Robert Thurman - Miért nem a szenvedés az ember végső természete

Bevezetés

Robert Thurman nyolcvanhárom évesen ül a napsütésben egy szabadtéri színpadon, és láthatóan remekül érzi magát. Nevet, viccelődik, történeteket mesél, néha messzire elkanyarodik, majd váratlanul visszatér ugyanahhoz a gondolathoz, amely mintha egész életén végighúzódna. A Harvardtól a tibeti kolostorokig, a hatvanas évek pszichedelikus kísérleteitől a Dalai Lámával való több évtizedes kapcsolatáig hosszú utat járt be, de most, élete alkonyán egy meglepően egyszerű dolgot akar elmondani. Az ember természetes állapota nem a félelem. És nem is a szenvedés. Hanem az öröm.

Thurman szerint valahol nagyon mélyen félreértettük a Buddha tanítását. Úgy beszélünk a buddhizmusról, mintha annak első és legfontosabb üzenete az volna, hogy az élet rettenetes, az ember szenved, és hosszú, fáradságos munkával talán egyszer kiszabadulhat ebből az állapotból. Mintha a megvilágosodás egy távoli hely lenne, ahová csak a legkitartóbbak juthatnak el. Ő egészen másképp látja. A Buddha nagy felfedezése szerinte nem egyszerűen az volt, hogy az életben szenvedés van. Ezt minden ember tudja. A valódi felfedezés az volt, hogy a szenvedés nem a legmélyebb természetünk. Valami eltakarja azt, ami már eleve jelen van bennünk.

És amikor ez a takarás lehull, könnyen lehet, hogy életünk legnagyobb felismerése egyben a történelem legnagyobb antiklimaxa is lesz. "Ó… hát ezt már tudtam." Talán a nagymamánk is mondta. Talán gyermekként még éreztük. Talán egyszer, egy virágot nézve, szerelmesen, zenét hallgatva vagy egy különös pillanatban már megérintett bennünket az érzés, hogy a világ mélyén valami rendben van. Aztán visszatértünk a parkolóórához. A számlákhoz. A félelmeinkhez. Ahhoz a kérdéshez, hogy vajon elég jó-e az életünk, elég jó-e a társunk, elég jó-e az étel, a ház, a munka, a testünk, vagy valahol máshol valaki éppen jobban él-e nálunk.

Robert Thurman szerint pontosan itt kezdődik a probléma. Nem azért szenvedünk, mert az öröm nincs jelen, hanem mert képtelenek vagyunk nyugton maradni benne. Az elme újra és újra megszólal: lehetne ennél jobb? És abban a pillanatban már el is veszítettük azt, ami ott volt előttünk.

A következő egy órában Thurman szinte az egész világot bejárja. Beszél Buddháról és Freudról, Ram Dassról és Timothy Learyről, mesterséges intelligenciáról és pszichedelikumokról, halálról, szerelemről, önzésről és Tibet elveszett világáról. Egyik pillanatban mély filozófiai állítást tesz, a következőben olyan viccet mond, amelytől az egész közönség nevet. De minden történet mögött ugyanaz a kérdés marad: mi történne, ha többé nem a félelem lenne életünk iránytűje? És mi történne, ha helyette az örömöt választanánk?

Nem a felszínes jókedvet. Nem a szenvedés letagadását. Nem azt a spiritualitást, amely becsukja a szemét a világ előtt. Hanem azt a mélyebb örömöt, amelyből az embernek végre elég ereje lesz ahhoz, hogy ne csak önmagával foglalkozzon. Thurman egy ponton egyszerűen így fogalmaz: "Tedd az örömöt az északi csillagoddá."

Talán ez az egész beszélgetés egyetlen mondatban.

Az öröm, amelyet valami eltakar

Robert Thurman szerint a buddhizmusról alkotott egyik legmakacsabb félreértés abból születik, hogy a tanítás történetét rossz helyen kezdjük el. A szenvedésnél. Úgy beszélünk Buddháról, mintha egy komor orvos lett volna, aki körülnézett a világban, megállapította, hogy minden rettenetes, majd hosszú listát készített arról, mit kell tennünk, hogy egyszer talán megszabaduljunk. Thurman nem tagadja a szenvedést. Éppen ellenkezőleg. De szerinte a Buddha felfedezésének igazi ereje nem a diagnózisban rejlik, hanem abban, amit a szenvedés mögött talált.

"A természetes állapotod az üdvösség" – mondja. És ha ezt nem tudod, könnyen egész életedet azzal töltheted, hogy valahol máshol keresed azt, ami soha nem volt távol tőled.

Ez első hallásra túlságosan egyszerűnek tűnhet. Hiszen ha valóban ez volna természetes állapotunk, miért nem érezzük? Miért élünk tele szorongással, elégedetlenséggel, féltékenységgel, haraggal és félelemmel? Miért kell egyáltalán hatvan évig tanulni, meditálni, tanítókat követni, könyveket olvasni, ha a végén csak azt fedezzük fel, ami mindig is ott volt?

Thurman válasza különös. Szerinte éppen ez a megvilágosodás nagy tréfája. Az ember áttörésre készül, valami kozmikus titkot vár, valami olyasmit, amit még soha senki nem mondott neki. Aztán egyszer csak felismeri: "Várjunk csak. Ezt már tudtam."

A probléma nem az, hogy nincs bennünk öröm. A probléma az, hogy újra és újra elfordulunk tőle.

Az ember képes egy tökéletes pillanat közepén ülni, és egyetlen gondolattal tönkretenni azt. Jó az étel, de vajon máshol nem lenne jobb? Szeretem a társam, de vajon ő a lehető legjobb társ számomra? Szép az otthonom, de a másik emberé nem nagyobb? Boldog vagyok, de vajon elég boldog vagyok?

