Tetsugen Dōkō-A láthatatlan könyvek

A cikk alapjául szolgáló források: Helen J. Baroni: Obaku Zen – The Emergence of the Third Sect of Zen in Tokugawa Japan; The Hidden Lamp (Florence Caplow – Susan Moon); Zen Flesh, Zen Bones; az Ōbaku Zen hagyomány történeti feljegyzései; valamint japán történeti források a Tetsugen-féle buddhista kánon fametszetes kiadásáról.

Tetsugen Dōkō zen szerzetes története – a mester, aki kétszer is lemondott élete művéről, hogy megmentse az éhezőket

 1. A szerzetes, aki könyveket akart adni Japánnak

A 17. századi Japán a béke és a kulturális virágzás időszakát élte. Az Edo-korszak első évtizedeiben a nagy polgárháborúk már véget értek, a városok fejlődésnek indultak, a kereskedelem fellendült, a buddhista kolostorok pedig ismét fontos szerepet töltöttek be a társadalom életében. A vallás azonban nem csupán a templomok falai között volt jelen. A buddhizmus átszőtte a művészetet, a költészetet, a kalligráfiát, a teaszertartást és az emberek mindennapi gondolkodását is. Ebben a világban született 1630-ban Tetsugen Dōkō, aki később az Ōbaku zen iskola egyik legismertebb szerzetese lett. Fiatalkoráról kevés hiteles adat maradt fenn, de a korabeli feljegyzések egy rendkívül szorgalmas, nagy tudásvágyú és mély együttérzésű szerzetesként emlékeznek rá. Már fiatalon felismerte, hogy a Buddha tanításai ugyan Japán-szerte tiszteletnek örvendenek, mégis csak kevesek számára hozzáférhetők. A buddhista kánon hatalmas szöveggyűjteménye ugyanis elsősorban kínai nyelven létezett, a kézzel másolt tekercsek pedig rendkívül ritkák és drágák voltak. Csak a legnagyobb kolostorok engedhették meg maguknak, hogy teljes gyűjteményt tartsanak, így a legtöbb szerzetes egész életében csak töredékeket olvashatott belőlük, a világi emberek számára pedig ezek a tanítások szinte elérhetetlenek maradtak.

Tetsugen úgy érezte, ezen változtatni kell. Merész álmot fogalmazott meg: szeretette volna elkészíteni a buddhista kánon első teljes, Japánban nyomtatott fametszetes kiadását, hogy a szútrák ne csupán néhány kolostor féltve őrzött kincsei legyenek, hanem minél több emberhez eljuthassanak. A vállalkozás azonban szinte felfoghatatlan méretű volt. Több ezer oldalnyi szöveget kellett tükörírásban kifaragni kemény cseresznyefából készült nyomódúcokra, egyetlen hiba nélkül. A munkához kiváló fametsző mesterekre, papírkészítőkre, nyomdászokra és mindenekelőtt hatalmas anyagi forrásokra volt szükség. Egyetlen ember számára ez szinte lehetetlen feladatnak tűnt.

Tetsugen azonban nem a lehetetlenséget látta, hanem a célt. Tudta, hogy ha sikerrel jár, olyan örökséget hagy maga után, amely évszázadokon át szolgálhatja a buddhizmust Japánban. Nem volt gazdag patrónusa, nem állt mögötte nagy kolostori vagyon, és nem számíthatott állami támogatásra sem. Egyetlen lehetősége maradt: útnak indulni, és saját kezével összegyűjteni minden szükséges adományt. Vándorbotját kezébe vette, elhagyta kolostorát, és hosszú éveken át járta Japán falvait, városait és kolostorait. Gazdag kereskedőket, földműveseket, kézműveseket és egyszerű embereket egyaránt felkeresett. Nem nagy összegeket kért. Tudta, hogy egyetlen apró adomány is közelebb viheti ahhoz a naphoz, amikor a Buddha tanításai sokkal több ember kezébe kerülhetnek.

Éveken át fáradhatatlanul gyűjtötte az adományokat, és lassan valóban kezdett valóra válni az álma. Amikor végre úgy tűnt, hogy a kitartó munka meghozza gyümölcsét, senki sem sejthette, hogy Tetsugen előtt hamarosan olyan döntés áll majd, amely örökre beírja nevét a zen buddhizmus történetébe – nem azért, mert könyveket nyomtatott, hanem azért, mert egyetlen pillanat alatt képes volt lemondani róluk.

