kiterjesztette kutatásait a biológia elméleti területeire és a világegyetem alapvető struktúrájával kapcsolatos alapvető kérdésekre is. Elgondolásai biológiai szempontból arra utalnak, hogy az alternatív testmodellek, a klasszikus (nyugati) sejt-doktrínán túllépve, azokat meghaladva szükségesek lehetnek ahhoz, hogy a nyugatitól eltérő test, szervezet - és egészségmegközelítéseket megérthessük.

Emellett ő a világegyetemet önszerveződő komplex rendszerek holarchiájaként1 (természetes hierarchia) modellezi, a kvantumvákuumtól kezdve minden szinten át az összes méretarányig minden léptéktartományban: ez a nézőpont azt sugallja, hogy a létezés alapja a tudat, és ezzel egy pánpszichista2 perspektívát vet fel. Menas Kafatos fizikussal közösen végzett munkája a világegyetemet irányító három alapvető elvre mutat rá: a komplementaritásra3, a tudatosságra (vagy "kreatív interaktivitásra") és a rekurzióra4, amelyek különböző formákban jelentkeznek minden méretarányon és léptékben. Ezek a jellemzők közvetlenül kapcsolódnak a kontemplatív gyakorlatokból és a különböző kultúrákból, spirituális nézőpontokhoz kapcsolódó filozófiai kutatások által inspirált valóságértelmezésekhez, valamint a valóság természetével kapcsolatos megfigyelésekhez és megtapasztalásokhoz.

Dr. Neil Theise azt mondja, hogy a tudomány valójában olyan, mint egy "koan5":

Dr. Neil Theise

Amikor először meditálni kezdtem, a dolgok buddhista megközelítését egy a tudományostól teljesen különálló és eltérő megközelítésnek véltem. Ez a nézetem azonban fokozatosan megváltozott. Gyakorlásom kezdetén a spiritualitást még a transzcendenciával társítottam, de végül rájöttem, hogy a meditáció a dolgok közvetlen, bensőséges és személyes megtapasztalásáról szól. Számomra ez meglepetés volt, mert hirtelen mind a tudományos munkám, mind a zen gyakorlatom fókusza ugyanarra kutatási területre irányult. Azután az elmúlt években az őssejtkutatás nagy részét, amivel foglalkoztam, már ez a felismerés mozgatta. Akkoriban ezt a kérdést tettem fel magamnak: Mi a test? Mi a funkciója? Hol vannak a határai? Tehát zen gyakorlatomban is ugyanazokat a kérdéseket tettem fel, amelyekkel tudományos munkám során dolgoztam.

Tudományos feladatom és célom azt kutatni, hogy mi alkot és mi határoz meg egy sejtet. Néha, amikor a zendóba6 mentem a reggeli ülőmeditációra, eszembe jutott, hogy én magam ugyanolyan sejtek összessége vagyok, mint amilyeneket a nap további részében tanulmányozni fogok. De mik is ezek? Ha az őssejtbiológiában a mai tudásunk határait vizsgáljuk, feszegetjük akkor azt fedezzük fel, hogy az azzal a testtel kapcsolatos elképzeléseinket, ami ezekből sejtekből áll, az általunk használt technikák határozzák meg, és egyben korlátozzák is.