Abban a pillanatban, amikor az elme összehasonlítani kezd, már nem vagyunk jelen abban, amit átélünk. Thurman szerint az önközpontú elme egyik legmélyebb betegsége éppen ez: soha nem képes azt mondani, hogy elég. Még a boldogság közepén is megkérdezi, lehetne-e boldogabb.

Ezért nem arról van szó, hogy valami távoli üdvösséget kell megszereznünk. Inkább arról, hogy észrevegyük, mi akadályoz bennünket abban, hogy átadjuk magunkat annak, ami már jelen van. A félelem. Az összehasonlítás. A birtoklás. Az a szüntelen belső hang, amely minden élményt önmagunkhoz mér.

És mindenekelőtt az a meggyőződés, hogy mi vagyunk a világ közepe.

Thurman szerint minden ember ugyanazzal az alapvető érzéssel ül a saját életében: mindez körülöttem történik. Én nézek kifelé a szememen keresztül. Én vagyok itt. Én hallom a hangokat, én érzem a fájdalmat, én félek a haláltól. A világ az én nézőpontom köré rendeződik.

Csakhogy a teremben mindenki más pontosan ugyanezt érzi.

És ez az a felismerés, amely Thurman szerint mindent megváltoztathat. Nem az a feladatunk, hogy megszűnjünk létezni, eltöröljük magunkat vagy jelentéktelennek tekintsük saját életünket. Hanem hogy megtanuljuk: nem a középpont vagyunk, hanem egy középpont a megszámlálhatatlan sok közül.

A különbség alig néhány szó. Mégis egy egész élet fér el benne.

Amíg azt hisszük, hogy mi vagyunk a középpont, a többi ember szükségszerűen fenyegetéssé válik. Nem értenek velünk egyet. Nem úgy viselkednek, ahogy szeretnénk. Elvesznek valamit abból, amit mi akarunk. Nem adnak elég figyelmet, szeretetet, pénzt vagy elismerést. A világ folyton csalódást okoz, mert makacsul nem hajlandó körülöttünk forogni.

De amikor felismerjük, hogy minden ember egy másik középpont, valami lazulni kezd. A másik többé nem mellékszereplő a mi történetünkben. Saját világa van. Saját félelmei. Saját reményei. Saját története, amelyben ő ugyanúgy a főszereplő, ahogy mi a magunkéban.

Thurman szerint itt kezdődik a bölcsesség. Nem valami elvont filozófiai magasságban, hanem ebben az egyszerű elmozdulásban: amikor már nemcsak önmagunk felől tudjuk nézni a világot.

És talán itt kezdődik az öröm is. Mert az önközpontúság nemcsak mások számára nehéz. Annak a legnagyobb teher, aki hordozza. Soha nem pihenhet. Mindig figyelnie kell, hogy elég jól bánnak-e vele, elég nagyra tartják-e, elég sokat kap-e. Az egész világ teljesítményét egyetlen kérdés alapján méri: mit jelent ez nekem?

Thurman szerint ez az ember valódi ellensége. Nem valaki odakint. Nem egy másik ember, egy másik vallás vagy egy másik nép. Hanem az a belső önzés, amely soha nem tud jóllakni.

És amikor ez az önzés akár csak egy pillanatra elcsendesedik, az ember valami meglepőt fedez fel.

Az öröm nem eltűnt. Csak eddig túl hangosak voltunk ahhoz, hogy észrevegyük.

Nem elég csak meditálni

Ha van mondat, amelyet Robert Thurman aligha várna egy buddhista tanítóról szóló cikk olvasója, akkor talán ez az: a meditáció önmagában nem feltétlenül tesz jobb emberré.

Sőt, Thurman ennél is tovább megy. Szerinte rossz dologra is lehet meditálni.

A diktátor a hatalomra meditál. A milliárdos a következő milliárdra. A bosszúálló ember újra és újra végigjátssza fejében, mit fog mondani annak, aki megbántotta. Az aggódó ember órákon át tökéletes összpontosítással képzeli el mindazt, ami rosszul történhet vele. Ha a meditációt egyszerűen úgy értjük, mint az elme tartós összpontosítását valamire, akkor az emberiség tele van kiváló meditálókkal.

Csak éppen nem mindegy, mire irányul a figyelem.

Thurman ezért gyanakvással beszél arról a modern elképzelésről, amely a buddhizmust szinte teljesen azonosítja a meditációval. Ülj le. Figyeld a légzésed. Csendesítsd el az elméd. Légy jelen. Ezek hasznos gyakorlatok lehetnek, de szerinte valami döntő dolog hiányzik belőlük, ha nem előzi meg őket a tanulás és a vizsgálódás.

"Az emberek gyakran úgy tanítják a buddhizmust, hogy csak meditálnod kell, és minden rendben lesz. Ez valójában tévedés."

Az elme elcsendesítése ugyanis még nem jelenti azt, hogy megértettük az elmét.

Thurman számára a buddhista út első nagy feladata nem a gondolkodás leállítása, hanem a gondolkodás megtanulása. Meg kell vizsgálnunk mindazt, amit természetesnek hiszünk önmagunkkal és a világgal kapcsolatban. Miért gondolom, hogy nekem van igazam? Miért érzem fenyegetésnek azt, aki nem ért velem egyet? Miért hiszem, hogy akkor leszek elégedett, ha még valamit megszerzek? Miért hasonlítom magam állandóan másokhoz? És ki az az "én", akinek soha semmi nem elég?

A meditáció Thurman szerint akkor válik igazán erőteljessé, amikor az ember már fel merte tenni ezeket a kérdéseket.

Először gondolkodunk. Vizsgálódunk. Kételkedünk. Tanulunk. Észrevesszük saját tévedéseinket. Aztán leülünk, és nem egyszerűen megpróbáljuk elhallgattatni az elmét, hanem mélyebbre visszük azt, amit már megértettünk. A felismerés lassan nemcsak gondolat marad. Beépül a testbe, az idegrendszerbe, a reakcióinkba.