2. Az első láthatatlan kiadás

Húsz évnyi kitartó munka után Tetsugen végre közel került céljához. Évek óta járta Japán útjait, kolostorról kolostorra, faluról falura vándorolva, és türelmesen gyűjtötte az apró adományokat. Nemcsak gazdag kereskedők segítették, hanem egyszerű parasztok, kézművesek és özvegyasszonyok is, akik gyakran csak néhány érmét tudtak felajánlani. Tetsugen minden adományt ugyanazzal a hálával fogadott, mert tudta, hogy nem az összeg nagysága számít, hanem a mögötte álló szándék.

Lassan összeállt a szükséges pénz. Már megkezdődtek az előkészületek a fametsző műhelyekben, kiválasztották a megfelelő mestereket, és úgy tűnt, hogy hosszú évek álma hamarosan valóra válik. A buddhista kánon első teljes japán fametszetes kiadása végre megszülethetett volna. Ekkor azonban a korabeli feljegyzések szerint a Uji folyó kilépett a medréből, és pusztító árvíz söpört végig a környező vidéken. Házak dőltek össze, termőföldek kerültek víz alá, családok veszítették el mindenüket. Az életben maradt embereknek nem szútrákra volt a legnagyobb szükségük, hanem élelemre, ruhára és menedékre.

Tetsugen előtt olyan döntés állt, amelyre semmilyen buddhista szöveg nem adhatott kész választ. Az egyik oldalon ott volt húsz év fáradságos munkája, emberek százainak adománya és egy olyan vállalkozás, amely generációk számára tehette volna hozzáférhetővé a Buddha tanításait. A másik oldalon pedig ott álltak azok, akiknek aznap este nem volt mit enniük, és akik talán a telet sem élték volna túl segítség nélkül. A legtöbben valószínűleg megpróbálták volna megőrizni az összeg legalább egy részét, hiszen az adományokat eredetileg is egy nemes célra kapták. Tetsugen azonban egészen másként gondolkodott. A zen hagyományban gyakran idézik azt a tanítást, hogy a Buddha szavait nem elég olvasni, meg is kell élni. Mit érnek a könyvek, ha közben emberek szenvednek? Mit érnek a szútrák, ha nem vezetnek együttérző cselekvéshez?

A döntés végül egyszerű volt. Tetsugen az egész összeget szétosztotta az árvíz károsultjai között. Nem egy részét, nem a maradékot, hanem mindent. Évtizedek munkája egyetlen nap alatt semmivé vált. Amikor később tanítványai erről kérdezték, nem beszélt önfeláldozásról vagy hősiességről. Számára ez volt a természetes döntés. Ha a buddhizmus valóban az együttérzés útja, akkor abban a pillanatban nem létezhetett fontosabb feladat, mint a szenvedők megsegítése.

Sokan úgy gondolták, hogy ezzel véget is ért Tetsugen nagy álma. Kevés ember vállalkozott volna arra, hogy húsz év munkája után ismét mindent elölről kezdjen. Ő azonban csendben újra vállára vette vándorbatyuját, és ismét elindult Japán útjain adományokat gyűjteni. Ugyanazzal az elszántsággal, ugyanazzal a türelemmel és ugyanazzal a hittel, mintha az előző húsz év nem is telt volna el.

3. A második próbatétel

A legtöbb ember számára már az is emberfeletti kitartást igényelt volna, hogy húsz elvesztegetettnek tűnő év után újrakezdje ugyanazt a munkát. Tetsugen azonban nem tekintette elvesztegetett időnek azt, amit az árvíz károsultjaira fordított. Számára a könyvek ugyan várhattak, az együttérzés azonban nem. Ezért ismét útnak indult, és ugyanazzal a türelemmel kopogtatott kolostorok, kereskedőházak és falusi otthonok ajtaján, mint korábban. Akik ismerték történetét, sokszor még nagyobb tisztelettel fogadták, hiszen tudták, hogy az előző gyűjtés eredményét nem saját céljára, hanem bajba jutott emberek megsegítésére fordította.