A valóság leírására különféle modellek léteznek. A korábbi évszázadok során élénk vita folyt: vajon a test egy végtelenül osztható folyadékból áll, vagy végső soron inkább oszthatatlan részecskék tömege alkotja? Azután amikor az emberek először néztek bele az első mikroszkópokba, akkor sejtmembránokat és sejtfalakat láttak. Ez valami olyan volt, ami eldönteni látszott a vitát: "Á...ez nem osztható végtelenül: négy fala van, van egy mennyezet, egy padló, de nincsenek benne bútorok". Aztán húsz évvel később felfedezték a "bútorokat" - a sejtmagokat, a mitokondriumokat és így tovább. Ha a technológia akkor lehetővé tette volna, hogy először a sejtmagokat lássák, akkor talán ezt mondták volna: "Ó...úgy tűnik, hogy ez egy folyadék, amelyben ezek a kis golyók úszkálnak". Később, amikor pedig felfedezték a sejtmembránokat, akkor talán ezt mondták volna: "Ó...ezek itt a sejttér féligáteresztő elválasztó elemei". Ebben az esetben a test uralkodó modellje a sejtek helyett egy folyadék, egy szinticium7 lenne. Valójában minden attól függ, hogy a te nézőpontod a sejtmembrán vagy a sejtmag. De mi van akkor, ha a te nézőpontod a genom8 lenne? Akkor ismét egészen másképp tekinthetnénk a testre és kiderülne, hogy vannak még más modellek is. Egyes kísérletek a májon keresztül futó kalciumhullámokat vizsgálják, és a sejtszerkezettől függetlenül is le tudjuk írni, hogy mi történik: azt mondhatjuk, hogy a máj egy folyadék, amelyen periodikus ritmusban kalciumhullámok haladnak keresztül. Számos vizsgálati területről derül ki, hogy a testet folyadéknak is tekinthetjük. De ez azt jelenti, hogy akkor a test nem sejtekből áll? Nem, ez valójában valami ennél is fontosabbat jelent! Ez valójában azt jelenti, hogy ez is mint minden attól függ, hogy mi magunk milyen nézőpontot választunk, vagy fogadunk el. Buddhista szemszögből tehát nagyon is nyugodtan mondhatom, hogy "Ó! Ha innen nézed akkor így van, de ha máshonnan nézed, akkor másként van". Engem a gyakorlatom megszabadított attól, hogy kényszerű módon valljam: "Engem arra tanítottak, hogy erre így tekintsek, ezért ez így van". Megérted, hogy egy bizonyos pillanatban egy bizonyos nézőpont lehet hasznos – és alkalmas; és máskor nem hasznos, nem alkalmas; de akkor van egy másik nézőpont, ami hasznos lehet. A nézet ekkor ügyes eszközzé (upája9) válik. Hasznos, alkalmas egy célra, de nem univerzális és nem jó bármire. Ragaszkodhatsz a kérdésedhez, de nem lehetsz merev a nézeteidben; ez a felismerés egyfajta szellemi rugalmasságot és lényeglátó képességet kíván meg, illetve alakít ki éppen úgy, mint a koan-gyakorlat. Ha mind a buddhista, mind a tudományos gyakorlat célja egyaránt az univerzum alapvetőbb és mélyebb megértése vagy a közvetlenebb megtapasztalás lehetőségeinek feltárása, akkor melyik lehet ennek a hatékonyabb módja? Ülni a zendóban a párnán, vagy bemenni a munkahelyemre minden reggel, és azzal foglalkozni, hogy egy tisztán tudományos írást politikai szempontból vajon hogyan fognak értékelni, és lehet-e majd publikálni? Én egyre inkább kezdem úgy érzni, hogy a párna talán gyorsabb, és közvetlenebb megközelítés. Ugyanakkor ma még túlságosan jól érzem magam a laborban ahhoz, hogy teljesen lemondjak a munkámról.

Forrás:
https://tricycle.org/magazine/science-koan/

Alulról felfelé

A tudomány a komplexitás10 feltörekvő elméletével átírja az "üresség" fogalmát? Mit tanulhatnak a buddhisták a hangyáktól, az atomoktól és a fizikától.

Mi, buddhisták gyakran elmélkedünk a "valóság természetéről", és különféle meditációs gyakorlatokkal megtapasztalni is próbáljuk azt. A tudomány hasonlóképpen működik: hipotéziseket állít fel, majd ezeket több alkalommal kísérleti úton próbának veti alá. A tudomány ezen a folyamaton keresztül egyre pontosabb leírást ad a valóságról, de bizonyos értelemben mind a két módszer, a buddhizmus és a tudomány is a megismerés egy gyakorlatias, bejárható útja.

Miközben a buddhizmus és a tudomány közötti viszony látszólag a szerelem és a gyepharc között ingadozik, a párbeszéd közöttük napról napra mélyül.