Mert hiába tudjuk elméletben, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, ha az első sértésre úgy reagálunk, mintha az egész világegyetem rendje sérült volna meg.

Hiába értjük intellektuálisan az együttérzést, ha valaki egyetlen mondattal képes elérni, hogy órákon át gyűlöljük.

Hiába mondjuk, hogy minden lény boldogságra vágyik, ha titokban még mindig azt szeretnénk, hogy az ellenfelünk veszítsen.

Thurman itt érkezik el ahhoz, amit az ember valódi belső munkájának tekint. Nem kell úgy tennünk, mintha nem volna sötét oldalunk. Nem kell spirituális nyelvvel letakarni az önzést, az irigységet, a dühöt vagy a félelmet. Éppen ellenkezőleg. Meg kell ismernünk őket.

A beszélgetés egy pontján a modern és az ősi pszichológia közötti különbségről beszél. Sajátos, provokatív módján vitába száll Freuddal és azzal a gondolattal, hogy az ember mélyén egy örökké sötét és ellenőrizhetetlen tudattalan rejtőzik. Thurman szerint a meditációs hagyományok ennél reménytelibb lehetőséget kínálnak: az ember beléphet saját belső világába, megismerheti az ott működő erőket, és megtanulhat másképp bánni velük.

A düh energiája nem feltétlenül tűnik el. De többé nem kell gyűlöletté válnia.

A vágy ereje sem semmisül meg. De nem kell többé vak birtoklássá változnia.

A félelem is jelen lehet. De nem kell neki vezetnie az életünket.

Thurman szerint ezért veszélyes túl korán azt hinni, hogy már túljutottunk a saját téveszméinken. A spirituális ember egyik legkönnyebb csapdája, hogy különlegesebbnek képzeli magát, mert meditál. Már nem egyszerűen igaza van, hanem spirituálisan van igaza. És ez a meggyőződés sokkal nehezebben törhető fel, mint a hétköznapi önzés.

A beszélgetésben ezt "aranyláncnak" nevezik: az igazunkhoz való ragaszkodást. Aranyból van, mert nemesnek látszik. Erkölcsnek, elvnek, meggyőződésnek, tisztaságnak nevezzük. De attól még lánc marad.

Talán ezért olyan fontos Thurman számára a humor. Folyton kineveti önmagát. Nyolcvanhárom évesen arról beszél, hogy ötven év házasság kellett ahhoz, hogy egyáltalán elkezdjen igazán figyelni a feleségére, és még most is tanulja. A közönség nevet, de a vicc mögött komoly felismerés áll.

A bölcsesség nem ott kezdődik, amikor már mindenre tudjuk a választ.

Hanem amikor végre felmerül bennünk a gyanú, hogy talán nem mindig nekünk van igazunk.

Amikor még Richard Alpert volt a neve

Robert Thurman életében van egy korszak, amely ma már szinte mitológiának tűnik. Az 1950-es évek vége és az 1960-as évek eleje. Harvard. Timothy Leary. Richard Alpert, akit a világ később Ram Dass néven ismer meg. Pszilocibin, meszkalin, motorkerékpárok, fiatal értelmiségiek és egy nemzedék, amely még maga sem tudta pontosan, mit talált.

Thurman ott volt ennek a világnak a közelében. Nem utólag olvasott róla, hanem személyesen ismerte azokat az embereket, akik később a nyugati ellenkultúra legendáivá váltak. Richard Alpertet még abból az időből ismerte, amikor nem viselt indiai ruhát, nem beszélt gurujáról, Neem Karoli Babáról, és senki nem hívta Ram Dassnak. Harvardon tanított, és Timothy Learyvel együtt a pszichedelikus szerek emberi tudatra gyakorolt hatását kutatta.

Thurman nevetve idézi fel ezt az időszakot. A hivatalos történet szerint Leary és Alpert tudományos kísérleteket végeztek, pontosan meghatározott adagokkal és ellenőrzött körülmények között. Thurman és barátai azonban, ahogy meséli, egészen más világban jártak.

Egy alkalommal barátjával, Bruce Bennett-tel motorkerékpáron mentek meglátogatni őket. Thurman szerint olyan mennyiségű meszkalint vettek be, amely mellett a harvardi pszichológusok óvatos kísérletei szinte jelentéktelennek tűntek. Leary és Alpert a kutatásaikról beszéltek, a pszilocibin hatását figyelték, adatokat gyűjtöttek, próbálták megérteni, mi történik az emberi elmével.

Aztán Bruce Bennett feltett egy kérdést.

"Fiúk, nem lehet, hogy itt valami spirituális dolog történik?"

A válasz azonnal érkezett.

"Nem, nem. Mi tudósok vagyunk. Pszichológusok."

Évtizedekkel később nehéz nem nevetni ezen. Az egyik férfiból Timothy Leary lett, a pszichedelikus forradalom legismertebb alakja. A másik Indiába ment, találkozott Neem Karoli Babával, felvette a Ram Dass nevet, és emberek millióinak beszélt szeretetről, szolgálatról és tudatosságról.

A kérdés, amelyet akkor még elutasítottak, végül egész életüket meghatározta.

Thurman szerint azonban Ram Dass történetének valódi jelentősége nem abban állt, hogy pszichedelikumokat használt. Hanem abban, hogy egy ponton továbbment.

A hatvanas évek nagy kísérlete ugyanis ugyanabba a problémába ütközött újra és újra. Az ember feljutott valahová, ahonnan a világ egészen másnak látszott. Eltűntek a megszokott határok. Az én fellazult. Egy virág szirmában megjelent az egész világegyetem. A szeretet valóságosabbnak tűnt, mint a félelem. Aztán a hatás elmúlt.

És az ember visszatért.

Vissza a számlákhoz, a sértettségéhez, a féltékenységéhez, a parkolóórához.