Az évek ismét teltek, és lassan újra összegyűlt a szükséges pénz. Tetsugen már másodszor látta úgy, hogy álma végre valóra válhat. A fametsző mesterek készen álltak a munkára, a nyomódúcok elkészítésének előkészületei megkezdődhettek volna, amikor újabb csapás érte Japánt. Ezúttal nem árvíz, hanem súlyos járvány söpört végig az országon. A korabeli feljegyzések szerint falvak néptelenedtek el, családok veszítették el hozzátartozóikat, és sok helyen még az alapvető élelmiszerekből is hiány alakult ki. A szenvedés ismét kézzelfogható valósággá vált.

Tetsugen előtt ugyanaz a kérdés állt, mint évekkel korábban. Folytassa élete legnagyobb vállalkozását, vagy ismét az embereket válassza? A döntés ezúttal sem tartott sokáig. A másodszor összegyűjtött teljes adományt is a betegek és a rászorulók megsegítésére fordította. Nem számolgatta, mennyi időbe telt az újrakezdés, és nem kesergett azon, hogy ismét messzire került eredeti céljától. Úgy tekintett erre, mint a buddhista gyakorlás természetes következményére. Ha a könyvek a részvétről és az együttérzésről tanítanak, akkor azok csak akkor hitelesek, ha az ember szükség idején maga is ennek megfelelően cselekszik.

Könnyű elképzelni, milyen csalódást érezhettek azok, akik éveken át támogatták munkáját. Sokan talán azt gondolták, hogy most már végleg feladja. Hiszen kétszer veszített el mindent, kétszer kellett újrakezdenie ugyanazt a szinte lehetetlen vállalkozást. Tetsugen azonban nem beszélt kudarcról. A zen szemléletében a kitűzött cél fontos, de még fontosabb az, hogyan járjuk végig az odavezető utat. Nem az számít, hányszor kell újrakezdenünk valamit, hanem hogy minden alkalommal képesk vagyunk-e ugyanazzal a tiszta szándékkal folytatni.

Amikor a járvány elmúlt, Tetsugen harmadszor is vállára vette vándorbotját, és ismét útnak indult. Nem azért, mert makacs ember volt, hanem mert hitt abban, hogy a Buddha tanításai egyszer valóban eljutnak azokhoz, akiknek szükségük van rájuk. És mert tudta, hogy a valódi együttérzés nem egyszeri cselekedet, hanem egy egész életen át tartó döntés.

4. A harmadik kiadás

A harmadik gyűjtés már egészen más volt, mint az előző kettő. Tetsugen neve addigra sok helyre eljutott Japánban. Az emberek nem csupán egy szerzetest láttak benne, aki könyveket szeretne nyomtatni, hanem olyasvalakit, aki kétszer is lemondott élete legnagyobb álmáról mások megsegítéséért. Ez a csendes önzetlenség sokak tiszteletét kivívta, és egyre többen döntöttek úgy, hogy támogatják vállalkozását.

Évek múltán végül harmadszor is összegyűlt a szükséges összeg. Ezúttal nem érkezett újabb katasztrófa. A fametsző mesterek munkához láttak, és elkezdődött az a hatalmas vállalkozás, amelyről Tetsugen több mint húsz éve álmodott. Oldalról oldalra, dúcról dúcra faragták ki a buddhista szútrák teljes szövegét. A munka rendkívüli pontosságot igényelt, hiszen minden egyes írásjegyet tükörírásban kellett a fába vésni. Egyetlen hiba miatt az egész dúcot újra kellett készíteni.

A hosszú évek kitartó munkája végül meghozta gyümölcsét. Elkészült a buddhista kánon teljes fametszetes kiadása, amely a japán buddhizmus történetének egyik legjelentősebb könyvkiadási vállalkozásává vált. A gondosan kifaragott nyomódúcok közül sok a mai napig fennmaradt, és Japán kulturális örökségének részeként őrzik őket.

Mégis különös módon nem maga a könyv tette halhatatlanná Tetsugen nevét.

Hanem az a két könyv, amely soha nem készült el.