Én magam az őssejtekkel kapcsolatos kutatásaim során kerültem bele a harcba, az úgynevezett komplexitáselmélet révén. A komplexitáselmélet a matematikusok és számos más "kemény" és "puha" tudomány művelői által tett közös erőfeszítések eredménye, amelyek során arra törekedtek, hogy megértsék az egymással kölcsönhatásban lévő egyének és a nagyobb csoportok viselkedését irányító szabályokat. A komplexitáselmélet emergens jelenségek univerzumát tételezi fel: egyszerűen fogalmazva, azon az elven alapul, hogy a dolgok központi irányítás nélkül, kisebb részek spontán önszerveződéséből is létrejöhetnek. E szerint az elmélet szerint a kaotikus univerzum nem egy központi tervező hiánya ellenére jött létre, hanem éppen e feltételek hiánya miatt alakult ki. Egy buddhista számára, akár világi tudományos beállítottságú, akár sem, a komplexitáselmélet hasznos új megközelítést nyújthat a sunyatá, vagyis az "üresség" elvont és absztrakt buddhista koncepciójához, vagyis annak az elképzelésnek a megértéséhez, hogy a dolgoknak nincs eredendő létezésük. Bármennyire is központi szerepet tölt be a világegyetem buddhista értelmezésében az "üresség" fogalma, sok gyakorló számára mégis elvont absztrakció marad, valami olyan, amit intellektuálisan nehéz felfogni, és nehéz értelmezni.

A komplexitáselmélet azonban, amely a megfigyelés minden skáláján sok, potenciálisan különböző dolog viselkedését képes megmagyarázni, - a poharunkban lévő víztől az agyunkban lévő neuronokig-, a kozmológiai elképzeléseket gyakorlatias, emészthető egységekre tagolja, és eközben talán megvilágítja mind az egészet, mind annak részeit.

A komplexitáselmélet az egymással kölcsönhatásban lévő egyének által alkotott adaptív rendszerekkel foglalkozik és azzal, hogy ezek a rendszerek hogyan alakulnak önszerveződő módon olyan nagyobb struktúrákká és viselkedésformákká, amelyek megjelenése nem csak előre nem tervezett, de nem is kiszámítható. A komplex adaptív rendszer ismert példája a hangyakolónia. A hangyakolóniák bonyolultan strukturált társadalmak, amelyek rendelkeznek például saját szemét-lerakóval, temetőkkel az elpusztult hangyáknak, munkások tömegeivel, akik élelmet szállítanak a kolónia tagjainak, valamint elszállítják a hulladékot és az elpusztult hangyákat. Ez a szerveződés elég kifinomult ahhoz, hogy valamiféle intelligens tervezésre utaljon. Például a hangyaboly, a temető és a szemétlerakó közötti távolságok mindig a lehető legnagyobbak lesznek. Ez egy ésszerű közösségi igény, de ennek a közösségi igénynek a kielégítése összetett matematikai számítások sorát igényelné. A hangyakolóniának azonban nincsen egy központi tervezője, nem létezik egy "főhangya", aki felülről lefelé irányítaná, szervezné a kolónia tevékenységét; a hangyakolónia éppen ezzel ellentétesen, alulról felfelé szerveződik. Egy komplex adaptív rendszer tagjaiként a hangyák nagyobb léptékű emergens struktúrákba és viselkedésformákba önszerveződnek, például táplálékszállítók, katonák és dombépítők csoportjaiba tömörülnek, amely csoportok aztán folyamatosan alkalmazkodnak a környezeti feltételek változásaihoz, sok generáción keresztül lehetővé téve a kolónia egészének fennmaradását.

Az ilyen szerveződés nyilvánvaló tervezettségének hiányát az egyes "virtuális hangyák" viselkedésének számítógépes modelljei is megerősítették. A számítógépes szimulációk során az egyes virtuális hangyák éppen ugyanúgy önszerveződnek, és spontán módon olyan "virtuális kolóniát" hoznak létre, amely hasonlít a természetes kolóniák bonyolult struktúráihoz. A számítógépes programozók nem programozzák előre a virtuális kolónia szerveződését, nem tervezik meg a kolóniát, hanem az egyes virtuális hangyák viselkedését határozzák meg, amelyek aztán szintén önszerveződnek úgy, akárcsak a valóságban.

A hangyakolónia azonban csak az egyik példája a spontán önszerveződésnek. A spontán önszerveződés az egész természeti világban mindenütt megfigyelhető ott, ahol az egymással kölcsönhatásba lépő, bármilyen méretű egységek - molekulák, sejtek, egyes állatok és populációk, növények, növénytársulások, társadalmi csoportok, kultúrák - megfelelnek a következő néhány egyszerű kritériumnak:

1. Az elemeknek nagyobb mennyiségben kell jelen leniük, és az elemek száma meghatározó. A különböző méretű kolóniák eltérő szervezettséget mutatnak éppen úgy, ahogyan egy falu sem város.
2. Az egyedeknek egymással és a környezetükkel negatív visszacsatolási hurkokon keresztül kell kölcsönhatásba lépniük, mint például egy termosztátnak, amely kikapcsolja a fűtést, ha egy szobában túl meleg van. Lehetségesek pozitív visszacsatolási hurkok is - képzeljük el, hogy minél melegebb lesz egy szoba, annál inkább bekapcsolják a fűtést -, de ha ezeket nem ellensúlyozzák elegendő negatív visszacsatolási hurokkal, akkor az önszerveződés ugyan létrejöhet, de nem fog működni: energiapazarló, alkalmazkodásképtelen lesz, és gyorsan tönkreteszi a rendszert - gondoljunk csak a hurrikánokra, a tornádók-ra vagy a rákra.
3. Az elemeknek (egyéneknek, tagoknak) képesnek kell közvetlenül reagálniuk a helyi környezetükre anélkül, hogy a csoport egészének működését követnék. Nincs egyetlen hangya sem, amelyik az egész kolónia táplálékellátásáért felelne, minden hangya éppen arra reagál, amit az adott pillanatban a közvetlen környezetében tapasztal: táplálék, víz, piszok, más hangyák, és így tovább.
4. A rendszerben kell lennie egy kis mértékű véletlenszerűségnek, amit gyakran kioltott rendezetlenségnek neveznek.

A kioltott rendellenesség természete és fontossága először akkor tudatosult bennem, amikor interdiszciplináris együttműködésben dolgoztam Jane Prophet brit művésszel, aki észrevette, hogy a kutatásom által megfigyelt őssejtek viselkedése a hangyák viselkedését idézi. Rámutatott, hogy a hangyakolóniák egyenes, hatékony táplálékszállítási útvonalait megfigyelve mindig fel lehet ismerni egyes hangyákat, amelyek véletlenszerűen letérnek az útvonalról. Bár nyilvánvaló, hogy ezek a hangyák nem látnak el közvetlen táplálékgyűjtő funkciót, valójában ők azok a hangyák, amelyek a fő szállítási vonal hirtelen megszakadása esetén leghatékonyabban találhatnak új szállítási útvonalat az egész kolónia számára. A kolóniában ezek a hangyák képviselik a kioltott, vagy csillapított rendezetlenséget. Kutatásaink során kollégáimmal azt tapasztaltuk, hogy míg a legtöbb őssejt többnyire olyan szövetet hozott létre, amelyből eredetileg származott (például vért a vér őssejtjeiből), de kis mennyiségben más szervek sejtjeit (például májat, tüdőt, bélrendszert, bőrt) is létrehozzák. Ezeket az eredményeket azonban gyakran azzal kritizálták, hogy mivel rendkívül ritkák, így triviálisak és élettani szempontból jelentéktelenek. Jane felvetette, hogy ezek a sejtek talán a divergens (eltérő, különböző) hangyák sejtszintű megfelelői lehetnek. Ezek a rendszerben megjelenő csillapított rendezetlenség jelei, amely lehetővé teszi a sejtek számára, hogy egy komplex adaptív rendszer [CAS] tagjaiként működjenek, az embriótól a magzaton át a születés utáni életben működő saját szöveteinkké, szerveinkké és testünkké önszerveződjenek.

De hogyan illeszkedik mindez a buddhista metafizika gondolatkörébe? A megértés azzal a felismeréssel kezdődik, hogy komplex rendszerek hierarchiákban is létezhetnek. Visszatérve a hangyakolóniához: Távolról a kolónia egy egységes dolognak, egyetlen entitásnak tűnik, egy sötét alakzatnak, amely a homokban mozog, vagy egy sötét sávnak látszik, egy szalagnak, amely a talajon tekereg. Közelebbről megfigyelve azonban láthatjuk, hogy egyáltalán nem egy egységes dologról van szó, hanem inkább a hangyák sokaságáról, amelyek térben és időben szerveződnek. Mikroszkopikus szinten vizsgálva azonban már az egyes hangyák teste is "eltűnik", megszűnik, mint "dolog", és így szemlélve feloldódik az azt alkotó sejtek önszerveződésében. Az eredendő létezés, és így maga a létező nem ragadható meg "dologként" mert az, mint jelenség, a megfigyelés léptékétől függ.