Ram Dass maga is újra és újra szembesült ezzel a kérdéssel. Hogyan lehet, hogy valaki megérint egy határtalan tudatállapotot, aztán néhány órával később ugyanaz az ember lesz, aki korábban volt? Mi értelme újra és újra feljutni a hegy tetejére, ha minden alkalommal vissza kell jönni?

Thurman szerint itt vált el Ram Dass útja sok más emberétől. Megértette, hogy nem elég újra átélni a rendkívüli állapotot. Meg kell találni azokat a módszereket, amelyekkel az ember saját életében, saját elméjén és testén keresztül tanulja meg felismerni ugyanazt a tágasságot.

Nem az a cél, hogy örökké "elszállva" maradjunk.

Thurman különösen élesen beszél erről. Szerinte az ember könnyen elhitetheti magával, hogy megvilágosodott, mert egy erős élmény során annak érezte magát. Aztán amikor az élmény véget ér, újra dühös, önző és elviselhetetlen lesz. Ebben az esetben nem a szabadságot találta meg. Csak egy újabb állapotot, amelyhez ragaszkodhat.

A pszichedelikus élmény Thurman számára lehet ajtó. Megmutathat valamit. Megrendítheti azt a meggyőződést, hogy a hétköznapi tudatállapotunk az egyetlen lehetséges valóság. De az ajtón végül át kell lépni.

És aztán meg kell tanulni élni.

A beszélgetés egyik legszebb képe éppen itt jelenik meg. Thurman arról beszél, hogy sok ember megtapasztalt már valamilyen pillanatot, amikor minden kitágult. Talán egy szer hatására. Talán szerelemben. Talán meditációban. Talán egy virágot nézve. Egyetlen sziromban ott volt az egész világegyetem, a szavak értelmüket vesztették, és néhány percre minden tökéletesnek tűnt.

Aztán másnap vezetni kellett.

Figyelni a megfelelő sávra. Befizetni a számlát. Válaszolni valakinek, aki idegesítő. Bevásárolni. Gondoskodni egy másik emberről.

Thurman szerint a Buddha nem az, aki örökre ott marad a virág előtt, és többé nem képes működni a világban. Éppen ellenkezőleg. A Buddha az, aki képes összekötni a tudat teljes skáláját.

Egyszerre látja a világegyetemet a virágban, és közben pontosan vezet a megfelelő sávban.

Egyszerre érzi a lét határtalanságát, és észreveszi, hogy a mellette álló embernek segítségre van szüksége.

Nem menekül ki a hétköznapi világból. Mélyebben belép abba.

Talán ezért beszél Thurman olyan szeretettel Ram Dass életének utolsó szakaszáról. A nagy stroke után teste súlyosan meggyengült. Az az ember, aki egykor a tudat legszélsőségesebb tartományait kutatta, élete végén egy sérült testben maradt. Mégis maradt. Másokért.

Thurman azt mondja róla, hogy az utolsó éveiben szentté vált.

Nem azért, mert többé nem szenvedett.

Hanem mert már nem kellett elmenekülnie onnan, ahol éppen volt.

Amikor a bölcsesség szeretetté válik

Robert Thurman szerint a bölcsesség végső állomása nem az, hogy az ember mindent megért. Nem az, hogy egyre több filozófiai kérdésre tud válaszolni, vagy olyan tudatállapotba kerül, amelyhez mások nem férnek hozzá. A valódi bölcsességgel valami egészen más történik: szeretetté válik.

Ennek oka Thurman szerint egyszerű. Ha az ember valóban felismeri, hogy nem különálló lényként él a világ közepén, hanem megszámlálhatatlan másik élethez kapcsolódik, akkor többé nem tud ugyanúgy nézni rájuk. A másik ember már nem akadály, versenytárs vagy eszköz. Nem valaki, akitől meg kell szereznünk valamit. Egyszerűen érdekelni kezd bennünket, mi történik vele.

A buddhista hagyomány ezt a felismerést messzire viszi. A tibetiek egyik kedvelt szemlélete szerint kezdet nélküli múltunk során minden lénnyel kapcsolatban álltunk már. Barátok és ellenségek, szülők és gyermekek voltunk egymás számára. Thurman a maga utánozhatatlan humorával még azt is hozzáteszi: ha ez igaz, akkor azok az emberek is lehettek valaha az anyáink, akiket ma a legkevésbé szeretünk.

A közönség nevet, de a gondolat mögött radikális kérdés húzódik meg. Mi történne a gyűlöletünkkel, ha egy pillanatra képesek lennénk úgy nézni az ellenségünkre, mint valakire, aki egykor szeretett bennünket? Nem kell egyetértenünk vele. Nem kell elfogadnunk, amit tesz. De talán többé nem lenne olyan könnyű egyszerűen szörnyeteggé változtatni.

Thurman számára az együttérzés nem gyengeség, és nem azt jelenti, hogy mindent eltűrünk. Éppen ellenkezőleg. Azt jelenti, hogy amikor szembeszállunk valakivel, nem felejtjük el, hogy ő is ember. Amikor tiltakozunk, nem a másik elpusztítását akarjuk, hanem azt, hogy hagyja abba azt, amivel szenvedést okoz.

Ez nehezebb út, mint gyűlölni.

A gyűlölet egyszerű. Kettéosztja a világot jókra és rosszakra, és megnyugtat bennünket, hogy természetesen mi a jó oldalon állunk. Az együttérzés ennél sokkal kényelmetlenebb, mert nem engedi, hogy lemondjunk a másik emberről. Még akkor sem, amikor határozottan nemet mondunk neki.

Thurman szerint a valódi bölcsesség itt mutatja meg magát. Amikor már nemcsak azt látjuk, mit tett valaki, hanem azt is, milyen félelem, vágy, tudatlanság vagy szenvedés működik benne. Nem azért, hogy felmentsük, hanem hogy ne váljunk ugyanazzá, ami ellen harcolunk.