A zen hagyomány őriz egy rövid történetet. Amikor tanítványai később Tetsugen életéről beszéltek, valaki ezt mondta:

"Tetsugen három kiadást készített a buddhista kánonból. Az első kettő láthatatlan volt, de messze felülmúlta a harmadikat."

Ez a néhány mondat talán jobban összefoglalja a buddhizmus lényegét, mint hosszú filozófiai magyarázatok. Az első két "kiadás" nem papíron jelent meg, hanem emberek életében. Élelmiszer lett belőle az éhezők asztalán, gyógyszer a betegek számára és remény azoknak, akik egyetlen nap alatt mindent elveszítettek.

A harmadik kiadás valóban könyvvé vált.

Az első kettő azonban együttérzéssé.

Talán ezért maradt fenn Tetsugen története több mint háromszáz évvel később is. Nem csupán azért, mert elkészítette a buddhista kánon egyik legjelentősebb japán kiadását, hanem mert megmutatta, hogy a Buddha tanításai nem a könyvek lapjain kezdődnek. Hanem abban a pillanatban, amikor valaki a saját érdekei helyett a szenvedő embert választja.

5. A láthatatlan könyvek üzenete

Tetsugen Dōkō története első pillantásra egy régi zen legenda benyomását keltheti, valójában azonban nagyon is mai kérdéseket vet fel. Egy olyan korban élünk, amikor soha nem volt ennyire könnyű tudáshoz jutni. Néhány másodperc alatt könyvek milliói, tanítások ezrei és megszámlálhatatlan előadás érhető el az interneten. Mégis gyakran felmerül a kérdés: vajon a tudás önmagában elegendő-e?

A buddhizmus kezdettől fogva különbséget tett a tanítás ismerete és annak megélése között. A szútrák olvasása önmagában nem tesz együttérzőbbé, ahogyan egy szakácskönyv elolvasásától sem tanul meg senki főzni. A tanítás csak akkor válik élővé, amikor megjelenik a cselekedeteinkben.

Tetsugen ezt értette meg talán minden kortársánál mélyebben. Számára a buddhista kánon kiadása óriási jelentőségű volt, mégsem ragaszkodott hozzá akkor, amikor emberek élete forgott kockán. Nem azért mondott le róla kétszer, mert a könyveket kevésbé tartotta fontosnak, hanem mert felismerte, hogy a könyvek valódi értelmét éppen az együttérző cselekvés adja.

Ez a gondolat ma is érvényes. Könnyű beszélni kedvességről, türelemről vagy nagylelkűségről, amikor minden rendben van körülöttünk. A valódi próba akkor kezdődik, amikor választanunk kell saját terveink és valaki más szükséglete között. Tetsugen története nem azt üzeni, hogy mindig mondjunk le álmainkról, hanem azt, hogy vannak pillanatok, amikor az emberi élet fontosabb minden tervnél.

Talán ezért olyan időtálló ez a történet. Nem egy rendkívüli csodáról szól, hanem egy rendkívüli döntésről. Arról, hogy egy ember képes volt kétszer is elengedni élete legnagyobb álmát, mert felismerte, hogy a Buddha tanítása nem elsősorban a könyvek lapjain él, hanem azokban a tettekben, amelyek enyhítik mások szenvedését.

A zen mesterek gyakran mondják, hogy az igaz tanítás nem hangos. Nem akarja felhívni magára a figyelmet. Egyszerűen jelen van egy őszinte gesztusban, egy segítő kézben vagy egy önzetlen döntésben. Tetsugen Dōkō egész élete ennek a csendes tanításnak lett a példája.

Talán ezért emlékeznek rá ma is.

Nem csupán mint arra a szerzetesre, aki kinyomtatta a buddhista kánont.

Hanem mint arra az emberre, aki kétszer is bebizonyította, hogy a legfontosabb könyvek néha azok, amelyeket soha senki nem olvas.

Felhasznált főbb források

• Helen J. Baroni: Obaku Zen – The Emergence of the Third Sect of Zen in Tokugawa Japan
• The Hidden Lamp – Florence Caplow & Susan Moon
• Zen Flesh, Zen Bones – Paul Reps
• Az Ōbaku Zen hagyomány történeti feljegyzései
• Japán történeti források a Tetsugen-féle buddhista kánon (Ōbaku-bon Tripitaka) fametszetes kiadásáról