Így az emergencia minden egyes szintje alacsonyabb szinten lévő, egymással kölcsönhatásban álló rendszerekből bontakozik ki, és más rendszerekkel együtt új, magasabb szinten lévő rendszerek létrehozásában vesz részt, amelyek így egymással elválaszthatatlan módon összekapcsolódnak és összefüggenek. A hierarchiában felfelé haladva a testek közösségekké, kultúrákká, majd ökoszisztémákká szerveződnek. A hierarchián lefelé haladva, a molekuláris szinten vizsgálva maguk a sejtek is úgy írhatók le, mint amelyeknek szintén nincs eredendő és önálló létezésük, hanem ezek is szerves molekulák emergens jelenségei. Az "üresség" (Sunyatá) buddhista koncepciója - miszerint minden dolog önvaló nélküli, eredendő létezéssel nem rendelkező - ehhez a skálafüggetlenséghez hasonlítható: amit mi egyedi léttel bíró dolognak tekintünk, legyen az egy hangya, egy ember vagy maga a bolygó, az nem más, mint emergens módon folytonosan keletkező (és megszűnő) kisebb, és egyre kisebb "dolgok" önszerveződése, egy folyamat.

Buddha azonban nem csupán a biológiai formák ürességéről beszélt, hanem az egész lét és a létezés minden formájának eredendő ürességét tanította. A komplexitás analógiája pedig valóban még alsóbb szinteken is kiterjeszthető. A molekulák is csupán az atomok emergens önszerveződései, amelyek valóban megfelelnek a fent felsorolt kritériumoknak (a kvantummechanikában, és az ez alatti skálákon a csillapított rendezetlenség az Einstein által annyira utált véletlenszerűségben jelenik meg). Az atomok viszont szubatomi részecskék önszerveződéséből keletkeznek, amelyek még ennél is kisebb szubatomi részecskékből jönnek létre. Ez így folytatható olyan hipotetikus részecskékig, mint a húrok és a bránok, vagy a létezés más, a fizikusok által még fel sem fedezett kisebb egységei és valószínűleg még tovább is. Bárhogyan is nevezik vagy jellemzik ezeket a legkisebb dolgokat fizikusok, úgy írják le őket, mint amelyek a "kvantumhabban" jönnek és mennek, felbukkannak és egyfajta generatív üresség-ben keletkeznek, amely nélkülözi a térnek és az időnek azokat a tulajdonságait, amelyekkel mi általában találkozunk: nincs fent, lent, hátra, előre, előtte, utána, sötét, világos. Ezek a jellemzők, pontosabban ezen jellemzők hiánya túlmutat a nyelvi és - ez idáig - a matematikai leírásokon. Ezen a ponton kezd a fizika metafizikainak hangzani, és talán nem véletlenül: ez az a forrás, amelyből minden, a mindenség keletkezik.

Visszafelé követve ezt a logikát valóban belátható, hogy valóban minden dolog üres, vagyis mentes az eredendő önvalótól, és a független létezéstől. Sőt, maga a világegyetem is megszűnik egy "helynek" lenni, és többé nem egy fekete doboz, az élet színpadának háttere, amely előtt a személyes drámáinkat játsszuk. Nem a világegyetemben élünk, hanem mi magunk vagyunk a világegyetem. Létünk a legalacsonyabb szintektől egészen a legmagasabbakig, a végtelenül megújuló önszerveződés folyamatában keletkezik, és léte közvetlenül ennek törvényszerűségeiből fakad. Ezen az egységen belül létezik minden differenciálódás, minden nézőpont, az "abszolút" és "relatív" szemlélet minden formája ezen belül írható le, vagy fogalmazódik meg.

Az üresség fogalmán túl a komplexitáselmélet által leírható nagy, önszerveződő egység két további alapvető buddhista fogalom magyarázatát hordozza: az egymásra utaltságét és a mulandóságét. Mivel bármely komplex rendszer önszerveződése szükségszerűen függ a csoport minden egyes tagjának minden cselekedetétől, ezért nem létezik olyan egyedi egység, amely a többi egységtől, bármilyen léptékben független lehetne. Az üresség és a kölcsönös függőség tehát kölcsönösen feltételezik egymást. Ráadásul matematikai értelemben a komplex rendszerek a teljes rendezettség és a káosz határán egyensúlyoznak. A csillapított rendezetlenség folyamatosan megváltoztatja a rendszer egészének szerveződését, ezért teljesen biztos, hogy amennyiben elegendő idő áll rendelkezésre, akkor a rendszer egy része, vagy akár az egész rendszer önszerveződése megváltozik, vagy összeomlik. Evolúciós értelemben úgynevezett tömeges kihalási eseményen megy keresztül. A valóság, mint összetett, komplex rendszerfolyamat, egyben mulandóságot is jelent.