A beszélgetés egyik legszebb pillanatában Thurman arról beszél, mi történik, amikor az ember valóban megérzi saját összekapcsoltságát másokkal. Az intelligencia többé nem csupán veszélyeket keres. Nem azt kérdezi állandóan: kitől kell félnem, ki akar elvenni tőlem valamit, ki az ellenségem? Valami megváltozik a látásban. Az ember elkezdi észrevenni a szépséget.

A többi lény Thurman képében olyan lesz, mint egy ékszer. Nem birtokolni akarjuk, hanem látni a fényét. Segíteni szeretnénk, hogy ragyogjon.

Ez számára a szeretet.

Nem érzelgősség. Nem az a követelmény, hogy mindenkit ugyanúgy kedveljünk. És nem is az önfeláldozás, amelyben az ember eltörli saját szükségleteit, hogy mindenki másnak megfeleljen. Thurman kifejezetten figyelmeztet erre. A másokkal való törődés nem azt jelenti, hogy már nem törődünk önmagunkkal.

Éppen ellenkezőleg. Minél több ember örömének tudunk örülni, annál nagyobbá válik a saját életünk.

Az önző ember öröme szűk helyen él. Csak akkor lehet boldog, ha vele történik valami jó. Ha ő kapja az ajándékot. Ha ő nyer. Ha őt szeretik. Ha őt ismerik el. Ez meglehetősen rossz üzlet, hiszen egyetlen ember életében viszonylag ritkán történik pontosan az, amit szeretne.

A nagylelkű embernek sokkal több lehetősége van az örömre.

Örülhet annak, ha a gyermeke kibont egy ajándékot. Ha egy barátja sikerrel jár. Ha egy idegen fellélegzik. Ha valaki, akinek segített, tovább tud menni. Egyszer csak már nem egyetlen életből próbál boldogságot kinyerni.

Thurman szerint ezért szeretjük a nagylelkű embereket. Érezzük rajtuk, hogy örömük nem ér véget saját bőrük határánál.

És talán ez a pont, ahol a bölcsesség valóban befejezi a munkáját. Már nincs szüksége újabb és újabb elméletekre. Felismerte, amit fel kellett ismernie: hogy a másik ember boldogsága nem vesz el a miénkből.

Akkor az intelligencia lassan abbahagyja a védekezést.

És szeretni kezd.

A boldogság folyója

A halálról Robert Thurman úgy beszél, mintha egy ajtóról beszélne. Nem könnyedén, és nem azért, mert ne ismerné a veszteséget, hanem mert egész életében azt a kérdést vizsgálta, vajon valóban az-e a történet vége, amit mi végnek nevezünk. A Tibeti halottaskönyv egyik legismertebb nyugati fordítójaként különös következtetésre jutott: szerinte már maga a cím is félrevezető. "Amit megtanultam belőle, az az, hogy nincsenek halott emberek" – mondja. Ez természetesen már nem olyan állítás, amelyet egy újságcikk bizonyítani vagy cáfolni tudna. Thurman világlátásának azonban egyik legfontosabb alapja. Meggyőződése szerint a halál nem megsemmisülés, hanem átmenet, és az ember egyik legmélyebb félelme abból születik, hogy a semmitől retteg. Ő pedig nevetve teszi hozzá: a semmit még senki sem találta meg.

A beszélgetés ezen a ponton egy történethez érkezik. Thurman egy gyermekorvosról mesél, akivel évekkel korábban találkozott a Catskill-hegységben fekvő Menla központban. A férfi sokáig hordozott magában valamit, amit végül el akart mondani neki. Tizenhat éves korában, állítása szerint, meghalt.

Egy guatemalai ifjúsági programon vett részt, amikor futóhomokba került. Mire kiemelték, hosszú idő telt el. Testét egy sátorba vitték. Ő azonban később úgy mesélte, hogy miközben mindenki halottnak hitte, egészen máshol járt.

Egy folyóban lebegett.

Nem vízben, hanem boldogságban.

Azt mondta Thurmannek, hogy semmitől sem félt. Nem bánta, hogy meghalt. Nem próbált visszakapaszkodni a testébe. Egyszerűen sodródott egy olyan örömben, amelyhez képest a halál gondolata elveszítette jelentőségét. A folyó egy térhez érkezett, amely egy latin-amerikai város főterére emlékeztette. A szökőkútnál valaki várta.

A fiú Jézusként ismerte fel.

Thurman természetesen megkérdezte tőle, honnan tudta, hogy Jézus volt. A férfi válasza egyszerű volt: fundamentalista keresztény közösségben nőtt fel, Jézust azért csak felismeri.

A történet szerint Jézus meglepődött a fiú érkezésén. Túl korainak találta. A folyó továbbhaladt a tér túloldalán, és mintha arra biztatta volna, hogy folytassa az útját. A fiú azonban habozott. Tizenhat éves volt. Maradt még néhány dolog, amit szeretett volna megtenni az életében.

Megkérdezte, visszamehet-e.

Thurman itt már mosolyogva mesél. Azt mondja, úgy képzeli, Jézus lenézett valamilyen mennyei jegyzettömbre – talán egy iPadre –, ellenőrizte a helyzetet, majd közölte, hogy a fiú már elég régóta távol van a testétől. De ha valóban vissza akar menni, hát legyen.

A következő pillanatban a fiú felült a sátorban.

Az emberek körülötte megrémültek. Ő azonban életben volt. Nem szenvedett maradandó agykárosodást, később orvos lett, és egész életét mások gyógyításának szentelte.

Thurman nem azért meséli el ezt a történetet, hogy bizonyítékot szolgáltasson a túlvilágra. Nem tudjuk, mi történt abban a sátorban, és a történetet csak úgy ismerjük, ahogyan ő továbbadta. Számára azonban nem a bizonyítás a legfontosabb része. Hanem az, amit a férfi ezután mondott neki.

Nem félt a haláltól.

És éppen ezért jobban tudott élni.

Thurman szerint a halálfélelem nemcsak életünk utolsó pillanatait árnyékolja be. Sokkal korábban elkezd dolgozni bennünk. Ott van a birtoklásban, a hatalomvágyban, a görcsös kapaszkodásban. Abban a vágyban, hogy valamit hátrahagyjunk, valamit bebiztosítsunk, valamit megszerezzünk, mielőtt túl késő lesz. Ha az ember úgy érzi, hogy egyetlen rövid élet áll rendelkezésére, könnyen úgy kezd viselkedni, mintha minden pillanatban veszíthetne.

Talán ezért akarunk olyan sokat birtokolni.

Talán ezért olyan nehéz elengedni.

Talán ezért hisszük, hogy még egy kis pénz, még egy kis hatalom, még egy kis biztonság végre megnyugtat majd bennünket.

De soha nem nyugtat meg.

Thurman szerint a haláltól való félelem elvesztése nem azt jelenti, hogy az ember többé nem szereti az életet. Éppen az ellenkezője történik. A gyermekorvos, akiről mesélt, nem azért maradt nyugodt, mert mindegy volt neki, él-e vagy meghal. Szerette az életét. Gyógyított, dolgozott, kapcsolatokat épített. Csak már nem kellett mindenáron megvédenie magát attól, amiről tudta, hogy egyszer elkerülhetetlenül eljön.

"Egy boldogságfolyóból jöttem vissza" – mondta.

Thurman pedig ott ül a napsütésben, nyolcvanhárom évesen, és úgy beszél erről, mintha valójában egész életében ugyanazt a folyót kereste volna. A buddhista filozófiában. Tibetben. A meditációban. A régi szövegekben. Ram Dass történetében. Az emberi elme mélyén.

Talán nem azért, hogy elmenjen innen.

Hanem hogy megtanuljon úgy élni, mintha a folyó már most is itt lenne.

Nem kell elhagynod a nagyanyád vallását

Robert Thurman életének történetét lehetetlen elmesélni Tibet és a Dalai Láma nélkül. Fiatalemberként az elsők között volt azok közül a nyugatiak közül, akik tibeti buddhista szerzetessé váltak, később pedig évtizedeken át dolgozott azon, hogy a tibeti kultúra és filozófia érthetővé váljon a nyugati világ számára. Mégis, amikor a buddhizmusról beszél, az egyik legfontosabb mondata éppen arról szól, hogy nem kell mindenkinek buddhistává válnia.

Szerinte a Dalai Láma sem akarja megtéríteni az embereket.

Thurman egy történetet mesél azokról a zsidó származású amerikaiakról, akik a huszadik század második felében nagy számban fordultak a buddhizmus felé. Olyan sokan voltak, hogy még külön nevük is született: "Jew-Bu", vagyis zsidó buddhista. Thurman egy alkalommal rabbik előtt beszélt San Franciscóban, és megpróbálta megnyugtatni őket.

Ne aggódjanak annyira miattuk, mondta. Attól, hogy valaki meditálni kezdett, még nem feltétlenül szűnt meg zsidónak lenni.

Aztán hozzátette: ha egyszer valamelyikük péntek este odamegy a rabbijához, és kijelenti, hogy többé már egyáltalán nem zsidó, hanem kizárólag buddhista, akkor nyugodtan hívják fel őt. Vagy akár a Dalai Lámát.

Mert a Dalai Láma szerint jobb, ha az ember nem teszi boldogtalanná a nagyanyját.

A közönség nevet, de Thurman megint valami fontosat mond egy tréfába rejtve. A spirituális út nem feltétlenül azzal kezdődik, hogy elutasítjuk mindazt, ahonnan jöttünk. Nem kell új nevet, új ruhát és új identitást választanunk ahhoz, hogy elkezdjük megismerni az elménket. Nem kell más kultúrájává válnunk. Nem kell megtagadnunk a családunk történetét.

Tanulnunk kell.

Thurman újra és újra visszatér ehhez a szóhoz. Számára a buddhizmus nem elsősorban hitrendszer, amelyhez csatlakozni kell, hanem az emberi elme hosszú vizsgálata. A kérdés nem az, milyen címkét viselünk, hanem hogy képesek vagyunk-e felismerni saját önzésünket, félelmünket és téveszméinket. Képesek vagyunk-e használni az intelligenciánkat. Képesek vagyunk-e úgy meditálni, hogy közben nem kapcsoljuk ki a gondolkodást.

És képesek vagyunk-e tanulni másoktól anélkül, hogy azonnal olyanná akarnánk válni, mint ők.

Talán ezért olyan fontos számára Tibet. Nem azért, mert tökéletes társadalom lett volna. Thurman maga is hangsúlyozza, hogy a tibetiek sem voltak tökéletesek. Történelmükben ugyanúgy jelen volt a hatalom, a konfliktus és az emberi gyarlóság. Mégis történt velük valami, amit ő az emberiség egyik legérdekesebb történelmi kísérletének tekint.

Egy harcias kultúra fokozatosan más irányba fordult.

Thurman emlékeztet rá, hogy Tibet nem mindig a békés szerzetesek földje volt. A tibeti birodalom egykor katonai hatalomként terjeszkedett. Aztán évszázadok alatt egyre inkább olyan kultúrává alakult, amely hatalmas energiát fordított az elme, a tudat, az együttérzés és a belső szabadság tanulmányozására.

Nem lett belőle paradicsom.

De megmutatott egy lehetőséget.

Azt, hogy egy társadalom nem feltétlenül marad örökké az, ami egykor volt.

Thurman szerint ugyanez történt később a mongolokkal is. A történelem egyik legfélelmetesebb hódító népe fokozatosan befogadta a tibeti buddhizmust, és a katonai terjeszkedés kultúrája lassan átalakult. Számára ebben van Tibet egyik legfontosabb üzenete a mai világ számára: nem igaz, hogy az emberi közösségeknek örökké ellenségekre van szükségük.