A komplexitáselmélet által tágabb értelemben felvetett kérdések, valamint az, hogy ezek hogyan kapcsolódhatnak a kortárs buddhista gondolkodáshoz és a tudományos-vallási párbeszédhez, nagyon sokrétűek. Minden egyes társadalmi keret, minden történelmi konstrukció, minden neurológiai esemény és minden buddhista értelmezés is folyamatos változásban van, ezért hatása bizonytalan, egyben kiszámíthatatlan. Akár a Buddha eredeti szerzetesi közösségeinek felbomlását tekintjük Indiában, akár, ha arra figyelünk, hogy hogyan terjedt el és hogyan változott a buddhista hagyomány a más kultúrákkal való érintkezés során, akár a jelen sokszínű, feltörekvő struktúráit figyeljük, amelyek számos más ázsiai országban és ma már Nyugaton is folytatják ezt a szellemi áramlatot, a komplexitáselmélet az elkerülhetetlen meglepetésekre és az előrejelzés lehetetlen voltára mutat rá. Ezek azonban létezés alapvető aspektusai. Személyes gyakorlatomban a komplexitáselmélet az üresség fogalmi leírását nyújtotta. Annak az ürességnek, amelyre tanítóim bár gyakran hivatkoznak, mégis zavaros maradt még akkor is, ha időnként sikerült is megragadnom azt egy villanásra a szemlélődés mélyebb pillanataiban. Sőt, úgy találom, hogy a világ egészének önmagából eredő, komplex keletkezésének vizualizálása gyakran inkább vezetett a közvetlen tapasztalás e pillanatai felé, mint a lélegzetem követése - ez egy praktikus tanítás egy valószínűtlen, nem buddhista forrástól.

Forrás:
https://tricycle.org/magazine/bottom/

1. Holarchia:
https://blog.integralakademia.hu/holarchia-a-termeszetes-hierarchia/
2. Mi a közös benned és a méhben?
https://qubit.hu/2018/12/24/mi-a-kozos-benned-es-egy-mehben
3. Komplementaritás (a lat. compleo, "betölt, kiegészít" szóból): két olyan valóság egymásra rendeltsége, melyek nem kizárják, hanem föltételezik egymást, annyira, hogy találkozásukkor egy új, harmadik (→komplementer) valóság jön létre.
4. Rekurzió a matematikában, valamint a számítástudományban egy olyan művelet, amely végrehajtásakor a saját maga által definiált műveletet, vagy műveletsort hajtja végre, ezáltal önmagát ismétli; a rekurzió ezáltal egy adott absztrakt objektum sokszorozása önhasonló módon.
5. A kóan (kínaiul: kung-an, koreaiul: kong-an, jelentése "közügy") eredete a régi kínai zen gyakorlók közötti találkozások feljegyzéseihez nyúlik vissza. A kóanok leginkább a szokatlan, látszólag nem racionális kérdéseikről, nyelvezetükről és párbeszédeikről ismertek. Nem fogalmilag kell őket megközelíteni, nem szükséges tanulmányozni, analizálni őket. A kóan egy olyan eszköz, amely segít visszatérni a nem-tudó tudatunkhoz, hogy képesek legyünk világosan érzékelni és működni. A kóan a zen gyakorlat egyik lényegi eleme.
https://kvanumzen.hu/hu/koan-interju/
6. A zendo tradicionális japán meditációs terem, vagy épület.
https://zendobudapest.hu/Sessions/
7. A szincitium (lat. syncytium) több sejtmagot tartalmazó sejtegység, sejtfal nélkül egymásba folyó sejtek.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szincitium
8. A genom egy szervezet teljes örökítő információját jelenti, amely a DNS-ben van kódolva.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Genom
9. Az ügyes eszköz (upája) egy olyan fontos képesség, aminek segítségével a tanító tökéletesen alkalmazkodik a tanítványok képességeihez, és így ki tudja választani a megfelelő eszközt tudásának átadására. Egy-egy eset végén a cél szentesíti az alkalmazott eszközt.
https://www.buddhapest.hu/2016/02/a-mahajana-buddhizmus-kialakulasa.html
10. A komplexitás (azaz összetettség) ellentéte az egyszerűségnek. A komplex (azaz összetett) kifejezést gyakran összekeverik a bonyolult kifejezéssel.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Komplexitás