Gyermekkorunktól azt tanuljuk, hogy a világ veszélyes. Meg kell védenünk magunkat. Erősnek kell lennünk. Fegyverekre, hadseregekre, falakra és ellenségképekre van szükségünk, mert ha mi nem támadunk, majd megtámadnak bennünket. Thurman szerint az emberiség évezredek óta ugyanebben a történetben él, és közben már szinte képtelen elképzelni, hogy lehetne másképp.

Tibet számára azért fontos, mert legalább részben megpróbált más történetet írni.

Ennek a történetnek ma különös súlya van. Thurman egész életének egyik legfontosabb feladata a tibeti kultúra megőrzése lett. Nem titkolja fájdalmát amiatt, ami Tibettel történt, és nem hallgat arról sem, hogyan látja a kínai uralom következményeit. Mégis újra és újra ragaszkodik ahhoz, hogy a kínai embereket nem szabad ellenséggé tenni.

Ez talán könnyű mondatnak hangzik annak, akitől semmit sem vettek el.

Thurman számára azonban éppen itt válik próbává mindaz, amiről addig beszélt. Könnyű szeretetről beszélni, amíg senki nem bánt bennünket. Könnyű azt mondani, hogy minden lény összekapcsolódik, amíg nem kell szembenéznünk azzal, aki lerombolta azt, amit szeretünk.

De mit ér az együttérzés, ha az első valódi ellenségnél véget ér?

Thurman számára a Dalai Láma ennek a kérdésnek az élő megtestesítője. Egy ember, aki elveszítette országát, száműzetésbe kényszerült, és népének szenvedését évtizedeken át hordozta, mégsem engedte, hogy a gyűlölet legyen életének középpontja. Thurman nem úgy beszél róla, mint egy távoli szentképről. Évtizedek óta ismeri. Látta közelről. És talán éppen ezért tartja olyan rendkívülinek, hogy ennyi veszteség után is megőrizte kíváncsiságát, humorát és örömét.

Nem templomot akar maga után hagyni, mondja Thurman.

Hanem egy egyetemet.

Ez a kép szinte mindent elmond. Az idős Dalai Láma öröksége Thurman szemében nem egy újabb vallási birodalom, hanem a tanulás. Egy hely, ahol az emberi tudás különböző hagyományai találkozhatnak. Ahol nem az a kérdés, ki térít meg kit, hanem hogy mit tudunk egymástól megtanulni az elméről, a szenvedésről és a szabadságról.

Talán ezért nem kell elhagynunk a nagyanyánk vallását.

Talán nem új identitásra van szükségünk.

Hanem nagyobb elmére.

Olyanra, amely elég tág ahhoz, hogy tanuljon attól is, aki más nyelven imádkozik. Olyanra, amely nem érzi veszélyben magát attól, hogy valaki másképp nevezi ugyanazt a titkot. Olyanra, amely már nem azt kérdezi minden találkozásnál, hogy kinek van igaza.

Hanem azt: Mit tanulhatok tőled?

Az öröm mint északi csillag

A beszélgetés végére Robert Thurman visszaér oda, ahonnan elindult. Az örömhöz. Több mint egy órán át beszélt halálról és újjászületésről, Ram Dassról és a hatvanas évekről, pszichedelikumokról, Freudról, önzésről, szerelemről, Tibetről és a Dalai Lámáról. Néha olyan messzire kalandozott, hogy az ember azt hihette, már régen elveszítette az eredeti gondolatot. Aztán egyszer csak újra ott volt.

Légy örömteli.

Ez azonban könnyen félreérthető mondat. Különösen egy olyan világban, ahol az embernek gyakran azt tanácsolják, hogy gondolkodjon pozitívan, mosolyogjon többet, kerülje a negatív embereket, és próbáljon mindenben valami jót látni. Thurman nem erről beszél. Az ő öröme nem az élet sötét oldalának letagadása. Nyolcvanhárom év alatt túl sok mindent látott ahhoz, hogy azt higgye, minden kellemes.

A szenvedés valóságos.

A veszteség valóságos.

Az igazságtalanság valóságos.

De Thurman szerint a kérdés nem az, hogy találkozunk-e velük. Hanem az, hogy átadjuk-e nekik életünk irányítását.

A félelem különös módon szeret észrevétlen maradni. Ritkán mondja azt: félek. Inkább azt mondja: nekem van igazam. Azt mondja: meg kell védenem magam. Azt mondja: még egy kicsit többre van szükségem, és akkor biztonságban leszek. Azt mondja: az a másik ember veszélyes. Azt mondja: ha ő eltűnne, végre minden rendben lenne.

Thurman egész gondolkodása mintha ennek az egyetlen belső mozdulatnak a leleplezésére irányulna. A diktátor fél. A milliárdos, aki még egy milliárdot akar, fél. Az ember, aki nem tudja elviselni, hogy nincs igaza, fél. Az, aki mindenáron különleges spirituális élményt akar, szintén fél attól, hogy a hétköznapi élete nem elég.

És közben elszalasztja az életet.

Thurman szerint az öröm nem jutalom, amelyet akkor kapunk meg, amikor minden problémánkat megoldottuk. Ha erre várunk, soha nem leszünk örömteliek. Mindig lesz valami, amit még rendezni kell. Egy betegség. Egy konfliktus. Egy veszteség. Egy ember, akit nem tudunk megváltoztatni. Egy világ, amely makacsul nem hajlandó olyanná válni, amilyennek szeretnénk.

Az öröm ezért nem a tökéletes körülmények eredménye.

Hanem irány.

Északi csillag.

Nem azért nézünk rá, mert már megérkeztünk, hanem azért, hogy tudjuk, merre tartunk.

Thurman egy ponton különös tanácsot ad. Keressük az örömteli emberek társaságát. Figyeljük meg azokat, akikben van valami tágasság, valami könnyedség, akik nem állandóan dühösek a világra. De rögtön hozzátesz valamit, ami megakadályozza, hogy ebből újabb spirituális elitizmus szülessen: ne hanyagoljuk el a boldogtalanokat.

És főleg ne hivalkodjunk előttük a boldogságunkkal.

Az igazi örömnek nincs szüksége arra, hogy bizonyítsa magát. Nem áll oda a szenvedő ember elé, és nem mondja: nézd, én már megoldottam az életet. Nem szégyeníti meg azt, aki még nem tud mosolyogni. Nem követeli tőle, hogy azonnal legyen hálás, pozitív és tudatos.

Közelebb megy hozzá.

Talán egy kicsit leül mellé.

És megpróbál kinyitni egy ajtót.

Nem a legnagyobbat. Nem azt, amelyik egyetlen pillanat alatt a megvilágosodásba vezet. Csak azt, amelyen az ember most képes átmenni.

Egy apró lépést.

Thurman a beszélgetés végén a Mi a helyzet Bobbal? című filmre utal, amelyben a pszichiáter újra és újra ugyanazt tanácsolja páciensének: baby steps. Apró lépések. Thurman nevetve mondja, hogy ez az egyik legfontosabb titok.

Talán valóban az.

Az ember szeretne egyszerre megszabadulni a félelmétől. Egyszerre legyőzni az önzését. Egyszerre megbocsátani. Egyszerre megvilágosodni. És amikor ez nem sikerül, arra jut, hogy az egész út túl nehéz.

De mi történik, ha ma csak egyetlen pillanatra nem ragaszkodunk ahhoz, hogy nekünk legyen igazunk?

Ha egyszer valóban meghallgatunk valakit?

Ha egyetlen másik ember örömének őszintén tudunk örülni?

Ha egy nehéz pillanatban észrevesszük a félelmet, mielőtt haraggá változik?

Ha ahelyett, hogy az egész világot akarnánk megmenteni, kinyitunk valakinek egyetlen ajtót?

Thurman szerint talán így kezdődik.

Nem nagy áttöréssel.

Nem égi fényekkel.

Nem azzal, hogy többé soha nem szenvedünk.

Hanem egy apró elmozdulással a félelemtől az öröm felé.

A beszélgetés végén az idős professzor ott ül a napsütésben. Nyolcvanhárom év van mögötte. Harvard és Tibet. Pszichedelikus kísérletek és kolostorok. Barátok, akik már meghaltak. Egy elveszített ország története, amelynek megőrzésére élete nagy részét feltette. Rengeteg tanulás, rengeteg tévedés, és saját bevallása szerint több mint fél évszázadnyi házasság, mire lassan megtanulta, hogy néha valóban érdemes meghallgatni a másikat.

Nem úgy beszél, mint aki minden kérdésre megtalálta a választ.

Inkább úgy, mint aki egyre kevésbé fél attól, hogy nincs válasza mindenre.

És talán ezért lehet komolyan venni, amikor azt mondja:

Tedd az örömöt az északi csillagoddá.

Nem azért, mert az út mindig könnyű lesz.

Hanem azért, hogy a sötétben is tudd, merre van az irány.

Befejezés

Talán Robert Thurman nem azt kéri tőlünk, hogy higgyünk el mindent, amit mond. Egy ilyen beszélgetés után ez különösen fontos. Lehet vitatkozni vele a halálról, az újjászületésről, a pszichedelikumokról, a tudatról, Istenről vagy arról, milyen természetű valójában a világ. Ő maga is túl sokat kérdez, túl sokat nevet, és túl sokszor fordítja ki saját mondatait ahhoz, hogy egyszerű hitvallást akarjon adni. Talán csak azt kéri, hogy vizsgáljuk meg, mi irányít bennünket. A félelem vagy a kíváncsiság. Az önvédelem vagy a nyitottság. A vágy, hogy mindig nekünk legyen igazunk, vagy a képesség, hogy néha valóban meghallgassuk a másikat. Az a gondolat, hogy egyedül állunk a világ közepén, vagy a felismerés, hogy megszámlálhatatlan másik középpont között élünk.

Nyolcvanhárom évesen Robert Thurman nem egy komor bölcs benyomását kelti, aki hosszú életének végén megfejtette a létezés titkát. Sokkal inkább egy emberét, aki még mindig élvezi, hogy kérdezhet. Aki képes ugyanabban az órában Buddháról, Ram Dassról, a Dalai Lámáról, Freudról, szerelemről és halálról beszélni, majd egy rossz viccen ugyanolyan őszintén nevetni, mint a közönsége. És talán éppen ez a tanításának legerősebb része. Nem az, hogy a bölcs ember többé nem nevet. Nem az, hogy a spirituális ember kivonul az életből. Nem az, hogy a szenvedés eltűnik. Hanem az, hogy lassan megszűnik egyedül uralni a történetet.

Marad mellette hely az örömnek. Egy virágnak. Egy másik embernek. Egy kérdésnek. Egy apró lépésnek. Egy ajtónak, amelyet valaki számára kinyithatunk.

Robert Thurman egész beszélgetése végül talán nem is a megvilágosodásról szól. Hanem arról, hogyan éljünk addig. Hogyan ne töltsük el az életünket azzal, hogy egy másik életre várunk. Hogyan ne veszítsük el azt, ami már itt van, miközben folyamatosan azt kérdezzük, lehetne-e ennél jobb. És hogyan merjünk – egy olyan világban, amely újra és újra arra tanít bennünket, hogy féljünk – valami egészen mást választani iránynak.

Az örömöt.

Forrás: East Forest beszélgetése Robert A. F. Thurman buddhista tudóssal, íróval és a tibeti buddhizmus egyik legismertebb nyugati képviselőjével, a Summit rendezvényén. A cikk az elhangzott beszélgetés szerkesztett, tematikusan feldolgozott változata.